Sáros vármegye címere - máshun az angyal helyett meztelen nő rajt', akinek úgy tetszik
Kárpátoktól, őserdőktől határolt szelíd, dombos vidék Sáros. Földjén néha századokra is megpihentek az egymást váltó népáradatok. Az óruzsinai barlang finoman pattintott kőkorszakbeli fegyverei között a felsőbb rétegekben néhány bronztárgy tanúskodik arról, hogy az európai történelem sok ezredéves félderengésében már nyugatról keletre vezető kereskedelmi utak ismeretlen fajtabéli vándorai vetődtek ezekre a tájékokra, hogy fejlettebb civilizációjuk termékeiért magukkal vigyék becses cseretárgyként a sárosi nemesopált.
Az osztrópataki kincseket római császári követség hozhatta ajándékba egy gót királynak, aki ezen a tájékon rezideált. Légiók is érkezhettek, mert a romjaiban mai is oly lenyűgöző Kapivár alapja római településre vall. A következő századokban végigpatakzik a vidéken a barbárok áradata. Gótok, gepidák földelik el rítusuk szerint halottaikat - de hosszabb tartózkodásra csak az avarok rendezkednek be. A fintai gyepűk megőrizték ennek az ősi, sajátos erődítésmódnak halvány nyomait. Egymástól szabályos távolságban széles, földdel kitöltött, élőcsemetékkel beültetett és egybefont cölöperődítmények emelkednek, melyeket nem vett be talán ellenség soha, s amelyeknek árnyékában még a honfoglaláskor is élhettek kisebb avar telepek. A magyar ősfoglalás hamarosan birtokába vette Sárost, s talán ez a föld az egyetlen a magyar vidékek közül, mely részben még megőrizte a honfoglaló nemzetségek ősi szállásbirtokait. Aba és Thekule nemzetsége osztozkodik Maglód ivadékaival, majd a királyi család hatalmas vár- és erdőbirtokokat hasít ki. A gyepűkön belül fából, kőből, földsáncokból egyberótt kezdetleges várközpontok alakulnak, mint Sárosvár, Abaújvár. Hogy a várnép s a környező tájékok népe milyen fajtából került ki, arra nem vet elég tiszta világot a história. Bíborbanszületett Konstantin császár gyepűvédő horvátokról emlékezik meg, akik a Hernád és Tarca mentén táboroztak. Anonymus már tizenkét rutén leánnyal ajándékozza meg Árpádot Zalán vezér jóvoltából. A gyér szláv lakosság településeit Kárpátokon túli beszivárgás tölti fel, s ez a szláv lakosság lassan-lassan falvakba, zártabb települések formájában rendeződik a Pax Hungarica első századaiban. Kelet felől lassabban indul meg a ruténség beáradása, első történeti nyomai a gyepűkön túli területeken a XII. sz. vége óta követhetők. Ez idő tájt még nemcsak súlyában, de számában is uralkodik a magyar elem, mely a honfoglaló nemzetségek úr-ivadékain kívül főként a Makovica körül elterülő hatalmas királyi uradalmaknak s magának a királyi vármegyének a szabad népéből kerül ki. A XIII. sz. fordulóján nyugat felől középnémet, majd vallon telepesek áradata veszi errefelé az utat. Nagyrészük megülepszik a Szepességben, de bőven juthat belőlük Sárosnak is, mert a vármegye 12o9-ben lezárja a határt Szepes felé. De ez az intézkedés alighanem csak a köznépre vonatkozik - a nyugatról ideérkező királynék idegen kísérő-lovagjai bőségesen kapnak a királyi uradalmak, kihalt nemzetségek s hűtlenségbe esettek birtokainak terhére jelentős domíniumokat. A "merániak" problémája a XIII. sz. elején sűrűsödik országos kérdéssé, amikor Sáros élén kemény, hatalmas comes áll - maga Bánk bán, a nagyúr. A történeti hagyomány szerint Gertrudis királyné lovagjai közt foglalt helyet Rütger, vagy Rüdiger vitéz, aki a Berzeviczy-nemzetség őseként megszerzi az első sárosi birtokokat.
az eperjesi szt. Miklós-templom délről, mögötte az evang. kisebb huszártornyocskája
A megyebeli etnográfia tarka képén új és új áramlások húznak új erővonalakat. A hágókon át Gácsországba, Podóliába, a rutén fejedelemségekbe vezet az út, s az Árpádfiak gyakorta hoznak maguknak haza lengyel vagy kisorosz hercegkisasszonyokat. Így megerősödik a lengyel befolyás: az életformának, együttélésnek szabályai minden kényszer nélkül, néha a zálogba vett magyar városok közvetítésével századokra szóló érvénnyel maguktól alakulnak ki. De találunk Sáros területén még sajátosabb szórványokat is, melyek, mint például az eredetileg Giroaltónak nevezett Girált, meg Kurima spanyol vagy olasz eredetre utalnak, s ma is még katalán eredetű családneveket lehet találni az egyszerű falubeliek között.
Nyugati tót medencék, keleti rutén települések, a németszórványú Szepesség közt nyúlik fel észak felé a magyar Sáros, mint valóságos őrgrófság - választóvonalat alkotva a szlávság keleti és nyugati ágai között. Az inkább szellemi, mint fizikai fegyverekkel megvívott évszázados küzdelem fejleszti és finomítja arisztokratikussá sajátságosan végvidéki szellemét. A hatalmas bükkerdőktől, fenyves-süveggel borított hegyek vonulatától keretezett vidék képe, társadalmi és politikai berendezkedés a XIV. sz.-ban már kialakul. A következő században már súlyos szellemi és politikai válságban kell megállnia helyét. Vallásos megújhodás köntösében közelít a huszitizmus, és a lelkek uralmának ürügye alatt akarja rányomni a vidékre idegen etnikájának bélyegét. A huszitizmus végigpusztít a társadalmi tagozódásában kialakult, városiasodó, terebélyesedő késő középkori életen. A magyar nagyhatalmiság gondolata küzd meg a széthúzó erőkkel, az osztályharcokat előidéző, magyargyűlölettel agitáló, háromszázados béke eredményeit pusztító cseh áramlattal.
A huszitizmust leküzdő magyar szellemiség ereje elmélyül a sárosi vidékek őszinte, hitbuzgó katolicizmusában. Gótikája a szomszédos vidékekkel együtt aránylag változatlanul veszi át a hozzá érkező hatásokat. A komor templáriusok szt. György-kultusza lassan-lassan elhomályosodik, mint ahogy eltűnnek váraiból, felföldeiről a feloszlatott harcos szerzet lovagjai is. A bevándorolt flandriaiak magukkal hozzák meghitt hazai szt. Miklósukat, a kép- és szoborábrázolás az ő szelíd alakját örökíti meg. A ciszterciek plántálják viszont Bártfára szt. Egyed tiszteletét, mely Sáros legszebb istenhajlékának hosszú-hosszú századokra nevet ad.
s a bártfai szt. Egyed-bazilika s a városháza
A városok kezdetben primitív német települések lehettek, lakóik maguk közt házasodó, falakkal, statútumokkal körülvett, elszigeteltségben élő németek vagy flamandok. De a középkor vége felé megtörik a városok germán egysége, s ettől kezdve Eperjes, Bártfa, Sárosvár, Kisszeben utcáin s archívumaiban egyre több lesz a magyar, vagy magyarral tarkított latin szó. Ez a városba behúzódó, polgáriasodó magyar kisnemesi lélek alakítja át a német eredetű bennszülött művészegyéniségeket is, akik akkor lépnek elő az ismeretlenség homályából, amikor a Mátyás halálát követő zivataros időszakban megkezdődik a felvidéki reneszánsz fénykorszaka.
s az udvari része a felújítás, luxusszállóvá alakítás előtt /forrás: vándoriskola
A Perényiek Mohács után először János király, majd Ferdinánd hűségére esketik Sárost, s ebből az érzelmi kettőségből épül majd lassan-lassan a híd, mely a sárosi átjárón egybekapcsolja a keleti és nyugati magyarságot - de egyben feltárja előttük a lengyel világba vezető utakat is. A törökdúlás századaiban a felső-magyarországi rendek lengyel módra tanácskoznak, konfederálnak Kassán vagy Eperjesen, próbálnak békésen egyenlíteni katolikus és újhitű között, mialatt városaik piacán gyakorta megpihentek a lengyel, török, erdélyi, németbirodalmi követek.
Abban az évben, amikor egész Európa a nagy vallásháború lázában ég s Bethlen Gábor megkezdi Partiumból kicsapó hadjáratát - kastélytervek fölé mélyed az Aba-nemzetség egyik legszebb hajtása, a fricsi földesúr. Berthóty Bálint nem törődik hadak dúlásával, a körötte felcsapó égésszaggal, képzeletét toszkán villák képe bilincseli le. Két eperjesi mester kezére bízza a kastélyt, mely mire megépül - e szelíd sárosi vidéken hamar iskolapélda lesz. A kastély szárnyain csipkés oromzat jelenik meg, fülkés, festett díszítéssel ékeskedő attika, a fülkékben gyönyörű kétszínű sgraffitórajzok, melyek mindmáig megőrizték a XVII. sz. eleji magyar huszár, lantos, nemesúr, úrasszony hamisítatlanul ábrázolt alakjait. Talán itt nyer először polgárjogot a sárosi reneszánsz művészi sajátsága: a sgraffito, mely Fricsről széled szét gyors egymásutánban megyeszerte, s telehímezi a vidéki kastélyokat ugyanazokban az évtizedekben, amikor már egész Európában a barokk váltja fel a reneszánsz tiszta, egyszerű kifejezésmódját.
Hufnagel, a holland karcoló reánk hagyta az egykori Nagysáros várának képét. Magas oromfalú, csipkézett pártájú sajátos felvidéki reneszánsz erődítményt látunk, mely árkádokkal, csipkékkel tagolja a templomtornyok felső ízét s maga után hagyja a liliom-toronynak kedves, poétikus nevét. Ez a szelíd báj lágyítja meg a bástyafalak komorságát, körülveszi a városok székesegyházait és főtemplomait, de jut belőle még a göröghitűek zsindelyes, ódon istenházaira is, melyek itt, Sárosban nem válnak el annyira a nyugati, európai formáktól, mint keletebbre épült, rítusban egyező templomtestvéreik.
Sáros vára 1617-ben - épen
s a mai romok
A táj szelíd, majdnem álmodozó. Ez a halk poézis üt át II. Rákóczi Ferenc dekrétumán, melyet a zborói hársak alatt - "datum sub centum tiliis" szentesít. Míg Buda és Erdély majdnem két századon át nyögik a történelmi erők vonulását - a tartós békétlenség korszaka Sárosban aránylag rövidebb ideig tart. Caraffa rémnapjai úgy dobbannak be a józan érvekre hallgató, megfontolt világba, mint váratlan megpróbáltatás korszakának kezdete. Ekkor lángol fel a sárosi végeken Thököly kurucvilága, s talán ekkor ébred legtisztábban Sáros bő, epikus magyarságának öntudatára, melynek folyamata a levelesládák bőséges, gyönyörű magyarsággal írt emlékanyagából tisztán nyomon követhető. A sárosi urak, akiknek eddig mindig csak a garázda volt ellensége - legyen az vallon kapitány vagy erdélyi zsoldban álló hajdúvezér - most töretelen hűséggel sereglenek a Nagy Fejedelem libertás-zászlói alá, s a Rákóczi-féle katonalajstromokban személy szerint szereplnek a vármegye összes nemesei.
Makovica vára, ill. a zborói Rákóczi-vár romjai
/a helység történetét ld. a szl. wikin is - bár süt belőle a manipulált magyargyűlölet, de írnak az I. világháborús orosz betörésekről, mikor a falu kétszer a frontvonalba került
s alatta északra a kastély a Százhárs-sorral, miből mára alig pár fa maradt
Majtény után a király hűségére tért vármegye újból a bölcs, békés kiegyenlítődés kevert fajtájú világa lesz. A XVIII. század közepén az urak szava már négy rekeszékre is jár. A latin a magyar és lengyel urak parádés, egymás közötti nyelve, mely sajátos sárosi fordulatait veszi fel olyankor, amikor kikívánkozik a szelíd horatiusi méhesekből s szétárad a megyeháza politikai vitáiban. Egymást közt - persze - magyarul beszélnek, de sűrűn megtűzdelve ódon, deákos fordulatokkal, s talán tájszólásnak számít mindmáig a sárosi beszédnek nyújtott hangzókban bővelkedő zamata. Az urak általában tudnak tótul is. Ezt beszélték a jobbágynéppel, maguk közt csak akkor, ha borközepén túl, férfitársaságban, megkívánták a köznép érdesebb, vastagmarkolású, durvább kötésű szavát. A németet vették be legkésőbben, ezt is inkább a Szepességből érkezett nemes kisasszonyok hozták, akik a XIX. sz. elején gótikus szarkalábakkal árnyalták teli érzelmes naplóikat. De marad még romantikus híve a nemesi latin világának. Berzeviczy Gergely a XIX. sz. fordulója körül latinul írja meg a De commercio et industria Hungariae c. művét, s szüntelen propagálja, hogy az elfajzott nemzeti nyelvek helyére restaurálják a nyolcszázados hagyományú, mindenki által bevett latint.
A nemesi élet kerete - melynek nyomait nagyjából ma is még meglelheti kopott udvarházakban a vándor - a XVIII. sz. végén nagyjából kialakul. Sáros-szerte épülnek az ötszobás "kastélyok", bennük finom, hajlított bútorokkal, ősök képével, hatalmas függő olajlámpákkal, színes téglákból kirakott címeres kandallókkal. Ezekben az udvarházakban talál otthonra a sárosi lélek a maga szinte kifürkészhetetlen belső ellentmondásaival, sokrétűségével, sajátos külsőségeivel. A XIX. sz. elején Sáros még alig különbözik a többi északi, törökdúlástól megkímélt vármegyétől, de a század közepétől kezdve a sokáig láthatatlan határvonal egyre észrevehetőbbé válik. A szabadságharc számára Sáros hősöket, magyar és tót honvédeket juttatott, itt zajlott le a branyiszkói csata előtt a híres eperjesi bál. De Világos után - éppúgy, mint egykor Majtény után - érvényesült a történelmi erők közjátékát bölcsen kiegyensúlyozó tapasztalat, mely lehetővé tette, hogy Sáros az abszolutizmust könnyebben viselje el, mint szilajabb, rebellisebb megyetestvérei. A nehéz megpróbáltatások esztendőit sikerül ép társadalmi, sőt részben gazdasági szervezettel is átlábalni, s az alkotmány után jóformán töretlenül támadt fel a régi nemesi vármegye, melynek még élő szeniorjai alighanem úgy tekinthették a közteherviselést, mint kicsit esztelen, de múló divatot.
A XIX. sz. elején a lelkes honleányok még az "Erényex Utazó"-hoz címzett szabadkőműves páholyban hódolnak aufklärista ideák előtt, de a század közepére finom, ezüsthajú nagyasszonyokká szelídülnek, akik mécset gyújtanak püspök nagybácsik képe alatt s szétosztják unokáik között a régi címeres ezüstöt. A vaspálya alig rontja meg a régi sárosi romantikát, mely mindmáig oly csodálatos bőséggel tekint le ránk Szinyei Merse Pál vásznairól. A századvégi Sáros különös folt volt, melynek illuzionizmusa alig jelenthetett mást a szabadelvű kor embere számára, mint öncsalással takargatott szemérmes szegénység kezdetét. Talán így maradt volna meg, ebben a félig öntudatlan Csipkerózsika-álomban a régi híres vármegye, ha zárt világába nem hasít be a Mikszáth Kálmán nyomán kitört országos kacaj. Aki máma olvassa, modern kritikai érzékkel a Gavallérokat, annak észre kell vennie, hogy a bűvös palóc sohasem értette meg Sáros lelkét, hanem a délibb ember realizmusával kegyetlenül, anyagszerűen boncolta szét az elébe táruló jelenségeket. Pellengérre állította az idejétmúlt életformákat - csak az alatta derengő lelket nem vette észre, mely a maga Don Quijote-i köntösében egyszerre tudott éppoly idejétmúlt és mégis megdöbbentően mély lenni, mint maga az egykori szomorú manchai lovag.
Szinyei Merse Pál: Puszta gólyával
A gúny megcsípte Sárost. Vicclapok hasábjain törték kerékbe a nyegle sárosi svihákok apáik bohókás, kevert nyelvét, melyet négy nemzet szavaiból fabrikált egybe a megbékéltető borközi hagyomány. Sárosinak lenni körülbelül annyit jelentett ez idő tájt, mintha a Lajosok udvarába beállított szakadt köpenyű kisnemes azt mondta volna, hogy ő Gascogne-ból érkezett. Sáros belejajdult az országos kacajba s aztán összerázkódott: a megbántottság érzése egybefűzte azokat is, akik - mint például Berzeviczy Albert - kiszakadtak belőle; most egyszerre vállalni kezdték az elszakíthatatlan lelki kapcsokat.
Az utolsó két évtized /mára lassan évszázad) sorsfordulatainak kellett elkövetkezniük, hogy a magyar Sáros megkapja a nemzettől szomorú történeti elégtételét. A nemzeti katasztrófa pillanatában a hírhedt gavallérok elvetették tréfás maszkjaikat, s ősi, biztos ösztönből kezdték játszani újból atyáik történeti szerepét. Az adottságokkal szembeni alázat, mely hajlékonyabbakká tette az egykori kuruc rebelliseket, most arra lett jó, hogy megerősítse a lelki védelem titokzatos erővonalait. Az új parvenü urak között egyszerre finommá, rangbelivé vált a mindennapi lemondások csendes, magányos kultusza. A pompaszeretet, rangkórság, úrhatnamság meghurcolt életformái most egyszerre mély, jelképes jelentőséghez jutottak. A férfiak a nemzet múltjára borultak, amikor kisimogatták megsárgult pergamenjeiket, s a nagyasszonyok úgy terítettek régi ezüsttel a vékony estebédhez, mintha e halk gesztusokban oldanák fel egy ősi, történeti nemzetség mesevilágának kincseit. A régi haragosok szeretetvacsorákra gyűltek egybe, az asztalt, a hősiesen lemondók asztalát ugyanazok ülték körül, akiket nem is olyan régen még személyükben megtépázott egy boldog, gúnyos ország kacaja.
Két évtized túl rövid ahhoz, hogy egy fajta levesse régi köntösét, ujjáalakuljon vagy eltemesse magát. / - s a lassan egy évszázad már elég?) De ha ily rövid idő alatt eredendő bűneit erénnyé tudja átformálni, oly szerepet vállal, melyet nem tudnak mások játszani, mint csak történeti fajták kiválasztottjai. A sárosi elit a kataklizmában megtalálja ösztönszerűleg azt a fajta szerepet, melyet e nemzetiségi medence szélén ősei évszázadokon át csendben, békében alakíthattak ki. A ma élő sárosiak ráeszméltek arra, hogy ők maguk ugyan nem építettek városokat, de ők teremtették meg azt a békés, kiegyensúlyozott kis világot, melyben bennfoglaltattak a Pax Hungaricának eredendő erényei és vétkei.
a kőcsipkés Rákóczi-palota Eperjesen /Rákóczi Zsigmond építteté a XVI. sz.-ban, falai közt írá alá 1633-ban az eperjesi békét I. Rákóczi György erdélyi fejedelem s II. Habsburg Ferdinánd császár; ma múzeum
A régi sárosi magyarok nem maguk építették a várost, de az ő kedvükért tette le az egykori német kőműves otromba malteroskanalát s vette elő finomabb szerszámait, hogy kőpártákkal cifrázza ki a nemesi házak tetejét és sgraffitókkal díszítse a kastélyok homlokzatát. Az otthon ülők, lokálpatrióták a Tarca mentére varázsoltattak maguknak egy parányi Itáliát - de a nyugtalanabbak nyugat felé vándoroltak, miként a középkori sárosi rigmus mondja: "filii nobiles dum sunt juniores - mittuntur in Franciam fieri doctores".
A lélek elpusztíthatatlan ősereje rejlett bennük, túltették magukat azon, hogy kevesen voltak, hogy rendre körülfolyta őket idegen népek áradata, s csak ösztövér földjüket mondhatták magukénak, melyet könnyel áztatott meg a felettük súlyosodó idő. Talán fogytak is - különösképpen az utolsó évek hivatalos statisztikáiban, mely például Eperjesen /e hajdan s még a XX. sz. elején is magyar többségű városban) nem akar többről tudni, mint 9oo magyarról -, de mégis a tájék, a levegő, az életformák önkéntelenül is képük és hasonlatosságuk szerint alakult. Hozzájuk illenek a későn érő zöld táblák, a dombtetőn porladó, nevet adó várrom, a romok alján terjeszkedő, nevüket viselő falucskák, az epikus élet gazdagságával telített levegő, mely esténként végigoson Eperjes magyarhírű reneszánsz házai között.
A hajdani Sáros gavallérjai ma már nagyrészben megtértek ódon sírkertek néma lakói közé. De halálig játszott szerepük nem lett pusztába kiáltó szó - mert az utánuk következőknek átadhatták a magyarság talán legősibb hajtásának töretlen hivatástudatát. Köntösük lehet, hogy ódon, de ki merné küzülünk lomtárba vetni, mint idejétmúlt kacatot, amikor ma már tudjuk, hogy foszlányai alatt ott reszket a történeti lélek hagyományos szépsége, mely a Kárpátok medencéjében megteremthette magának a magyarság örök Sárosát.
Passuth László írása 1939-ből
Erzsébet királynő szobra Bártfafürdőn
Krúdy Gyula - Huszárik és Latinovits Zoltán: Szindbád
Ha most összeállítanók a magyar városok névsorát, gondolatban több ízben átlépnők Magyarország (
jelenlegi gyász)határát. Nem azért, hogy bosszantsuk a szomszédokat, akik nem szeretik, ha a magyarok keresnek valamit a(
z igazságtalanul megállapított, az etnikai elvet semmibevevő) határon túl. A magyar városok nem alkalmazdkodtak mindenütt a néprajzi elvhez, mint ahogy a magyar történelem sodra nem húzódott meg a tiszta magyarlakta területek szűkebb medrében, hanem hatalmas erejével áthömpölygött a Kárpátok medencéjén, hogy magával vigyen mindenkit, aki ebben a hazában az évszázadok során otthonra talált. Olyan városok állnak a mai magyar határokon túl, amelyeket magyaroknak érez mindenki, ha nem is tartoznak a mai Magyarország területéhez. Ilyen város Eperjes is, a sárosi dombok és ősi várhegyek közt, a régi Sáros vármegye székhelye. Nem a lakosság nyelve teszi Eperjest magyar várossá. A magyar városok nem mindig éltek nyelvükben, hanem lelkükben és szellemükben, ami túl minden nemzetiségi arányszámon, magyarrá avatta őket, mert falaik közt olyan események játszódtak le, hogy a magyar jelleget már semmi sem törülheti el róluk.
Múltját egyetlen város sem tagadhatja meg. A várost nem pillanatok teszik, hanem évszázadok. A város nem aszerint változik valahová, hogy milyen nyelven tárgyalnak a hivatalokban, vagy milyen nyelven beszélnek a kereskedők cégtáblái. Eperjest magyar városnak érezzük, és csöppet sem zavar bennünket, hogy a város mai lakóinak többsége szlovák. Sőt, a szlovákokat is őslakóknak érezzük, nélkülük Eperjest el sem tudjuk képzelni. Magyarok, német telepesek és szlovákok együtt építették Eperjest, együtt járultak hozzá a város jellemző lelki képletéhez, együtt tettek meg mindent annak érdekében, hogy Eperjes a magyar városi múlt egyik büszkesége legyen, s egyben példaképe a magyarországi nemzetiségek évszázados, békés városi együttélésének.
Eperjes a magyar történelem szent helye. Magyarok ütöttek elsőnek tanyát Eperjes napos domboldalán - ahogy a régi krónikák írják -, és magyar király, IV. Béla adott nevet a városnak. Ha az eperjesi Táborhegyről délre nézünk, akkor ősmagyar neveket viselő falvakra esik tekintetünk. De nemcsak ezért magyar város Eperjes. Később, mikor az első magyar őslakók emlékét már csa a város és a vidéki falvak nevei őrizték, Eperjes mint vegyes nemzetiségű város is mindig jelentős szerepet játszott a Felvidéken lepergő magyar történelemben. Az eperjesi és sárosi őslakó szlovákok és ruszinok lelke sem távolodott el soha a magyarságtól, és a magyar-szláv történelmi együttélés közös tulajdonságokkal, közös életszemlélettel, vérmérséklettel jelölte meg Sáros és Eperjes törzsökös lakóit.
a szt. Miklós-templom szomszédságában a könyvtár
s dombormű Caraffa áldozatainak emléktáblája fölött az evang. kollégium (északabbra az előbbiek mellett) épületének sarkán
Elég egy rövid séta Eperjes hosszú, széles, tágas, tipikusan magyar szabású Fő utcáján, hogy fölidézzük a város közelmúlt és régmúlt magyar emlékeit. Kétoldalt az emléktáblás házak vonulnak föl Tompa,
Kerényi és Petőfi neveivel. A Fő utca ölelésében áll az ősi kollégium, ahol olyan emberek tanítottak, mint
Greguss Ágost, és olyan emberek jártak iskolába, mint
Pulszky Ferenc és
Kossuth Lajos. A Fő utca egyik mellékutcája a törvényszék boltíve alatt kezdődik, s ez a régi ház
Eötvös Józsefet és
Trefort Ágostont látta valamikor vendégül mint a kerületi tábla joggyakornokait. A kollégium sarkában a
Caraffa-vértanúk emléke áll, a Fő utcai házak oromfalát az európai műtörténet a felső-magyarországi reneszánsz csodái közt emlegeti: e házak közt van Sáros hajdani urának, II. Rákóczi Ferencnek díszes, csipkés udvarháza, melynek képét egyformán őrzi szívében minden magyar. S mindezek fölé magasodik a Szent Miklós-nagytemplom tornya, a város kitartó őre, amely már messziről látszik, ha a Tarca völgyében Eperjes felé közeledünk és a távolban megpillantjuk a völgyet őrző sárosi várhegy sziluettjét. Nem kell erőszakkal kihámozni Eperjesből a magyar jelleget, csak egy érintés kell hozzá, s máris lehullt az elmúlt húsz év /
lassan évszázad) alatt sarokba szorított magyar életről a fekete fátyol. Eperjes ma is azok közé a (
szégyen)határon túli magyar városok közé tartozik, amelyek szempillantás alatt vissza tudnák nyerni régi képüket. Eperjes 1918-ig magas színvonalú vidéki kultúrközpont volt, a magyar városi élet pezsgő ritmusa töltötte meg: ezt az államfordulat sem tudta egykönnyen eltüntetni, és évek hosszú sorába telt, míg az eperjesi magyarságot eltüntették a város szellemi vezetéséből.
még egyszer a Rákóczi-ház - Háry Gyula rajzán
Tarca-parti Athénnek nevezték Eperjest a háború előtt, mint ahogy annyi más felvidéki várost elkereszteltek különféle folyók mellet fekvő Athénnek. De Eperjest nemcsak a lokálpatrióták büszkesége tartotta jelentős szellemi központnak, hanem egész Magyarország. Iskolái országos nevűek voltak, egy-egy eperjesi tanár híre szinte olyan, mint a budapesti egyetemi professzoroké. Végtére Eperjes is egyetemi város volt: jogakadémiáján, teológiáján ezer meg ezer diák fordult meg Nagy-Magyarország területéről, őket is megejtette a város szépsége, kedvessége, és egy életen keresztül hívek maradtak Eperjeshez s terjesztették a város jó hírnevét és megbecsülését. Iskolaváros volt Eperjes, négyszáz éves kollégiuma fogalom volt mindenki előtt, és a Széchenyi Kör, Rákóczi Kör működésie elismerést szerzett azoknak, akik fáradhatatlan buzgalommal ápolták az európai magyar kultúrát Sáros központjában. Európai értelemben vett városi élet virágzott ebben a bájos felvidéki városban a sárosi dombok lágy vonalú keretében, s lakói a szép tájak szeretetében, a dolgos polgári lét kiegyensúlyozottságában éltek családjuknak és nemzetüknek a magyar békeévek legnyugodtabb korszakában.
S mint annyi más magyar város, a világháború után Eperjes is belezuhant a váratlan fordulat tragédiájába. Magyarországon kívüli magyar város lett Eperjesből. Magyar sorsa pedig még keservesebb lett, mint a délibb fekvésű városoké, mert szlovák környezete elütötte az összefüggő magyar nyelvterület maradék jogaitól is. Az új hatalom nemzetiségi százalékhoz kötötte a magyar kultúra ápolását és a magyar nyelv használatát.: Eperjes ezt a százalékot a hivatalos statisztika szerint nem tudta kimutatni. A magyar élet leszorult a déli magyar peremvidékekre. Eperjes és vele együtt sok város és városka, ahol csak szórványok tartották a magyarságot, kiesett a fővonalból. Fájdalmas változás volt ez, és Eperjes magyarsága nem nyugodhatott bele. Hősi erőlködéssel igyekezett az ellenséges ár ellen úszni, saját erejéből szervezkedett, és olyan eredményeket ért el, hogy kiváltotta a szerencsésebb sorsú magyar városok csodálatát is. Az eperjesi műkedvelők sikert sikerre halmoztak, ügyes rendezők fényes estélyeket varázsoltak a némaságra és sötétségre ítélt sárosi magyarság életébe. De a lehetőségek egyre fogytak, a magyar siker Eperjesen szálka volt azok szemében, akik az állam támogatásával hátuk mögött negyedannyit sem tudtak elérni. Tervszerűen némították el Eperjesen a magyar hangot, és a magyar szó később már nemcsak a hivatásos színészek, de a műkedvelők ajkáról sem hangozhatott. Az eperjesi magyar színházi kultúra teljes kiirtásával az egyik legnépszerűbb és leghatásosabb fegyver hullott ki a magyar szellemért és műveltségért küzdők kezéből. A magyar élet egyre szűkebb keretek közé szorult, a katakomba fojtottsága kezdett ránehezedni azokra, akik mégis akartak és ellenálltak. A külső keretek szerények lettek, egy-egy kultúrest az eperjesi magyar család egyre szűkebb ünnepévé vált. Régi arcok találkoztak az egyre kisebb előadótermekben, és az emlékező előtt a kisszámú közönség zsongása mögül feléledt az alig tíz év előtti kép, amikor még lázban égett az egész város, ha a városi színházban a magyar műkedvelők játszottak, és az ötödik előadásra is elkelt minden jegy. A még messzibb távolból pedig a békebeli Széchenyi Kör matinéjának gyermekkori képe dereng, ami arra is emlékeztet, hogy a gyermekkor városában több volt a magyar, mint később, amikor a Fő utcát egyre több ismeretlen hang és arc lepte el...
az egykori magyar színház, vigadó, Fekete Sas vendégfogadó
Akik az új időkben jöttek Eperjesre, nem tudnak semmit sem a város nagy múltjáról. Vadidegen, jövevény cseh emberek néha megütköztek a kényszerű csend és fájdalmas egykedvűség láttán, és a maguk módja, nyelve és ízlése szerint próbáltak "kultúrát" teremteni. Mikor nem sikerült, nem értették, micsoda kietlen vidéken járnak. De az idegenek és a felszín új emberei nem is kergettek magasabb célokat Eperjesen. Inkább az anyagi jólétet élvezték, amit az új rendszer biztosított számukra. A tömegsport, a mozi, a szombat esti kispolgári kimenő, a weekend körül kezdett forogni a világ ebben az ősi magyar városban, amelynek szellemi hagyományát hajdan athéninak nevezték. Az idegenekkel nem lehetett megértetni a különbséget Eperjes múltja és jelene közt. A múlt kegyvesztett lett, és az eperjesi magyar polgársággal együtt tünedezett az élő tudatából.
a későreneszánsz, stukkós Klobusiczky-palota -
Bercsényi László /*1689, a francia huszárság megalapítójának is szülőhelye
Maguk a magyarok is többnyire már csak mosolyognivaló idillnek tartották a sárosi világ kedélyesnek ismert régi képeit, pedig ami Sárosban történt vagy nem történt, a komoly figyelmet is megérdemli. A sárosi környezet kivételes zavartalansága, a mérsékelt éghajlat, az emberek nyugodt temperamentuma alapozta meg az élet egykori harmóniáját. Sárosban nem voltak szociális vagy politikai kilengések, nem voltak elemi katasztrófák, lázadások, nemzetiségi ellentétekről sem tudott senki sem, mert patriarkális, családias keretek közt folyt az élet, nyugodtabban, mint a Felvidék nyugati végein.
Aboson /
Sároskőszegen) át kell/
ett) szállni Eperjes felé, s onnan ártatlan vicinális /
azóta szintén fővonal) kanyarog a Svinka hídja fölött, a szelíd falvak mentén, fel egészen a sárosi vadregényes északig, ahol már Lengyelország kezdődik. Sárosban nem építettek vasúti fővonalat. A kassa-oderbergi vasutat nem fogadták be az egykori városatyák, állítólag azért, mert féltek, hogy megdrágul miatta a tojás. De jól volt ez így. Ez a szelíd konzervativizmus rányomta bélyegét egész Sárosra, s megóvta a sárosi világ különös hangulatát és varázsát, ami számos maradi vonás mellett számos értéket is jelentett e világ lakóinak.
1918 után teljesen megváltozott Eperjes külső képe. A régiek, akik hozzátartoztak a város jellegéhez, elmentek, meghaltak, visszavonultak vagy visszaszorultak, az újak pedig nem illettek a város igazi arcához, jelenlétükkel csak eltakarták a város vonásait. Hiába, nem tartozhat mindenki a városhoz, aki a városban lakik. A városnak szabása van, ami nem illik rá akárkire. Csehek és újgazdagok lepték el a Fő utcai korzót. Elment a jogakadémia, eltűnt a teológia. Az aranyifjúság helyét a tanítóképző és az ipariskola idegenből jött diákserege foglalta el. A megye is megszűnt, de kis körben fogalom maradt, mint mindenütt, ahol Eperjeshez hasonlóan a megyeszékhely ütötte rá bélyegét a város hajdani életére. Új házak, új negyedek épültek a város határában, modern stílusban, cseh lakókkal, főleg hivatalnokokkal és katonatisztekkel, akik egészen idegen élettel és erkölccsel lepték meg a várost. A boltíves régi házak dzsentri lakói közül sokan kihurcolkodtak, mert a család megszüntette a "városi lakást" és vidéken vonult meg szerényen és összehúzott igényekkel. Csak hetivásár napján jelentek meg a Fő utcán, amikor "bejöttek a városba", feltűnő kalapokban és kabátokban, melyeket az ősiség szele lengett körül. Ilyenkor, ebéd előtt "előkelő vidékiekből" sörözőasztalok verődtek össze a régi Gellért vendéglő nyári teraszán. De az esti korzót a törvényszék és a kávéház között már ellepte az új nevelésű hangos fiúk és lányok serege, és a letűnt kor emberei a régi "bakakorzón", a Fő utca csendesebb oldalán vagy a nagyállomás felé vezető gesztenyefasoros Kassai úton rótták mindennapos esti sétáikat...
A bécsi döntéssel új fordulat érte Eperjest. Kassa, az örök versenytárs, amellyel mindig irigykedve mérte össze erejét a kisebb Eperjes, visszakerült Magyarországhoz. Ezzel Eperjes lett Szlovákia legnagyobb keleti városa, "Kassa utódja", a "jövő nagyvárosa", ahogy elnevezték. Néhány nappal a bécsi döntés után nagy cikk jelent meg a helyi szlov. lapban, ebben a cseh cikkíró hatvanezer lakosú Eperjesről álmodozott. Így biztatták magukat, akiknek az fájt, hogy Kassa visszakerült. És néhe ezzel vigasztalták magukat lokálpatriotizmusba menekülő csalódott magyarok is, akiknek az fájt mérhetetlenül, hogy Kassával együtt Eperjes nem kerülhetett vissza. Mert de sokan voltak, akik szívesebben választották, hogy Eperjes maradjon kicsinek Kassa mellett, mint hogy nagy ígéretek reményében egyedül élvezze a csodákra váró "keleti metropolis" helyzetét.
Kassával együtt nemcsak az utolérhetetlen versenytársat veszítette el Eperjes. 1938 novemberében nagyobb dolgok forogtak kockán, mint a kassai "mondén" élet, színház, mozi, szórakozás, amit az eperjesiek szívesen kerestek a mozgalmasabb, élénkebb, nagyvárosiasabb Kassán. Novemberben a nemzeti ügy korbácsolta fel az eperjesi lelkeket. Szívszorongatva lesték Eperjesen a rádió híreit. Izgalmas napokat élt Eperjes, remény és lemondás közt ingadoztak a lelkek. Nemcsak a magyarok várták a felszabadulást, hanem a szlovákoknak lajstromozott őslakók is, akikben feléledt a régi Eperjes igézete és a változást sejtető pillanatokban megszólalt bennük a lappangó magyar érzelem. Ezekben a sorsdöntő napokban a város elnyomott lelke ébredezett. Az ébredésben nem volt ellenséges indulat azok iránt, akik a magyarok jövetele ellen szurkoltak. Eperjes nem tud gyűlölni, és akik a változás reményében éltek, nem bosszúra, nem a hatalomra vágytak, hanem a város régi békességét szerették volna viszontlátni. Eperjes utolsó húsz évére /
1918-38 közt - s azután is) a nemzetiségi harc nyomta rá bélyegét, a sovinizmus, gyűlölködés, acsarkodás fosztotta meg az eperjesi magyarságot a várossal szemben méltán érzett jogaitól. Ennek a csúnya, Eperjestől idegen szellemnek eltűnését várták sokan a magyar feltámadástól. S amilyen boldogan reménykedtek Eperjesen, olyan fájdalmasan csalódtak. Az idegenből jött jövevény könnyű lélekkel írta meg cikkét a hatvanezer lakosú, nagy jövőjű Eperjesről, de az őslakók lassan, búsan kerestek vigasztalást, mert aki összenőtt a város lelkével, azt tudta, hogy Eperjest a lakók száma nem teheti naggyá, mert házak épülhetnek, új negyedek születhetnek anélkül, hogy összeforrnának a várossal, mert nem ősi kéz irányítja, nem ősi szellem kíséri az új fejlődést.
Persze Eperjesen sem nőttek gombamódra a várva várt paloták; pedig ráférne Eperjesre egy kis fellendülés. Az államfordulat óta mindig csak elvittek valamit, hivatalokat, iskolákat, de helyükbe semmi sem került. A csehszlov. várospolitika a magyar vidékre nyíló városokat duzzasztotta, hogy idegenből jött új lakókkal nyomja el az ottani magyar többséget. Így lett Kassából is túlméretezett nagyváros, és mialatt Kassán egymás után épültek a szebbnél szebb paloták, Eperjesen egyetlen régi középületet sem sikerült újjal kicserélni. A bécsi döntés után a lokálpatrióták már elképzelték az új városnegyedeket, a nagyvárosi életet, amit Eperjesen szokás volt irigyelni a kassaiaktól... A nagy álmok helyett egyelőre csak a szürke tények jelentkeztek : az óriási lakáshiány, mert egymás hegyén-hátán teleltek a családok - és az egyesek szerint tízezerrel, mások szerint húszezerrel egyik napról a másikra megszaporodott városban alig lehetett aszalt kapni a vendéglőkban és kávéházakban /
a cikk megjelenési éve:
1939, azóta Eperjes is nagyot változott).
Az eperjesi magyarok sorsa a bécsi döntés után még nehezebb lett. Számarányuk megrosszabbodott a cseh és szlovák menekültekkel megszaporodott városban. Az új uralom megtépázta a magyarság amúgy is szerény jogait: a politikai és kultúrális szervezkedés a szlovák autonomisták forradalmi túlkapásai miatt úgyszólván lehetetlenné vált. Az eperjesi magyar szórvány élete mindig keserves volt, most elvesztette a támaszt is, amit eddig a vele egy államban élő milliós magyarságtól kapott. Eltűnt a déli magyarság, amely erőt közvetített az északi magyar szigetek felé: Kassa és Eperjes közé határ került, a kassai magyarság sem támogathatta már az eperjesieket. Eddig legalább Kassán kárpótolta magát az eperjesi magyar: elmehetett a kassai magyar színházba, a magyar bálra, a Rákóczi-ünnepélyre. A határ eltolódásával Eperjes még erősebben beszorult a szláv környezetbe. A város ősi magyar jellege még jobban háttérbe szorult, régi békés, vidéki légkörét végképp felborította politikai szerepe, amelyhez mint legnagyobb kelet-szlovákiai város a bécsi döntés után jutott.
az eperjesi Fő utca egy része madártávlatból - kiszélesedésében a szt. Miklós-templom s mellette közvetlen az evang. templom és az egykori kollégium épülete
Mily messze távolodott Eperjes az egykori sárosi megyeszékhelytől! A lelke azonban nem változott. Az éji csendben, amikor nyugovóra tér a felzaklatott város, a Fő utca ma is olyan, mint régen, és a barátságos napsütésben a környéki hegyek, várak, dombok ma is olyan hívogatók, mint száz évvel ezelőtt, amikor Petőfi megénekelte az erdei lak magányát és szépségét. Csak az emberek élete változott, s maguk az emberek is, mert kevesen vannak a régiek és sokan az újak.
Eperjes nem volt soha az idegen újdonságok és türelmetlen kilengések városa. A zárt polgári életforma felelt meg természetének, a lassú, de biztos gyarapodás. Most nyugtalan léghuzatok futnak végig rajta nyugat-keleti irányban. Új szerepekre akarják betanítani, előtérbe tolják, pedig Eperjest mindig az előkelő tartózkodás jellemezte. Nem szerette a feltűnést, nem hivalkodott akkor sem, ha volt mivel kérkednie. Nem szerette a nagy lármát, a nemes veretű kisvárosok fajtájából való, ahová nem gyorsvonaton, hanem személyen érkezett az idegen, de nem is távozott gyorsan, hanem legszívesebben egész életére ott ragadt volna. A polgári hagyomány, az ősi patrícius szellem tartotta a város pilléreit. Eperjes átengedte Kassának, hogy nagyváros legyen, fővárosa pedig Budapest volt, amelyre illedelmesen hallgatott, anélkül, hogy feladta volna a sárosi tájban gyökerező önálló jellegét és tudatát.
Most elszakítva régi kapcsolataitól, kiforgatva régi valójából, elváltozva mereng Eperjes lelke az idő múlásán. A város évszázados múltjára sok új, idegen és kusza réteg rakódik. Pillanatra elmosódik talán a város évszázados magyar lényege is, de Sáros sokrétű lakosságát összeforrasztó hivatása tovább él azok lelkében, akik sohasem mondanak le Eperjesről, arról az Eperjesről, melynek mindig méltó helye marad a magyar történelmi városok díszes névsorában.
Villámhárítók vannak palotádra kitűzve:
Bizton nézed azért isteni kéz nyilait,
Átokhárítód még nincs, mely védeni fogná
Ősz fejedet letiport nemzetek átkaitól!
/184o-45, Talán a megdolgozott média beválik.
néhány Eperjeshez hozzácsatolt falu és más közeli hely:
délre:
Enyicke, tovább Kende, Somos, Hernádszentistván ("szövetkezeti") s Kassa
délkeletre:
Német- s
Tótsóvár s az Eperjes-Tokaji-hegység
keletre
Sebessalgó, távolabb Varannó, Homonna, Szinna
északkeletre:
Sebeskellemes ("Sárosrétek"),
Kellemes,
Alsósebes, majd
Kapi vára, Girált, Felsővízköz /-szvidnyik, Dukla, ill. Sztropkó, Mezőlaborc
északra: a Csergő-hegység,
Bártfa,
Zboró
északnyugatra:
Nagysáros,
Kisszeben, Roskovány, Héthárs, Palocsa, Ólubló s Podolin, ill. Újszandec
nyugatra:
Ceméte, ill
Cemétfürdő,
Szinye,
Frics,
Branyiszkó, Szepesváralja, Lőcse, ill. attól délre Igló, nyugatra Poprád
délnyugatra: a Fekete-hegyek s Kassai-hegység, Margitfalva, attól délnyugatra Gölnic(bánya) és Stósz, ill. északnyugatra Korompa, Szepesolaszi s Igló
Bejegyzések
