Kapisztrán János szobra Budán + nehány emlék ajánló Budapesten + a Nemzeti Múzeum

Sajó Sándor: Kapisztrán

..Jobb sorsot már tán Istentől se várva,
E bűnös, hitvány, gyönge nemzedék
A múlt kincsét mily gyáván elfecsérli..
Korbács a korcsnak, hit a csüggedőnek,
Haragban égve, szegyentől pirulva,
Krisztus keresztjét tartsd magasra újra..
A sok lator közt úgy sújts szét vele.
..Egymás közt pörlünk gonoszul s bután.
..Zúgd eszméletre, hős pap, a magyart,
Hogy megváltás csak egy van itt: a kard!
..Hallod Kapisztránt? - biztat, hív, tanít,
Hogy megdöbbenj a nemlét iszonyán!
..Új Szent Lászlóként járja harci élen!
Bús néped lelkét lángolásra szítsad,
..Lesz Magyarország - Isten úgy segéljen!

'21

Néhány budapesti emlék-ajánló

a Szabadság-híd a Sóhivatal felé

Az egyik barátom jegyezte meg egyszer egy hosszabb amerikai tanulmányútra indulván kitekintve az autóablakon az Erzsébet híd fölött az ébredező városra:
- Mégiscsak szép ez a város, szeretem, és hiányozni fog.
Meglepett a vallomása. Olyan fiú volt, akinek a családja - részben vidéki, részben neves erdélyi elődök leszármazottjaként - már évtizedek óta a folyó két partján elterülő városban lakott és működött, sokat téve az itt élőkért és az elszakítottakért is, nem egyszer üldöztetésnek is kitéve. Mindez elgondolkodtatott, súlyt adott a barátom szavainak. Nekem sosem jutott ilyesmi eszembe. Pedig jólesett itt lenni, főként azért, mert itt természetes volt, nem kérdőjeleződött meg a magyarságom. Kamaszkoromtól kezdve többször jártam Budapesten. Kezdetben a nagynénéméknél szoktam megszállni egy szomszéd megyei hajdani sváb faluban, onnan buszozgattam, vonatoztam be „Pestre”, s jártam késő estig az utcákat, múzeumokat, képtárakat, antikváriumokat, mozikat. Számomra, határontúli apró hegyi faluból származó legényke számára kincsesbánya volt ez a város, teli a kultúra kincseivel, amibe jólesett időről-időre elmerülni, föltöltődni benne, hogy meg tudjak állni a sivárabb, ellenségesebb „otthoni” környezetben. Ez volt útjaim végcélja, ez a város közvetítette a világot, nem is nagyon kívánkoztam máshová. Mégis máshová kellett mennem továbbtanulni. Még egyszer-kétszer lerándultam abból a gyönyörű, de nekem valahogy mégis hideg másik fővárosból is „szívet melegítni - Pestre”. Emlékszem: egyszer nagyon elcsodálkoztam, mikor a moziban mellettem ülő két szépséges lánynak a filmbeli tót beszédet is megértő beszélgetéséből valamit véletlenül kihallgattam a Psyché tátrai jelenete közben. Kiderült eperjesi maradék-magyarok, Kassán orvostanhallgatók, akik részképzésen vannak Pesten. Ezután már én is jobban odafigyeltem, s úgy megörültem, mint majom a farkának, mikor egy nemzetközi közgazdász-hallgató szervezet kínálatából a mások számára érdektelen budapesti helyet sikerrel pályázhattam meg, még ha meg is kellett érte szakítanom az „otthoni” tanulmányaimat. Más világ volt az: akkor még nem nagyon jöhettünk Magyarországra. S mindezek ellenére kicsit mégis úgy jártam, mint Németh László Párizsban: a pár engedélyezett előadás mellett legszívesebben az anyanyelvemen írt könyveket, meg az azokat nyújtó könyvtárakat, könyvesboltokat bújtam, amikhez odahaza nem nagyon juthattam. Akkor - részben a könyveknek köszönhetően is, vagy inkább fordítva: a könyveket néki köszönhetően - ismertem meg azt a másik barátomat is, aki megtanított még mélyebben érteni és felelősebben szeretni ezt a várost és lakóit. Mert később aztán inkább már az emberek, a barátaink miatt jöttünk, azért a néhány jó emberért, akikkel jól esett együttlenni, értő szót váltani s tenni valamit.
Az utóbb említett barátunk jóvoltából, aki vállalta értünk a "hajléktalanságot" is, hogy helyet biztosítson nekünk - ha már máshová menni nem adódik lehetőség, ezúttal - mintegy ismételve a múltat - megint kicsit föltöltődni, fölüdülni jöttünk ide a feleségemmel. S újra dögfáradtra jártuk magunk, véresre a lábunk, miközben nem egész egy hét alatt újra bejártuk a már kamaszkoromban megismert múzeumokat, képtárakat, antikváriumokat, könyvesboltokat, utcákat, helyeket, s még sok más újat is, amikre hosszú évek során nem adódott alkalom. Sőt a barátunk kalauzolásával s kerékpár-kölcsönzésével olyan helyeket is sikerült megismernün, amiket máskülönben már nem bírtunk vagy eszünkbe se jutott volna: az árnyas Szigeten meg a kevéssé ismert, századfordulón épült középületeken kívül a szomorú háborús és ’56-os helyeket, meg a sokszor lebontásra ítélt szegényebb, „lezüllöttebb”, cigányosodó, kínaiasodó városrészeket, s az ott található „rom-kocsmákat”, ezeket a mai fiatalok, köztük a külföldiek által is előszeretettel látogatott helyeket (- hiába más generáció, más ízlés, részben mintha a hajdani hippi- vagy csöves-nosztalgia éledne újra kicsit jobbmódú konzumszinten).
Hálásan köszönjük ezt a lehetőséget, s szerény viszonzásul néhány olyan helyre szeretnénk emlékeztetni azt a néhány jó embert, akik egy ország és nép fővárosának s lakóinak jobb jövőjét minden nehézség, reménytelenség ellenére is szívükön viselik, ami eddig tán más irányú érdeklődésük, elfoglaltságuk miatt elkerülte figyemüket. (Főként a festői látványok érdekeltek bennünket, bár abban is kicsit konzervatívok vagyunk. Nem időszakos kiállításokat szeretnénk ajánlani, amit megtesznek mások, s amikre - az egy Kondoron kívül - szerény sokgyerekes kisebbségi tanítói lehetőségeink alapján nem is igen tudtunk áldozni. Ahová pedig bejutottunk, azért hálásak vagyunk a sokat szidott magyar államnak is, hogy itt-ott még támogatja a kultúrát, bár biztosan ésszerűbben is meg lehetne sok dolgot szervezni.)
Bár nem szeretem a temetőket, a parkok, ligetek mellett - a sok magamutogató giccs ellenére vagy azzal együtt is - elmélkedő sétára, pihenésre mégis azokat tudom leginkább ajánlani, főként amióta számomra is oly sok kedves ember pihen ott. Nekik köszönhetően tanultam meg tisztelni a végső nyugalom helyeit olyan esetekben is, amikor olyanokra emlékeztet, akik nekünk rosszat tettek. Így adódott, hogy eddig, egész a múlt év végéig sikerült elkerülnöm a Kerepesit, kicsit Hobó dala által is riasztva: fölösleges sznob áldozatnak tartottam oda temetkezni. Mígnem azon az említett hideg karácsonyi napon az engem, minket mindig kedvesen fogadó, jószívű nagynéném is oda került - annak a pályaudvari postának a közelébe, ahol évtizedekig dolgozott, s ahol munkaidőben mindig megtalálhattam. Akkor értettem meg, amit ugyan addig is hallottam és tudtam, mégsem gondoltam végig: hogy a nemzet kegyhelye is a Kerepesi: költőknek, íróknak, művészeknek, tudósoknak, szabadságharcosoknak, államférfiaknak és politikusoknak, gyilkosoknak és áldozatoknak nyughelye - akik bár éltükben ellenséges táborokban szemben álltak egymással, egy földben pihenve végre mégis megbékültek. Akkor télen nem volt rá alkalom, így most jártuk be ezeket a helyeket. S annyi sok gondozott vagy elhanyagolt híresség nyughelye mellett megtaláltuk a nagynénémét is. Jólesett egy szál virágot a sírján álló vázába tenni.
Majd később Varga Imre Móricz Zsiga bácsi szobra mellől föl az egyik Ménesi úti kollégiumba, ahol hálisten már nem oly gyanakvó, besúgó portás utasított el, mint amilyeneket "szerencsém" volt megismerni, amikor ’88/9 fordulóján egy évig ott vendégeskedtem (egy vajdasági történész fiú osztotta meg velem a tetőtéri szobáját, ahová később "feketén" még egy fiatal erdélyi menekült pár is befogadtatott). Egy kedves kapus bácsi invitált be, hogy látogatási időn kívül is megnézhessük a sok valaha itt tanult író és tudós által híressé tett, s nekem diákkoromban egy hosszú szép évig szállást adó épületet.
Tovább a Ménesi úton a Kertészeti Egyetem kertje felé (amelynek a menzájában diáktársaim jóvoltából néha meleg ebédhez is hozzájutottam) két magánmúzeum is található:
Az egyik, Molnár C. Pál egykori műterme, egy pár éves múzeumajánló térképen is megtalálható. Sajnos augusztus 20-a előtt a művész fia, aki bebocsáthatott volna, a vidéki tanyájukat részesítette előnyben. A lépcsőházban azonban találkoztunk a ház magatehetetlen öreg lakóját ellátó, annak ebédet vivő jószívű erdélyi hölggyel, aki bár az elzárt részeket nem tudta megmutatni, de azt a néhány képet igen, ami abban a lakrészben függött, ahol ő is lakott. (A festő néhány táj- és „profánul szakrális” képe megtekinthető /volt?/ egyébként az interneten is egy aukciós kínálati oldalon.)
Akkor még nem is sejtettük, hogy mindezek az élmények még fokozhatóak, hogy pár perc múlva egy még meghatóbb, kedvesebb emberrel találkozunk: Egy beugrónál a „Medgyaszay-emlékmúzeum” irányjelző nyíl mutatott egy csodás kis kert és erkélyes ház felé. A kertben pedig, mint a mesében a segítő tündér, az építész 87 éves lánya: a fehérhajú Ilona asszony gereblyézgette az elhullott leveleket s vezetett körbe a házukban, tréfásan csöndre intve, nehogy megzavarjuk 91-éves párja ebéd előtti szunyókálását. Édesapja reformátusként oly csodás magyar szecessziós katolikus templomokat tervezett, mint a rárósmulyadi vagy az ógyallai Fölvidéken, elsőként, s művészileg remélhetőleg nem utoljára alkalmazva Magyaroszágon az épületek építésekor a később majd mindent beborító, szürkévé vált vasbetont. (Az anyaországi művei remélhetőleg ismertebbek.) A házat, ahol sok művész megfordult, Budapest ostromakor bombatalálat érte. A család az eredeti állapotban állította helyre s őrzi máig is. Lelki erejüket a művész unokája is bizonyítja, aki 8 éven át tartó gyerekkori vakság után lett majd minden hangszeren játszó világjáró népzenész.

Aztán annak a tragikusan emlékezetes aug. 20-ának a „művészeti” élményei, persze kerülve a vásári tömeget és ricsajt: Minél messzebb tőlük a kiscelli múzeum-képtárral kezdtük. A pávaszemen kívül, amit kiszabadítottunk labirintusi fogságából, nem sok látogatója akadt aznap. A képeknek örülve nem gondoltam volna, hogy életem eddigi legfönségesebb barokk temploma lesz az utolsó ottani látnivaló: közös műve építőknek és pusztítóknak.

Telepy Károly: Óbuda - Kiscelle

Az óbudai Vásárhelyi s Varga Imre Gyűjteményt nem szükséges külön bemutatni. De közöttük a Főtér egy sarokházában van még egy, az ajánlókban nem szereplő, szerényebb, de számomra mégis vigasztaló életmű-kiállítás, amely szépségével, példájával továbbsegíthet az életúton: Ugray György szobrai és neje néhány képe, amelyeket a nemrég operált öreg beteg édesanyával együtt a fiuk gondoz sok méltánytalanságot elviselve is dicséretesen kitartón.
Aki ezek után Gül Baba türbéjét akarja megnézni, inkább az azonos nevű meredek utcán kapaszkodjék föl. Az egyik legsajátosabb rózsadombi maradvány-utca. Kár, hogy nem védik. A türbe pincehelyiségében határontúli magyar festők kínálták megvételre főként Budapestről festett képeiket, és még ha nem is épp remekművek kárpótlásul sokkal olcsóbbak, mint amennyiért más helyeken ilyesmiket vesztegetni szokás.
Ajánlanám még az emlékszobákat is. Több is van belőlük. Elég, ha belelapozunk egy jobb művelődéstörténeti város-ajánlóba. Mi József Attila tyúklegeltető környékére sajnos csak éjszaka jutottunk el, s mivel aznap épp nem volt „Múzeumok Éjszakája”, nem is nézhettük meg belülről a hajdani "lakásukat". A környék alapján azonban így is - és sajnos még mindig - képet formálhattunk a valószínű belsőről. A Petőfi Múzeum is segíthet közelebb kerülni egy-egy művészhez. Kár, hogy az ottani Jókai-emlékek ezentúl már nem lesznek láthatók, csak a Sváb hegyi emlékszobáját kereshetjük föl. Azért is kár, hogy az Ady-emlékszoba nyitvatartási idejét nem tartják be, hiába mentünk oda időben. Sebaj, majd talán egyszer máskor, még ha az az egyszer talán csak évek múlva, vagy egy következő életben lesz is.
A tévedés elkerülése végett még annyit, hogy ezt a néhány, a meglátogatottakból ízelítőül fölsorolt helyet csak részben terveztük be előre. Nagyobbrészt inkább csak úgy véletlenül, hangulatunknak megfelelőn ráakadtunk. Ezt csak azért írom, hogy alátámasszam: nem árt nyitott szemmel járni, figyelmesesen élni és művelődni. Sok minden segítségünkre lehet az életben, ha nem szűkülünk be, nem állítunk gátakat magunk köré.

Utolsó példaként: A belvárosi Váci utca konzum-tülekedését igazán nem volt szándékomban soha életemben végigjárni, mégis ott akadtunk rá, véletlenül, az ottani Angolkisasszonyok templomába betérve, az egyik legmegdöbbentőbb, Boschal, Brueghellel, Altdorferrel fölérő mai magyar - és ugyanakkor egyetemes érvényű - Éden-Megfeszített-Apokalipszis-triptichonra, Szabó András szegedi festő Bábel-világ című szárnyasoltárára. Már nem találják ott. Nem fűzök hozzá egyebet: egy olyan kép, amivel kapcsolatban semmitmondóak a szavak. Nem csupán az én nehézkes mondataim, de még a szerző magyarázó jegyzete, előadása is kevés ahhoz, hogy jellemezzék. Biztosan nem bánják meg, ha megkeresik, bárhol lesz is kiállítva.

http://szegedma.hu/hir/2008/10/Bábel-világ-Szegeden/