Azért tetszik, mert nincs -
rossz emberek elrabolták a hazám.
EMELJE KÖNNYŰ SZÉL
Aranyló déltáji időben
lejárok ide újra s már örökre
tenni egy kicsiny, benső honfoglalást.
Tenni egy kicsiny, benső honfoglalást.
Mi találtatik,
tudja mind a lélek,
mint naphoz a földet vagy szájhoz a szájt,
úgy kötnek engem ma már az évek:
fákról hulló, szomjas látomás,
a magába bukó tisztaság,
s a szél, a messzi szél –
belső tengerről, szívről érkező.
Belső tengerről, szívről érkező.
És ideköt valami egész is,
könnyekkel küzdő, kezdeti láz,
emelkedés, verdeső szürke szárny,
a virágként nyíló, benső honfoglalás.
A virágként nyíló, benső honfoglalás.
S a lélek mondja tán
keringő, lengő útjain,
ösvénye porán:
elvonuló, szálló nemzetét
legmélyén is fölfedezte már…
Emelje könnyı szél, verdeső madár.
Emelje könnyı szél, verdeső madár.
(korábbi változat - az újabb az alábbi címen:
http://mek.oszk.hu/03300/03329/03329.pdf
- a világhálón is megtalálható a kötete, ahol további szép versei olvashatók.
hol a középkorban nem bánták nyelve mián
Hadd ajánljam +' 1 versit e fölvidéki költőnek, ki engem annyira se méltata, h. annyit válaszoljon:
Búbánat (mi színvonalkülönbséget is jelez):
Óriás arany-orgona
(korábban "Halottaim piros virága" vo't a címe)
részletek
(az egész elolvasható az előbb említett nyeten levő verseskötetibe'
...
Sebzetten verdes anyanyelv-madarunk:
pontosan és gyönyörűn, jaj, már nem fogunk
szólni a Házról, amelyet elhagytunk örökre.
Nem lesz hites szavunk a hívogató rögre,
az udvarokra, szép arcú, ráncos öregekre,
a kapufélfán matató, tanácstalan kezekre…
Nem lesz már egy dalunk sem a szépen szóló szőlőről,
a szoknyáját a földig leeresztő, titokzatos anya-jövendőről.
Ó, eltorzult szavaink szakadékában totyogók,
ti kabátotok ujjába ijedten motyogók,
szívetekben didereg az anyanyelv-madár!
Engedjétek a fényre, szabad röptére vár:
ragyogjon a tolla, s ragyogjon éneke!
Feleim, kérdezem, véreim, féltek-e
röppenteni őt az örök Naphoz, Holdhoz?
Hallgassátok: könyörgőn, riadtan rikoltoz!
Lám, megmondtam, bús gerlice,
Ne rakj fészket az útszélre,
Mert az úton sokan járnak,
Fiaidra rátalálnak.
Raktál volna zöld erdőbe,
Fügefának tetejébe.
Tetejéről az ágára,
Ágáról a sudarára.
Sudaráról gyökerére,
Gyökeréről a tövére.
Ott nem kapják meg fiadat,
Búval nem ölöd magadat.
...
a vrátnyiknak én naponta dobri gyeny kívánni
este otthon holtfáradtan felvenni tyepláki
nézni tévé elnökök világpolitika
álmodni éjjel nyílni ördög lika
én mondani bécs nem mondani wien
mondani tudom nem mondani vím
szívem alatt zúgó patak zúgó halál oson
én mondani lipcse mondani pozsony
én gyáva rezegni nagyon
váróteremben élet légycsapóval vágni engem nyakon
én tagadni becstelen meghalás
kiöklendezni kínnal ragyogás
s mondani hősies élni
nem engedni semmi senki kiherélni
engedni a szám pontos szókat hívni
élet engem emelni építeni írni
Árva vagyok, mint gerlice,
Mint akinek nincs senkije.
Árva vagyok apa nélkül.
De még inkább anya nélkül.
Jaj, Istenem, aki árva,
Még a szél is inkább járja.
Én Istenem, árva vagyok,
Szélfúvatlan nem maradok.
Nincsen hitem hinni, hogy el vagyok veszve.
Mint valaha otthon, az ereszre,
üljetek ki számra – szavak, pici cinkék:
dalotokban, röptötökben halálomig hinnék…
...
Azt tudtam én: míg a világ,
Mindig ég a gyertyavilág;
Fekete föld, nyílj kétfelé,
Bánatimot zárom belé.
Aki szeret, az mindig fél,
Reszket, mint a nyárfalevél,
Búval fekszik, bánattal kél,
Nyugodalmat sohasem lél.
...
Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután,
és amikor beszélni tanított meg anyám…
Didergő, pucér állat-testemnek áldozta melegét,
rám terítette anyanyelvem ékes köntösét,
hogy bárhová vetődjem, ne fázzam a fogcsikorgató világban,
mert bár csak egy ágy van,
s egy, csak egy a bölcső,
a végzet csapdája számolatlan! Áldom anyámat, bölcs ő,
mert tudta, hogy az ő nyelvén hull a hó és dühöng a vihar bennem,
csak az ő nyelvén hullhat és dühönghet. Hogy kifejezhetetlen
s érzékelhetetlen ez számomra másként.
Ki mást imádnék,
mi mást: anyámat,
aki tudta, ha gyermeke megszólal: halottaiból feltámad!
Elhagyja a hús, a csont, a vér állati létét,
s a feltámadás örömével néz szét
a csupa tüske, csupa seb, elmúlásokat jósló világban,
s a nyelvínségben nyomorgókért elindul szemben az árral,
s ha naponta rádől is a tilalmak vára,
nem kell neki, fuj, a néma sírás néma boldogsága!
Mert feltámadt! Ő feltámadt, mert magtanult beszélni:
szavainak ledönthetetlen várában élni.
Ó, anya-szók:
múltunkat-jövőnket arcvonásainkban hordozók!
...
Szemem künyüel árad,
Én junhum buol fárad.
Te vérüd hullottya
Én junhum olélottya.
Világ világa,
Virágnak virága!
Keserüen kinzatul,
Vos szegekkel veretül.
Porka havak esedeznek, esnek piros havak.
Keresztre tett, vérző anya-szavak
vacognak a megőszült hószakadás-éjben,
áznak az Isten szemgödrében:
szállnak a zord mélyből napteli tájra,
mert keselyűk étke lenn a fuldoklók mája,
s Kerberoszként ugat a nemlét vad kutyája:
életfánknak jajongva hasad le egy-egy ága.
Másra születtünk: mindünk énekeljen,
világos és okos, szabad, tiszta nyelven!
Őrizzen a szó minket, mint nyáját Orpheusz:
szelídüljetek hallatán – hiéna, tigris, oroszlán és hiúz.
'984
http://www.Felvidék.ma/nézőpont/vélemény/ - szarkevers
Flvidéki Autonómia - 85%os terület? m'r' nm 5o flötti? s a bleső városok, hol má kevsb? Posony tót neve kitalálmány. nít6ó kép
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése