Fogja kezed

az őrangyalod,

amíg kezét lehullni

el nem engeded

a kép forrása: szilveszter

   Azt az írást, amelyik hiánytalanul neked szólt volna, hiába kerested mindeddig. Voltak csodálatosan jó könyvek, amik teljesen lekötöttek, magukkal ragadtak és meghatározták, hogy ilyen lettél. Egy idő után azonban mégiscsak a hiányérzet kerekedett felül utánuk. Azt, ami teljesen és végérvényesen betöltött volna, nem találtad meg.

   Valahogy hasonlóan van ez a társaiddal, a szerelmeddel is. Betöltenek, amíg velük vagy, aztán elmennek, és egyedül maradsz.

   Nem maradt más hátra, bele kellett kezdeni a könyvbe, ami csak a tiéd, senki másé, meg kellett teremteni magad. A világod, a társaid, a szerelmed, a küzdelmed, mindent. Könyörület nélkül.

   Mert mennyiben a tiéd az a világ, amit nem teremtesz meg? Amit csak használsz? Mint mikor nem járod végig fájdalmasan azt az utat, amin keresztülhajtasz autóval, vagy amit végigbambulsz a vonaton? Mint mikor csak átgyalogolsz azon a tájon, amibe belehasították az utat, de nem küzdesz meg a földdel, az elmúlással, ami mindenhol ott leselkedik rád várva. Amit hiába fojtasz meg nap mint nap, folyton újraéled, és mindig újra rádtámad. Ami csupán a tiéd, a te küzdelmed. A te halálod. Akárcsak ez az írás, amit folytatni kell minden nap, folyton újrakezdve, míg egyszercsak be nem fejeződik. Akkor már csak a megélése marad. A teremtés megélése. A halálé. A halálodé.

   Meghalok, mint minden ember, hiába születtem meg. Megöregszem tán, mint sokan mások, hiába voltam gyerek. Hiába élem át a születésem minden évben, minden nap, minden pillanatban, hiába élem át a társamét, az övét, mindenét.

   Hiába? Ki dönti el valaminek a hiábavalóságát? Egyáltalán minek törődni vele? Ki törődik vele?

   Én a kelő napot köszönöm és a rámboruló éjt. És itt reszketek már több mint egy órája a hidegtől egy buszra várva, ami nem jön. És hiába stopolok, senki se áll meg, hogy fölvegyen és elvigyen valameddig.

   Döntöttem, elindultam. Átmegyek a városon, neki az országútnak, meg-megfordulva és kinyújtva a kezem, ha egy kocsi jön. Hiába. Senki se vesz föl. Megyek tovább hullafáradtan is.

   Amíg megyek, kínlódom, nem vagyok hulla. Amíg gondolkodni vagyok képes, élek. Hiába.

   Hiába? Már megint? Nem. Fütyülj a célra! Nem kell sehova se eljutni. Ne gondolj rá, hogy mérföldekre innen várnak valakik! Telepedj le itt e helyt, készíts valami vackot itt a gazban, ezek közt a romok közt, ahol megpihenhetsz, teremts otthont! Erről a helyről is meg lehet hódítani a világot. Meghódítani? Megismerni, birtokba venni. Megteremteni. Minden teremés és megismerés közös. Ha mással nem, a teremtettel. Akárcsak Istennek az emberrel, a szobrásznak a kővel. Nem lehet meg nélküle. Csak vele. Nem leszel sose egyedül, ha teremted magad, a világot, a társaid, a szerelmed. Biztos? Isten sincs egyedül a teremtésben? Társai vagyunk? Társai lehetünk? Megteremthetjük őt is? A teremtés magányában? A közös műben? A hideg kővel? Életet bírsz lehelni szerelmedbe?

   Megállt mellette egy kocsi szaggatott fékeléssel.

 - Köszönöm szépen.

 - Hova lesz?

 - Rozsnyón, Krasznahorkán túl, a Szoroskő alá.

 - Korán kezdted.

 - Tegnap.

 - Ez komoly? Akkor jó fáradt lehetsz.

 - Alig bírom a lábam.

 - Sokat gyalogoltal?

 - Egész éjjel.

 - Nem vett fel senki?

 - Nem.

 - Akkor már összeomolhatott az erkölcsi világrended is.

 - Most épül újra.

 - Haha. - Honnan jössz?

 - Losonctól. Oda meg Nyitráról.

 - Szép kis táv. - Én is sokat stopoltam katonakoromban. A német határtól. Másképp elutazhattam volna a kimenőket. De akkoriban még rögtön felvettek. Éjjel is, ha látták a mundért. Megváltozott a világ.

 - Az nem mentség.

 - Ahogy vesszük. - De legalább fehér karácsonyunk lesz tán, ha el nem olvad. Csak még máma ne ellenőriznék a téli gumit. Addig halasztgattam, amíg késő nem lett. Szólj majd, hogy hol álljak meg.

 - Ha lehetne, akkor inkább fönt a dombon, a temetőnél. Onnan közelebb hazajutnom.

   Bár még mindig reszketett, nem bírt fölmelegedni az autóban se, nem szűnt meg a vacogása, a kérdésekre is csak bökte a választ, kicsit leült az apja sírja szélére. Az után a nem egész fél órás ülés után a kocsiban még jobban érezte a fáradtságot, nyögheti majd pár napig az izomlázat is. De hideg volt az úton, mégha nem is olyan metsző, mint mikor egyszer a befagyott Vág mentén gyalogolt haza Gútáról. Akkor is erőt kellett venni magán, hogy ne nyúljon már el inkább megfagyni, semmint tovább folytassa az utat. Ma éjjel is egyre többször kellett kényszerítenie magát, hogy újra fölálljon a pár perces guggolós pihenések után, és ne nyújtózzon inkább el vagy gömbölyödjön össze valahol az út szélén aludni. Ha betemette volna a hó, még tán melegebben is lett volna. Mint akkor a határvadászoknál, az osztrák határon.

   Szegény Fischer Gabrielnek a havazás lett a veszte. Egész addig kemény száraz hideg volt, még a Thaya is beállt, de épp aznap éjjel havazni kezdett. Az őrmester, aki ellenőrizni jött őt a posztján, észrevette a járőrösvényt keresztező lábnyomokat. Fojtott hangon ráparancsolt, hogy azonnal nézzenek utána, friss nyomok, nem lepte be még őket a hó. Előre kellett mennie, az őrmester utána jött kibiztosított géppuskával. Semmi kedve se volt hozzá, de ő is kibiztosította a puskáját. Amikor arra a kis emelkedőre értek, ahonnan be lehetett látni a folyópartot, látta, hogy vagy félszáz méterre egy sötétebb árny tart a befagyott folyó felé.

 - Ha nem lövöd le, én loccsantom szét a fejed, rohadt magyarja! - sziszegte mögötte az őrmester, miközben érezte a tarkójához nyomott fegyver csövét. Privigyei tót fiú volt és a legkegyetlenebb módon csesztette a magyar kiskatonákat. Egy alkalommal őt is úgy összerugdosta, hogy két hétig feküdt utána a znaimi katonakórházban, bakancsban agyba-főbe, a sárba, amikor az egyik távolabbi járőrözésen bedöglött a terepjárójuk. A velük lévő cseh fiú is megelégelte már a kínzását, de ő még csak tovább rugdosta.

 - Itt döglesz meg, kibaszott kurva magyarja! - ezt hallotta maga fölött állandóan, amikor kis időkre megpihent a rúgások közt. Már abban se volt biztos, hogy él-e még, úgy hallja-e a szitkozódást, vagy csak képzelődik, annyira fájt mindene, hasgatott bele élesen, majd tompábban a rúgások nyomán, zúgott-csattogott a feje, füle.

 - Állj, vagy lövök! - kiáltotta bele a csöndes hóesésbe.

 - Ne óbégass, lőjj! - förmedt rá az őrmester.

   Az volt a szabály, hogy lehetőség szerint kétszer-háromszor is föl kell szólítani a tettest, mielőtt tüzet nyitnak rá. Megigazította a szemüvegét és próbált minél lejjebb, a lábára célozni, bár a sötétben még az irányzékot se nagyon látta, csak azt, hogy a lövés után az akkor már a folyó jegén futó árny megtántorodik és még néhány lépés után fölbukik.

 - Szerencséd volt, kurva magyarja. Most még életben maradsz.

   A lövés után újra a hóesés süket némaságába süllyedt minden. Hallgatóztak még egy jó darabig, de semmi hang se hallatszott se a fekvő árny felől, se a túlpartról.

 - Megnézzük! - szólt a parancs.

   Persze előre kellett mennem - egy kis kerülővel a régi második világháborús bunker felé, ahol el lehetett hajtani a drótkerítést és ki lehetett bújni a partra. Ezt én nem tudtam, de az őrmester igen. A szegény ürgének biztos beletelt egy jó időbe, amíg a fagyos földben átkaparta magát a kerítés alatt. Meg kellett néznem a tagot - még hörgött, tüdőlövést kaphatott, át kellett néznem a zsebeit, el kellett szednem az iratait, cókmókját, őt pedig átvonszolni a szembenlevő partra.

 - Elég! - parancsolta az őrmester. Gondoltam, hogy rámirányított fegyverrel csak arra vár, hogy mikor kezdek el rohanni a túlparton, hogy lelőhessen. Nem tettem meg. Odavittem neki az elszedett dolgokat. Visszamentünk az őrhelyre, csak ott nézett bele az iratokba:

 - Gabriel Fischer. Ez is valami rohadt magyar vagy fritz lehetett.

   Később utánajártam. Tősgyökeres pressburger - pozsonyi család leszármazottja volt. De szlovák iskolába járt. Mért gondolta vajon, hogy Znaimnál könnyebb lesz átjutnia, ha ismerhette a pozsonyi határzárat?

   Többet nem tértem vissza arra a helyre. Harmadnap átvezényeltek egy másik kaszárnyába a német határszélre, Marienbád mellé. Mikor leomlott a vasfüggöny, gondolkodtam rajta, hogy vissza kellene mennem a gyilkosságom színhelyére, de annyira irtóztam tőle, és nem is jött össze. Elég az a szörnyű fejfájás és hányás, ahogy mindig végződik valahányszor intenzíven visszagondolok azokra a dolgokra. Az őrmester már megkapta a büntetését. Egy maffialeszámolás áldozata lett néhány éve. Én még nem teljesen, nekem még folytatnom kell.

   Teremtés? Értelemadás? Mennyiben intézhetjük saját magunk az életünk? Fázott a segge a hideg kövön. Fölállt, elbúcsúzott az apjától meg a nagyszüleitől és elindult lefelé a temetődombon, - haza. A domb alján már sietnie kellett annyira hasgatott a feje. Kilépett a székely mintára faragott temetőkapun és a lebetonozott részen, ahol gyerekkorában sűrű bokros volt, és magához ölelte a neki-érte meztelenre vetkőzött szeretőjét, Emit, egy kedves cigánylányt, kihányta magát. A morális autonómia eme biológiai reakciójától (ahogy csúfondárosan nevezte) kicsit mindig megkönnyebült. Mennyire érett és önfeláldozó tudott lenni már egy gyereklány?! Hálás volt a sorsnak, hogy amikor nagyon szüksége volt rá, mindig az útjába vezérelt ilyen nőket - angyalokat, akikkel tovább tudta folytatni az útját. Lement a kis patakcsa zúgójához a betonhíd előtt, ami alatt gyerekként kiskacsaőrzés közben oly sokat játszottak, és amennyire tudta lemosta a szájáról a hányás nyomait. A feje továbbra is lüktetett, nem nagyon segített rajta a jéghideg víz. Végigment a patak melletti utcarészen. A meder azóta sokkal mélyebbre vágódott. Most már nemigen lehetne ott kiskacsákat legeltetni. Az utca kihalt volt. A szülői házon, portán még minden az apja keze nyomát viselte. A kerítés egy részét, és a kaput tavasszal kente újra fáradt olajjal, pár évig még tán kitart, noha több helyen már a tartóoszlopok is annyira korhadtak, hogy akár be is lehetne őket dönteni. Sok helyütt be is törnek és kirabolják a házakat - mégha élnek is ott öregek, nem egyszer azokat is összeverik, megkínozzák, megölik. Az anyja, aki most ételt rak elé, már nyolcvan felé tart, de amíg bírja, nem akarja szabad prédára hagyni a portát. És akármit tesz is, nem tudja se elhárítani, se feltartóztani a fenyegető rémeket. Már megbékélt a sorsával. Pedig többet szeretett volna mindig elérni. Őt is erre a pályára akarta ráállítani. Talán ezért is húzott inkább az apjához, nagyszüleihez. Ők csak a természetadta mindennapi föladatok elvégzését követelték meg tőle. Amíg élt a nagyanyja, szinte harc folyt a lelkéért. Ráadásul úgy érezte, hogy az anyjában egyfajta öröklött kverulencia is fokozta ezt az érte folytatott számára kínos vetélkedést. Talán ezek elől is menekült el a szülői házból. Aztán amikor meghalt a nagyanyja, az apja visszavonult. Az első felesége halála után még egyszer - részben közösen az anyjával - megpróbálta rábírni, hogy jöjjön haza, de amikor az anyja nyomásának se volt hajlandó engedni, végre mindketten elfogadták a külön útját. Ő pedig épp akkor látta be, hogy vissza kellene térnie, vagy el se kellett volna soha mennie. Akár az apjának, aki a szülőföldjén élte le az egész életét s nem is kívánkozott soha máshová, csupán kényszerűségből, kedvetlenül ment el néha - katonáskodni, egy-két kirándulásra, családi eseményre - talán az egy kezén meg tudná számolni az összes ilyen alkalmat. De már másképp alakult az élete, és így csak ezek az elég ritka alkalmakkénti hazatérések lehetőségei maradtak meg számára, meg a vigasz, hogy egyszer talán mégis - megöregedni, meghalni visszatér majd ő is ide.

   Amikor a munkája miatt augusztus utolján végre hazajutott, az anyja azzal fogadta, hogy

a szomszéd Sanyikáék végig kidöntötték a kert egyik oldalán a kerítésük és tán egy fél métert is elvéve a telkükből magas kőfalat raknak.

   Igen ettől tartott. Hiába egyeztettek időpontot, hogy ő is jelen lehessen, több mint egy héttel korábban szervezték meg a brigádot. Nem akart veszekedni, amikor már nagyrészt állt a fal, amit oly magasra raknak, hogy mögötte aligha terem majd meg valami a zöldségeskertjükben, nem volt kedve a pereskedéshez se, de abban is biztos volt, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni, mégha évekre is megmérgezi az életük. Sok baj volt ezekkel a szomszédokkal. Az apja az ő részeges nagyapjuk miatt vesztette el két ujját, hogy soha többé nem tudta rendesen behajlítani a jobb kezét megfogni valamit, mert fát cirkulázott nekik, és az öregjük megrántotta a fűrész alatt épp kezében lévő rönköt. A szomszéd ház épp a telekhatáron van s róla végig az ő udvarukra ömlik a víz, mert már évtizedek óta hiába kérik őket, hogy rakjanak csatornát, és amióta az apja ki nem hordja, még tavasszal is piszkos hórakás csúfítja az udvarukat, ami a házuk tetejéről sokszor jegesen leszakad tönkretéve az egy sor szőlőjük is, s ami miatt még kocsival se lehet olyankor beállni a felázott udvarukba. A szomszéd öregasszony még a házuk mellé félméterre állított cserepesvirágjaikat is összetörte, merthogy penészedik miattuk a szobájuk. A kéményeik, mert már annyira szétmállottak, hogy attól lehetett tartani, hogy ledőlnek, sokkal alacsonyabbra vannak leszedve, semhogy biztonságos lenne tűzvédelmi okokból - sőt a fürdőszobájukból még a házfalból is kinyúlik egy kályhacső az ereszük alá füstölve - állandó bosszúságot okozva az anyjának, hogy nem szellőztethet, mert minden füstszagú meg fekete kormos lesz benn. Pár éve új házat építenek a kert végén, garázzsal együtt - közelebb a telekhatárhoz az előírásnál, hiába nem mentek le a szülei a hivatalba aláírni se az arról szóló beleegyezést, hogy újra kimérjék a telkeket, se pedig, hogy közelebb állhasson az épülő házuk a kerítéshez. A szomszéd fiú nem sokkal előtte agyon akarta verni az apját, mert szóvá tette neki, hogy az építési követ meg egyéb hulladékot az ő kerítésükre halmozza rá. Mikor meghalt az apja egy jó darabon be is dőlt a kerítés, de még a gyümölcsfáik hozzájuk átnyúló ágait is levagdosták sokszor mélyen az ő területükön, s másfél-két méter magasan is levágtak a kerítés közelében néhány vadon növő szilvafát, amit ő - szinte előre érezve már, hogy esetleg az rovásukra is nagyobb teret akarnak majd maguknak foglalni - direkt azért hagyott meg, hogy jelezzék a kerítés vonalát. A telküket is csalással szerezték a második szomszéd öregasszonytól, úgy, hogy egy ajándékozási nyilatkozatot írattak alá vele, miközben azt hazudták neki, hogy a házépítésre szóló beleegyezést írja alá. A néni, mégha a rossz szemével egyáltalán el tudta is olvasni, egy kukkot se érthetett a tót szövegből.

   Ahogy kiment a kertbe, sírhatnékja lett. Minden ott hevert kusza összevisszaságban: az apja régi deszkakerítése, amit oly gonddal készítetett hosszú évekre mindig egy-egy darabon az ő gyerekes segítségével, most a tartóoszlopokkal együtt végig be volt döntögetve a kertjükbe, alatta a kitört ribizlibokrok, karósbab, tetejükön a még lombos kivágott fák gyökerestül kibágerozva... Egy hétig is eltartott neki mindennek az összetakarítása.

Magyar katonák sírjai a Gömör-Tornai-karszton                                       

   Az emberek az embertelen rendszereket is - mint amilyenek a háborúk, rémuralmak, összetartozások, katasztrófák, csillagrendszerek - a saját kis hitványságaikon keresztül élik s értik meg. Volt a falunkban egy csúnya, ragyás, sánta, bolond - vagy legalábbis annak tartott - vénasszony, aki folyton a réteket, erdőket járta gyógynövényeket gyűjtni, s akit mi, gyerekek állandóan boszorkánynak csúfoltunk és kővel hajigáltunk, mégha ki is kaptunk érte az öregebbektől. Azt mondták róla, hogy fiatalkorában a falu legszebb lánya volt, akit még a gróf is tisztelettel megsüvegelt. Rendes, tisztességes, megbecsült lány volt, nem fennhéjázó a szépségére, hanem mindenkihez segítőkész, kedves. A háború előtt eljegyezte egy szorgos, ügyes gazdafiú, akit aztán elvittek a Donhoz, és ott tűnt el. Aztán jöttek a oroszok és Karácsonytól kezdve több, mint egy hónapig folyamatosan lőtték a völgyet és a falut is a hegy túlsó oldaláról, de csak január végére sikerült áttörniük a hegyi védvonalat. Nem múlt el nap, hogy ne kellett volna több halottat is temetni, s mivel kevés volt a férfi, az asszonyok is ásták a sírokat a fagyos földbe - utóbb már csak a falusiaknak és a hegyről oda lehozott kiszenvedett sebesülteknek, mert a fönnsíkon elesett honvédeket aztán már be se hozták a faluba eltemetni.

   A megszállók elől a lányok, asszonyok bújtak volna, ahova csak tudtak, de hiába, mert jóformán mindegyiket fölhajtották és megerőszakolták. Azon a szép lányon tán egy század orosz katona is végigment a főtisztektől kezdve lefelé, aztán átengedték őt a segédcsapat, ágyútölteléknek használt románoknak. A szerencsétlen lány még másnap is ott feküdt félholtan a csűrjükben az öregapja holtteste mellett, aki megpróbálta őt védeni - a halott öreg mellett egy megalázott jövőtlen Emese, körötte, alatta nagy tócsákban fehéres ragacsos váladék. Amikor a részeg katonáknak az ürítés után újra kedvük támadt magukat kielégíteni, csak visszamentek a csűrbe, ami mellé később már fegyveres őrt is állítottak, mert kettőt közülük valaki vagy valakik hátulról leszúrtak. Mivel tettest nem találtak, megtizedelték a falu megmaradt férfilakosságát nem kímélve a fiatalabb fiúkat sem.

   Az akkor még kamaszkorú apámnak talán csak azért sikerült túlélnie azt a tizedelést, mert a szomszéd faluba, a rokonaihoz menet már korábban elfogta egy emberségesebb tiszt vezette kisebb orosz előőrs földerítő csapat, és távíródrótokat kellett nekik kihúznia a visszavonuló németek és magyarok becsapódó lövedékei közben. Két napra rá a front továbbvonult, őt pedig szerencséjére bumázskával hazaengedték. Így találta meg Emesét és vitte be a fagyos szobában az ágyában betegen vacogó anyjához, begyújtott nekik és még sokáig el-eljárt oda segíteni ezt-azt. Még az új urakkal is összeverekedett néhányszor, amikor megpróbálták szajhájuknak használni az egyedülálló fiatalasszonyt, akinek egy sötétebb bőrű, kicsit tatáros kinézetű fia is született a háború után. - A tatár csúfnév rajtuk is ragadt, de a fiúval később aztán már nem nagyon mert senki sem ujjat húzni, mert annyira megerősödött és kegyetlenül vad lett, hogy a bikának is nekiment. Annak előtte azonban az új rezsim urai még alaposan ellátták apám baját az önkéntes lovagiasságáért. Később egy ideig együtt is dolgozott a bányában a néni fiatalemberré serdült fiával, de ő korábban otthagyta a vasbányát, így túlélte azt a szerencsétlenséget, amiben az ottmaradt egy pici lányt hagyva fiatal feleségére, aki aztán újra férjhez ment, elkerült a faluból, és már nem nagyon törődtek az öregasszonnyal.

   Így talán már érthető, miért kaptam meg apámtól életem egyetlen, de akkora nagy csárdás pofonját, hogy utána még sokáig magamon éreztem külön-külön mindhárom megmaradt ujját a félig béna kérges kezének, amikor a fülébe jutott, hogy én is a csúfolódók és kődobálók között voltam, amit én persze előtte már tagadtam, kiérezve számonkérő hangjából a fenyegetést, de ő ezt nem hagyta annyiban, hanem el kellett vele mennem az öregasszony kicsiny házához, ahol szembesített vele. Néhány napra rá, mikor már lehiggadtunk, elmondott néhány dolgot, ami elég volt ahhoz, hogy ne vegyek részt többet az öregasszony csúfolásában és bántásában és a többieknek is mondjam, hogy hagyják őt, hisz megszenvedte már a magáét, amiért meg engem kezdtek csúfolni, hogy az apámmal együtt boszorkányt pártolunk.

 - Ha el mered venni, haza se gyere!

 - Pedig összeházasodunk. És akar már most is elmehetek.

 - Mehetsz. Senki nem tart vissza.

 - Jó. Akkor megyek.

   Bement a szobába. Magához vette a papírjait, a házassági engedélyt, amit az előző nap kért ki a krasznahorkai hivatalban, összehajtotta és beletette a kis zsebbibliájába, amit Ibos Dezső, a gimnáziumi osztálytársa hozott neki az apjától, az özörényi lelkésztől, benne a ceruzával írt megjegyzés: "gratis", amiről ő korábban, amíg nem kezdett el latinul tanulni, azt hitte, azt jelenti: kegyelem. Az ablakon kinézve látta a nyugatról tornyosuló  viharfellegeket, már a mennydörgés távoli moraját is hallani vélte, beletette hát a papírjait egy igelitzacskóba és a zakója zsebébe csúsztatta a csomogocskát. A nehéz mindenes bicskája fölött egy kicsit habozott, de aztán azt is zsebre vágta, cipőt húzott és kiment. A szülei az udvaron tettek-vettek és még mindig mérgesen néztek föl rá.

 - Isten veletek!

   Nem köszöntek vissza. Mivel nem vitt magával táskát, talán nem is gondoltak arra, hogy végképp elmegy. Pénze nem volt, és egyelőre nem szívesen találkozott volna senkivel, úgy gondolta hát, hogy lerövidíti az utat, átvág fönnsíkon s majd csak Gombaszögnél megy le az országútra, hogy ne keveregjen a hegyekben, mert csak odáig ismerte jobban a vidéket, hisz megjárta már egypárszor, de tovább nem igazán, úgyhogy onnantól jobb lesz tán az országúton menni, ami különben is szinte nyílegyenesen vezet már Tornallya felé a a Sajó kiszélesedő völgyében. Ha már nagyon fáradt lenne, és úgy érzi, el bírja viselni mások esetleges kérdezősködését, stopolhat is.

   A gyors gyaloglás föl a hegyre és a fönnsíki erdei úton és réteken lehiggasztotta a gondolatait. Ezentúl egyedül, a szülei támogatása nélkül kell majd megállnia. Mint Arankának, neki is dolgoznia fog kelleni a tanulás mellett, hogy fedezni tudja a kiadásaikat. Fogja győzni a családot is eltartani és tanulni is? Vagy félbeszakítsa, otthagyja az egyetemet? Kitart mellette Mária? Az ő szülei, testvérei is ellene vannak a házasságuknak.

   A sötét viharfölhők egyre gyorsabban közeledtek, szinte ráfeküdtek a tájra. Egyre gyakrabban és közelebb csattogtak a villámok is. Megállhatott volna több helyen is kivárni a vihart, a vadászháznál a kőbányával szemben, a télről maradt szénával teli őzetetőnél, s aztán később az útelágazásnál a Leánykői tévétorony és Szilice felé a faiskolai házikónál, majd a közeli üres akolnál, de nem akart időt veszteni. A hullámpléhvel fedett nyitott aklon és a faházikón nem volt villámhárító, és nem messze egy föl nem robbant bombát is elástak valamikor a barátaival, nem akart kockáztatni. Ment tovább a fás, bokros karsztvidéken. A felhők és villámcsattogás egyre félelmetesebbek voltak, szél támadt és elkezdett esni, ömleni az eső, miközben a villámok fülsiketítő robajjal továbbra is ott csapkodtak le a közelében. Tudta, hogy nem jó ilyenkor mozogni se, de nem mert fa alá sem állni. Ráadásul ott van nála a nehéz mindenes bicskája is, igazi villámmágnes. Ha belécsap a villám, mindennek vége. Cipelte még néhány kilométeren a bicskát, aztán inkább mégis elrejtette egy odvas fába egy megjegyezhetőnek vélt, de nem kimagasló helyen.

   Már a fák se védtek a zuhogó esőtől. A levelekről még nagyobb csöppekben esett a nyakába víz. Nem messzi egy magányosan álló lucot cibált a szél, de a földig leérő sűrű alsó ágai alatt még száraz volt a tűlevelekkel fedett föld. Gyerekkorában úgy képzelte, hogy egy ilyen háztetőként ráboruló fenyő alatt készít majd szállást magának és erdei gyümölcsöket fölhalmozva télire ott fog élni.

 - Csatt, reccs!! - Ez sem lesz jó. Erre, hogy az ilyen szép szál magas fenyők szintén a legvonzóbb villámcélpont, amikor gyerekkorában szép időben csipkebogyót szedtek, nem gondolt. Lehetne-e vajon rájuk vagy melléjük valahogy villámhárítót fölszerelni? Akármennyire is elfogadja az ilyen véget, azért nagyon félelmetes, ha ilyen közel csapkod az istennyila, hogy még a levegő is villanyosan vibrálóvá válik körötte és a száraz, éles ízét is érzi a szájában, orrában. Ment tovább, gatyáig átázva, minden lépésnél esővíztől slattyogó cipőben. Az út egyik oldalán már soványföldű szántók is voltak, közel járt Szilicéhez. Mire elért a Gyükerréti tóhoz, elállt az eső. Beért a faluba.

   Kétségeskedni kezdett. Máriától kérjen majd pénzt a visszaútra Prágába? Vagy beálljon valahova dolgozni, hogy megkeresse az útiköltségre meg az egyebekre valót? Előtte a vizsgaidőszak is. A hosszú, monoton gyalogutat azzal, hogy ott lebegett előtte a cél, amit minél hamarébb el akart érni, még hosszabbnak érezte. Máskor, amikor a tájra is figyelt, szinte észrevétlenül telt el az idő. S most még a célban is elbizonytalanodott. Nem abban, hogy össze akarta kötni az életét Máriával, abban biztos volt, csupán abban nem, hogy nem lehetne-e ezt másképp, a szülőkkel való szakítás nélkül is elérni.

   Már esteledett. Vizes ruhában, cipőben még fárasztóbb, kényelmetlenebb volt járni. Az eső után hűvösebb is lett. Ha ilyen vizesen folytatja az útját, éjszaka meg is fázhat, s erre most igazán nincs szüksége. Jó lenne megszárítkoznia valahol. A templom mellett ment el. Bekérezkedjen a parókjára? Lakatlannak tűnt. Megkérdezte egy arra menő öreg nénitől, hogy itt lakik-e a lelkész.

 - Nincsen nekünk papunk, aranyoskám. A szalóci jár fel hozzánk kéthetente.

 - Kár... És nem tetszik tudni, Todávcsics Mihályék hol laknak? - jutott eszébe Misi, az erős barna fiú, aki Kárpátaljáról települt át az anyjával, és bár csak egy évig volt a gimnáziumi osztálytársa, mielőtt átment volna a bányásziskolába, de jó barátja volt, és úgy hallotta, hogy ide házasodott.

   Azon gondolkodott, hogy ha már annyira öreg és nyomorék beteg lesz, mint amilyen Petro Ilon néni, a megboldogult apai nagyanyja sógornője volt, ő is úgy fogja-e vágyni a halált, kérni a jó Istent, hogy könyörülne meg már rajta, szólítná már magához? A férjét már sok évtizeddel ezelőtt elvitte az itteni vasbányákban dolgozott férfiak leggyakoribb haláloka, a szilikózis. A gyerekei fölnőttek, családot alapítottak, már nekik is gyerekeik, unokáik vannak, talpraesetten és becsületesen helytálltak a bajokban. Húsz éve már tán annak is, hogy a lánya is megözvegyült, és az idősebbik fia, Tibi bácsi, az az ember, akire ő mindig fölnézett, mert az egyik legerősebb és legügyesebb embernek ismerte, már ő is mindenféle nyavalyával küszködik és a pár évvel korábbi nyugdíjaztatását próbálja elérni a gerincbetegségére hivatkozva a méhészkei mészkőbányában, mert otthon várja a nagy gazdaság, a tehenek, amiket szintén el kell látnia, és amik ugyancsak egész embert kívánnának.

   Mi marad Ilon néniből? Egy kedves mosoly, egy hangsúly, egy végigküzdött, -szenvedett élet, egy kérdés, ami tovább él a gyerekeiben, néhány unokájában, rokonában, tán ismerősében. És lehet, hogy általuk másokban is - már nem hozzá, hanem hozzájuk kötődően. Meg egy jó ideig még az a sírdomb is a kovácsi temetőben, meg az a hely, az a ház, ahol élt, ami már csak néhány embert fog rá, az ő nem-létére, volt-létére, egy érzés hiányára emlékeztetni. Emlék, üresség.

   Mi emlék maradt a már nagyon régen elhalt férje után, aki a bányában kenyerüket kereső kitűnő asztalosként ablakokat, ajtókat, asztalokat, szekrényeket készített a házukban vagy még a harmadik faluban is. Mi emlék marad a fiúról, aki mindenesként a gyermekkora nagy részét végigdolgozta náluk koszt-kvártélyt és példát, az összetartást, egymás megsegítést kapva csupán fizetségként, de aminek eredményei később a harmadik faluban lévő házában is láthatók még, s aki bár csak ácsnak tanult ki, de még félig béna kézzel is olyan szép és időtálló faalkalmatosságokat tudott csinálni, amire Józsi bácsi is elismerően bólintott volna? Az összetartásnak lett az eredménye a fiúk által rosszvasakból összeszerelt traktor is, hogy nem kellett már minden egyes alkalomra az öreg fuvaros Gyula bácsit kérni a két lovával, vagy más ismerőseit, barátait a teherautóval, erdészeti traktorral, ha fát, szénát, gyümölcsöt kellett behozni a határból, a traktor, amit akár múzeumi darabként is szívesen fogadtak volna, s ami az ő halála után, hogy ne csak a helyet foglalja, mert az újabb nemzedék fiai már nem folytatják az apák munkáját, máshová került.

   Egy-egy munkás élet egyénileg továbbélő eredményei, a mű, az emberi megnyilatkozások emlékei bennünk, az utódok, mások viselkedésébe beépült reakciók - ez, ennyi lenne csupán az élet, s az, ami belőle marad? S ami az egészet összetartja, amin mindez alapul? Az egyén magában nem létezhet. Ami keretet ad mindennek, az a közösségi összetartozás és összetartás, legyen az akár párkapcsolat, rokonság, barátság vagy területi, létfönntartási, munkaköri együttműködés, egymás segítése, egymásnak örömszerzés, ami persze válhat versengéssé vagy véres hatalmi harccá is a szűkös forrásokért és ha megszegik a kialakult, elfogadott szabályokat. Ilyenek voltak a faluközösségek, s bennük a rokonsági hálózatok, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és föladata, szerepe, aminek eleget kellett tennie.

   Hasonló-e ehhez a nagyobb nyelvi közösség, a nemzet léte, az ahhoz való tartozás is? Nyelvi közösség-e a nemzet? Közösség-e? Képzelt csak, mint Anderson tartja? A közös nyelv teszi lehetővé egymás megértését, a közeledést is. Mégha már keverék is az a nyelv. Mért jutott ez most eszébe? Mert Ilon néni, amikor utoljára jártak nála, még a kovácsi házban, nem a kórházban, ahol szintén többször meglátogatták, azt mondta, hogy őnekik nem számít a nemzeti hovatartozás, szlovákok is, éppúgy, mint ahogy magyarok. Így többes számban, rájuk is érvényesen. Úgy emlékszik, tán a középső fiával volt nála. Nem értett vele egyet, de nem vitatkozott.

 - Mi azért csak magyarok vagyunk. - csak ennyit mondott, olyan "csakazértis" hangsúllyal a "csak"-on.

 - Persze, azok, de szlovákok is - ismételte meg Ilon néni. - Nekünk nem számít, hogy kinek tartanak, nem csinálunk belőle gondot, mint az egymás ellen uszító politikusok. Mi ilyenek is, olyanok is vagyunk.

   Nem mondta el neki, amit erről a nézetről gondolt, hogy ez csak a fölvidéki szlovák agymosás eredménye. Nem mondta, mert tudta, hogy ha szlovákul kéne beszélnie, bizony aligha tudná magát értelmesen kifejezni. Mert mégha már minden unokája szlovák iskolába jár is, mégiscsak alapvetően magyarul értik meg egymást. De az ő és a gyerekei, az unokák szülei halála után már több mint valószínűleg tényleg szlovákká válnak az újabb nemzedékek, ha addig nem kerül sor valami radikális változásra, aminek csodaszerű valóra váltására ő maga is, szinte minden remény nélkül törekszik.

 - És minek tartod magad elsősorban: embernek, vagy magyarnak? - kérdezte tőlem egykor a prágai egyetem körben könyvespolcokkal kitapétázott, mindkét ablakával az óvárosi zsidó temetőre nyíló, tetőtéri sarki irodájában és szemináriumi termében, az ott már évtizedek óta magyar irodalmat tanító, Kassáról származó Rákos Péter, aki arról, hogy Auschwitzot a családjából egyedül élte túl, de a háború utáni magyarüldözésről sem beszélt soha, csak megpróbálta egymáshoz közelebb hozni az embereket. És kevesen tettek többet a magyar irodalom megismertetéséért, megkedveltetéséért a magyarokat jobb esetben csupán általánosan lenéző csehek között, mint ő. És nem rajta múlott, hogy a helyzet nem sokat változott.

   A felesége cseh volt. Az egyetlen fiuk, aki már inkább csak csehül beszélt, a pszichiátriai praxisa melletti irodalmi pályafutását - korai önkéntes halála előtt - a magyar történelemre utaló regénnyel kezdte. Talán járhattak volna együtt az egyik legkedvesebb fölvidéki magyar barátnőmmel is, aki aztán szintén Csehországban alapított családot. De más, talán menőbb cseh felesége lett. Miért lett öngyilkos? Mért dönt így egy értelmes ember? Mégha fájdalomcsillapítókkal is, milyen erős akarat, elkeseredettség kell ahhoz, hogy valaki ilyesmire adja a fejét? Miért okozott mérhetetlen fájdalmat az apjának? Úgy emlékszem, hogy az anyja tán korábban halt meg, az én első feleségem halála után néhány évvel, ami szintén nagyon megrázta az apját, hisz Máriát is nagyon szerette még diákként. Úgy rémlik, akkor küldtem is neki részvétlevelet, ahogy korábban ő is nekem. A fia halálakor már nem, és akkor sem írtam neki, amikor hallottam, hogy nagyon beteg. Nem akartam már sebelet bolygatni.

   Egyedül jött haza a haláltáborból, egyedül ment tanulni Prágába a folytatódó, csak más célpontú üldözések idején, és nagyrészt egyedül, másokat segítve állt helyt emberül később is. Amikor azt az elsőbbségre vonatkozó kérdést föltette, valahogy úgy válaszoltam neki, hogy magyar vagyok és ember is természetesen, magyar ember, és nem fordítva, ami nevetségesen furcsán hangzana, s noha a magyar csak jelző az előbbi szókapcsolatban, de kifejezi, hogy magyarként lehetek csak ember, vagy válhatok azzá, ahogy vélhetőleg ő is így volt ezzel. Emlékszem, hogy elmosolyodott. Akkor - a második beszélgetésünk volt ez, az után, hogy korábban elutasította, hogy segítsen egy évfolyammunkám kijavításában, csehesítésében, amiért kissé nehezteltem is rá, mert közben kiderült, hogy egy fölöttem járó magyar bölcsészlánynak viszont hasonló esetben sokkal többet segített - még nem tudtam, hogy ő is zsidó származású. Sosem hozta szóba, nem származott belőle semmi előnye, megelégedett azzal, hogy szerényen és tisztességesen, magas színvonalon közvetítsen a két szembeállított, de végülis mégiscsak sokban hasonló nép kultúrája között, és ilyen szellemben neveljen föl egy-egy korosztályban néhány embert. Keveset, mert kicsi tanszék volt a magyar, és nem is minden évben engedték, hogy magyarral nyíljon szakpárosítás, és akik oda jártak, azok se mind értették meg vagy tették a dolguk az általa sugallt szellemben, de valamit azért tán mégis magukkal vittek.

   Nekem valószínűleg azért sem segített, mert fontosabb dolgai is voltak, ráadást az Órigenész-téma is elég távol eshetett tőle, de Aranka után is elege lehetett az ilyesmiből, később azonban megértettem, hogy a segítség elutasításával is a segítségemre volt: abban, hogy megküzdjek a nyelvi nehézségekkel, hogy máshol is keressek kapcsolatokat, hogy bár kellemetlenül nehéz volt és rengeteg kudarccal járt, jár, de addig, amíg arra lehetőség nyílik, és engedik, megtanuljak megállni a saját lábamon - úgy, ahogy ő is.

   Ilon nénihez el-elmentünk a kórházba kenegetni a fölfekvési sebeit, masszírozni a testét, meghallgatni a panaszait, megpróbálva örömet szerezni neki valami aprósággal, vigasztalni őt. Amikor kilehelte a lelkét, talán jól eshetett neki, hogy ott volt mellette a lányom. Az ő számára ez lehetett az első halál, amit végigasszisztált. Később az anyja holttestétől hazafelé tartó Tibi bácsi vette őt észre, ahogy a mezőn keresztülvágva próbálta lerövidíteni az utat, és vitte haza a nagyanyjához.

   Rákos tanár úrhoz csak remélni merem, hogy volt, aki elment, amikor már a hozzá legközelebb állók meghaltak, talán a tanítványai közül is valaki vagy valakik, és hogy az neki is jólesett, mint ahogy azt is, hogy ott, ahol ő feküdt, azért gondosabbak voltak az orvosok és nővérek, mint felénk.

   De mindenkinek szüksége van-e olyankor valakinek a jelenlétére? Vagy vannak, akik egyedül szeretnének maradni, egyedül akarják az ilyen helyzeteket végigküzdeni, mint apám is, aki a végső rosszullét előtt azt kérte a feleségétől, hogy hagyja őt, menjen, ahova elindult, a templomba?

   Jóskának az első tolsztojánus diákkori elbeszélése egy, a kórházi ágyához érkező számító családtagjait elutasító haldokló indiánról szólt. Jóska úgy tervezte kamaszkorában, hogy hálózsákkal, gyógyszerekkel, lámpával és könyvvel fölszerelkezve vonul el meghalni a szilicei jégbarlang egyik szűk üregébe. Megakadályoztam őt ebben. A disszidálása után hazatérve boldognak érzi magát a szlovák barátnőjével és annak lányaival, beleéléssel alakítja a szerepét, magával ragadón lép fel különböző műsoros alkalmakkor, élvezve a felé áradó figyelmet és szeretetet.

   Én viszont továbbra is egyedül szeretnék kiszenvedni, megfagyni, megfulladni... Miért? Az jobb-e, ha van, aki megfogja a kezünk, akinek a tekintetébe belekapaszkodunk, vagy hogyha nincsen tanúja az agóniánknak? Az apám magányos halála volt-e jobb, vagy az anyjáé az ő karjában? Petr Rákos nehezen megmagyarázható önkéntes halála, vagy Rákos Péter hosszú szenvedése?

   Nem egyforma hát minden ember halála a különbözőségük ellenére? Attól fél-e jobban valaki, hogy tanúja lesz haldokló esendőségének, vagy inkább, hogy nem engedik akkor sem abba elmerülni, ami neki fontos, kedves - volt vagy lenne? A test vagy a lélek viszonylagos elégedettsége fontosabb-e? Ha még voltak vágyai, mire szeretett volna vajon Rákos Péter a halálos ágyán leginkább? És mire vágyhatott az apám ott a ház végében? Mire az első feleségem, amikor fuldokolni kezdett, vagy akkor is még tán, amikor több órán keresztül hiábavalóan próbálták életre kelteni? És mire annyi milliónyi más ember, akik erőszakos vagy természetes halállal haltak? Tiszteletben lehet vagy kell-e tartani valakinek az utolsó kívánságát? Ki dönthet arról, hogy az az utolsó, és hogy esetleg teljesülhet-é? Ilon néni elmondta, és hosszú szenvedés után, amitől nem volt mód őt megkímélni, teljesült is a kívánsága. Fischer Gábor mást szeretett volna, s én egy kegyetlen rendszer önző szekértolójaként megakadályoztam abban. De most már egyikőjük számára sincs semminek jelentősége.

   De ne legyek már ilyen gyászos! Hisz én mindenek ellenére egy boldog ember vagyok - egyelőre, s már elég régóta. Biztos nem lesz mindig így, ahogy korábban se volt mindig így. De alapvetően, végérvényesen boldogtalan se voltam tán sose, minden nehézség, tragédia dacára se. Mindig volt mit tenni és miért élnem. Most is boldog vagyok, annak ellenére is, hogy pusztul a nemzetem, és mások veszik át a helyét. Szintén már elég régóta. A magam szerény lehetőségei szerint próbálok ellene tenni, akkor is, ha tudom, hogy mindenről sokkal hatalmasabb erők döntenek, amiknek én, az én, a mi életünk még annyit se számít, mint egy szalmaszál az óceánban.

   Mért vagyok boldog? Van négy csodás gyerekem, szerető feleségem, munkánk, lakásunk, józan beosztással nem szenvedünk semmi lényegesben hiányt. Voltunk már egy párszor a közelebbi tengerpartokon is. Mi okom lehetne hát a boldogtalanságra? Csak egy bolond akarhat, vágyhat többet. Én általában megelégszem azzal, ami van. Csak rosszabb ne lenne! Igaz, hogy a nejem a bizonytalan és drága szolgálati lakás helyett szeretne inkább egy családi házban élni, hogy kimehessen a saját udvarunkra, kertünbe is, hogy ne legyünk folyton csak a második emeleti - nyáron kibírhatatlanul meleg, télen huzatos, hideg - tetőtéri lakásba bezárva, ahol több vödör melegként elszámolt hideg - télen bizony fájdalmasan fagyos - vizet ki kell engedni, hogy kibírható legyen a zuhanyozásra. Én viszont, mivel még nem szenvedek reumától, ilyenkor előtte szoktam elmenni mosakodni, és fölfogom a vizet vödrökbe, amit aztán vécéleöntésre használhatunk, csakúgy mint a mosóvizet. És talán még edzem is magam. Így is többszáz eurót ráfizetünk, viszont legalább az a jóérzés megvan elégtételül, hogy mindent megpróbáltunk. Sokan sokkal rosszabb helyzetben vannak. Igaz, hogy vannaj olyanok is, akik meg sokkal jobban, olyan luxusszínvonalon élnek, mint amit az amerikai filmekben állítanak elénk nyálcsurgattatónak szánt mintaként. De vajon nem kell-é az ilyeneknek sokkal inkább aggódniuk a vagyonuk vagy az életük miatt, és tiszta-é legalább annyira a lelkiismeretük, mint a miénk? A nemleges válasz megintcsak egy vigasztaló érv számomra.

   De ezek is csak kicsinyeskedések, amikor feledtet mindent egy-egy önfeledt pillanat az ölelő karokban. Nincs mit rajta tagadni, szeretek odabújni a feleségemhezz, szeretkezni, jó nézni, megsimogatni őt. Valószínűleg nemcsak azért, mert még mindig szerelmes vagyok belé - már húsz éve, de az is biztos, hogy enélkül nem lenne teljes az öröm. Mert igaz, hogy más nők is tetszenek, másokat is szeretek, szeretném, ha ők is boldogok lennének, de úgy is lehet mindezt, legalábbis remélem - az eddigiek alapján, hogy nem csapunk be másokat, és persze magunkat se, nem táplálunk hamis reményeket, nem használjuk ki önző mód mások gyöngeségét, és nem engedjük azt se, hogy a miénkkel visszaéljenek, hanem betartva bizonyos íratlan, a gyakori megsértésük ellenére is nemzedékek tapasztalatai által megerősített szabályokat.

   Miért okozzunk bárkinek is fájdalmat? A sértések csak továbbterjednek, halmozódnak, visszaütnek, a sebek nehezen gyógyulnak. Enélkül is elég baj van, eleget okozunk mi is, akaratlanul, öntudatlanul is, miért tegyünk hát olyat, amit rossznak tartunk, vagy bizonytalan kimenetelűnek, veszélyesnek, tudatosan, a jobb meggyőződésünk ellenére is, ha nincs rá semmi szükségünk? Kalandvágyból, csakazértis, engedve a pillanatnyi, múló kívánságoknak?

   Moralizálok, bár nem szeretem. Rengeteg fájdalmat okoztam én is, és fogok is még biztos, hiába nem szeretnék. De legalább ne tagadjam, hazudjam le őket, főként magam előtt, és ha lehet mások előtt se! Nem kell tán mindent másoknak bevallani, mert lehet, hogy azzal még nagyobb problémákat, fájdalmakat okozunk. És magunkat se kell minden problémáért okolnunk, vádolnunk. Az viszont kutya kötelességünk, hogy - hacsak lehet - elkerüljük a bajokat, hogy ne okozzunk fölösleges szenvedést, vagy hogy az minél kisebb legyen, hogyha nem akarunk szar emberek, alávalók, önmagunkhoz is méltatlanok lenni.

   Boldog vagyok azért is, mert nem vagyont, pozíciót, kapcsolatokat, hanem boldogságot kaptam útravalóul, örökségként, osztályrészül a szüleimtől, nagyszüleimtől, közösségemtől, nemzetemtől, tán az egész emberiségtől, még a ránk acsarkodó szomszédoktól is. Valahogy úgy érzem, hogy boldogságra vagyok predesztinálva - legalábbis így hiszem - egyelőre, amíg ezt a hitem a tűrhetetlen szenvedések, tragédiák meg nem cáfolják.

   Biztos vannak sokan, akik ennek pont az ellenkezőjét érzik, hiszik a maguk és mások esetében is. Bár megpróbálhatom, de tán nem fogom tudni megcáfolni ezt a hitüket, érzésüket. Csak apróságokban, konkrét dolgokban tudok nekik segíteni, és nem szavakban, inkább csak a velük való együttlétben, együttmunkálkodásban, derűsen, mosolyogva, ha az őket nem zavarja vagy bántja. Úgy érzem, arra rendeltettem, hogy úgy legyek boldog, hogy másokat segítek abban, hogy ők is boldogok legyenek, hacsak el nem utasítják ezt. Mert vannak, akik - mégha nincs is rá semmi okuk - a fájdalmakban, szenvedésben találhatják meg a boldogságukat. Ők tán mindig keserűséggel telve fogják nézni a boldogokat.

   Megboldogult anyai nagyanyám húga, a szatmári irgalmas nővér Szakal Valentina 94 éves. Ő szintén olyan ember, aki mindig derűs tudott maradni. Kedves szóval, mosolyogva tanította a gyerekeket Komáromban és másütt, derűsen ápolta a betegeket, öregeket Mocsonokon és másütt. Hiába zárták be megmaradt társaival együtt Zólyomlipcse várába a kommunisták, én ebből az időből is csak a kedves mosolyára és hangjára emlékszem. Mindenkinek segíteni akarva, derűsen viseli ma is a betegségét az agg nővérek otthonában Esztergomban. Fontos volt a közösség, szervezet, rend, amely mögötte állt, de talán mégiscsak lényegesebb a jellembeli adottság. A kommunista diktatúra alatt, amiben az élete felét leélte, kilátástalannak tűnhetett volna számára sok minden. De ő a korlátozásokat is mosolyogva lépte át, és mindent a hitének derűjével töltött meg.

   Talán inkább mégse írjon az ember, ha nincs nagyon fontos mondanivalója. Az írással átadható tudás, hacsak nem konkrétan technikai jellegű, nagyon távol esik az életünk problémáitól, tapasztalatokat pedig semmiképp se tudunk vele átadni. Esetleg csak arra jó, hogy tapasztalatszerzésre ösztönözzön. De ez is kétséges. És annyi minden más dolog is van, amit el kellene végezni, ahelyett, hogy írással vagy olvasással töltenénk az időnk. Ez legtöbbször csupán pótcselekvés. Sokszor még egy-egy katartikusnak érzett könyvvel, verssel is így van ez.

   Van egy angol mondás: A tudás kincs, de a gyakorlás a kulcs hozzá. (Knowledge is a treasure but practice is the key to it.) - Vajon megszerezhető-e a tudás gyakorlás nélkül is? Betörhetünk-é ajtóstul a tudás házába? És mi lesz, ha a tönkretett ajtót nem tudjuk rendbehozni? Miért van egyáltalán elzárva a tudás? - Fölösleges, szőrszálhasogató spekulációnak tűnik a képes beszéd ilyesféle értelmezgetése. A lényegen: a tudás és a tapasztalat összetartozóságán mit sem változtat. Tapasztalatra pedig csupán gyakorlat által tehetünk szert.

   Apum gyerekkoromban nem hagyott kaszálni. Féltett. Aztán kamaszkoromban nem bírta nézni az ügyetlenkedésem és időveszteségnek is érezte - tényleg sok volt a dolog, és nem lehetett ilyesmikkel az időt tölteni. Akkor már inkább csak attól félt, hogy tönkreteszem a kaszát. És mert már nem volt szükség nagybani kaszálásokra, aratásra, nekem csak a lekaszált fű összegereblyézése maradt utána. Így csupán ellesni tudtam tőle fogásokat. Így volt ez a famunkákkal is. Az ilyen dogokat azonban, ellentétben a kaszálással csinálhattam - kicsiben, lopva is, a magam gyerekes céljaira barkácsolva ezt-azt, és így szert tehettem egynémely készségre. Azt a néhány gyatra kaszálásprobálkozásom viszont hamarébb észrevette és rosszallóan csóválta a fejét, majd később helyre is kellett hoznia az eredményt.

   Így aztán már csak a házasságkötésem után került a kezembe kasza: Egy elvált barátnőnk panaszkodott a gyomfölverte udvarára, kertjére, és hogy bár ott a kasza, ő nem tud vele bánni. Úgy éreztem, hogy a feleségem jól érzi magát vele, a barátnőnk ajánlotta is, hogy látogassuk meg a szomszéd faluban, így fölajánlottam neki, hogy megpróbálom lekaszálni az udvarát. A mezei úton, tarlón mentünk hozzá a kislányunkkal a gyerekkocsiban. Bizony megizzadtam a kaszálásban, amíg az asszonyok tereferéltek az alvó gyerek mellett. Nem volt könnyű kitapasztalni, hogyan a legjobb vágni a délutáni száraz melegben is a füvet, száraz kórókat, hiába próbáltam utánozni az apám mozdulatait. Tudtam, hogy vele mindig kora reggel vagy estefelé jártunk fűért, mert a nedves füvet könnyebb volt vágni, és nem csorbította ki annyira a kaszát se. A száraz gyom után azonban azt is gyakrabban kellett fenni. Talán egy-két kisebb sebesülés, ha volt, de ebbe aránylag hamar belejöttem. A kaszálásom azonban máig is fejlesztgetem.

   Apám halála után a porta és kert rendbetartása is rám maradt. A gyümölcsöst már nem is érem kaszálni, metszeni. Ritkán jutok haza a többszáz kilométerre levő lakhelyemtől, és akkor is csak rövidebb időkre.

   És mégis, a testi munka is inkább csak menekülés számomra - magamtól, önmagam elől. Az írás feladatától. Mert nem látom értelmét. Nehezebb, mint a kaszálás, favágás, kútásás.

   Sokszor olyan megmagyarázhatatlan szomorúság tör rám, hogy legszívesebben meghalnék. Amiatt, hogy nem érek semmit. Ha legalább sírni tudnék. De már az se megy régóta. A nejem halálakor se tudtam. Annyira hihetetlen, megmagyarázhatatlan volt, hogy nincs többé. Hogy az a merev, hideg test, aki előttem fekszik, már nem mozdul, nem szól, nem mosolyog többé. Mint egy alvajáró mentem a koporsó után. És nem akartam látni azt se, ahogy ráhányják a földet. Visszasiettem a gyerekekhez, akik épp a délutáni álmukból ébredtek.

 - Anya nagyon messzire ment. Csak nagyon sokára találkozunk majd vele. De ti azért még nagyon boldogok is lesztek - simogattam meg mosolyogva a kedves kis buksijuk.

   Aztán amikor egyedül maradtam, és senki sem hallhatott, rázni kezdett a szűnni nem akaró zokogás:

 - Miért, Istenem?! Mért nem vagy?!

   Ha nem lettek volna a gyerekek, talán utána mentem volna.

   Azt mondják, a halottakban magunkat, a saját sorsunkat siratjuk, gyászoljuk, a bánkódás az önszeretet megnyilvánulása. Én meg még mindig azt hiszem, hogy a szeretet akkor igazi, ha a másik, a társ a fontosabb, és mi esetleg csak érte, általa, vele együtt érünk valamit. Azt viszont nem hiszem, hogy birtokomban az igazság, vagy jobb volnék bárkitől. De tán rosszabb se.

Csutka rigója - ford.            

   Úgy tudom, Camus írta ezeket: Az eget s a világot egymásba simuló kezek tartják össze. Kezet csak megfogni szabad. Elereszteni vétek. Ellökni átok.

   Gyerekkoromban, a falumban úgy neveltek, hogy azt éreztem: minden ember, minden kapcsolat, ismerettség fontos. Hozzám is így viszonyultak, mégha csak gyerek voltam is.

   Aztán később, ahogy bekerültem a városi iskolába, szembesülni kellett azzal, hogy ez korántsincs így. Bárhogy szerettem volna, próbáltam minden utamba kerülő embert fontosnak érezni, tartani, azt kellett látnom, hogy sokaknak én egyáltalán nem vagyok fontos, mégha ismernek se. Nemcsak zavaró tényező vagyok esetleg számukra, amin megpróbálhatok változtatni, úgy, hogy másként, számukra megfelelőbben fogok viselkedni, s akkor fontossá is válhatok számukra. De nem, bármit csinálok, akárhogy igyekszem, ők egyszerűen figyelembe se vesznek, átnéznek rajtam, szinte semmit sem jelentek nekik. Próbáltam ezt azzal magyarázni, hogy az emberi befogadóképesség, energiák korlátozottak, ezért sajnos valakiket ki kell zárni az érdeklődési körünkből, de talán mégsem erről van szó. Hanem miről?

   Aztán menthetetlenül én is elkezdtem sokakhoz így viszonyulni. Nemcsak azért, mert zavaróvá vagy bosszantóvá váltak valamiért, akiket ezért igyekeztem elkerülni, figyelembe se venni, nem, egyszerűen érdektelenné váltak számomra. Nem is mindig csupán viszonzásképp, hogy ha vannak, akik nem akarnak engem megérteni, nem vagyok fontos számukra, akkor ők sem azok számomra, hanem ettől függetlenül is.

   Voltak ugyan átmeneti ismerőseim, szerelmek is, akiket, amíg voltak, fontosnak érezetem, próbáltam építeni, fejleszteni, de mikor az ő részükről nem éreztem hasonló igyekezetet, az én lelkesedésem is elpárolgott. Aztán eltűntek, és csak a fájó űr maradt utánuk. És jöttek más ismerősök, barátok, szerelmek, akik viszont énhozzám ragaszkodtak volna, de engem gyalázatos mód vagy egyáltalán nem érdekeltek, vagy egy idő után megszűntek érdekelni, és lényegében kizártam őket az életemből, mégha akár minden nap találkoztunk is. Bizonyára az én elutasító viselkedésem is olyan fájó érzést válthatott ki bennük egy ideig, amíg meg nem keményedett a szívük, mint mások hasonló viselkedése miatt az enyém.

   A szemem sarkában azért továbbra is ott maradtak azok is, akik közönyössé váltak számomra, és ha valami szokatlant fedeztem föl náluk, ami esetleg hasznos vagy veszélyes lehetett számomra, akkor azt jobban megfigyeltem, az fölébresztette az érdeklődésem. Meg talán ott bujkált valahol mélyen az a remény is, hogy hátha egyszer mégis megváltozik a helyzet. De ennek ellenére egészében véve továbbra is kívülestek az érdeklődési körömön. Azon túl, hogy megértsem, miért viszonyulhatunk egymással szemben úgy, ahogy, nem érdekeltek különösebben, nem tartottam már őket fontosnak.

   Úgy is lehetne mondani: megjelent és beépült az életünkbe - sokszor tudatosan és vállaltan is - a közöny, az érdektelenség. És hogy mi lesz ennek az eredménye?

   A közöny falát a szerelem törte át. Gyerekkoromban volt egy kedves cigány kislány, aki engem választott ki, hogy mindenét nekem adja. S a testén kívül nem volt semmije, mert elhagyott gyerek volt, akit befogadtak a nevelőszülei. Azt mondta, azért adja magát nekem, mert én más vagyok, mint a többiek, jobbnak hitt tőlük. Aztán később a gimi utolsó évében volt egy másik barna kislány. Egy krumplibrigád végeztével már a busz ablakából vettem észre, hogy rám-rámnéz, miközben a ragyogóan szép szőke barátnőjével beszélgettek, nevetgéltek, s aztán már mindig az ő fájdalmasan mosolyra görbülő arcát kerestem. Még a plexi vonalzómba is belekarcoltam a körzőm tűjével - olyan hitelesen, hogy később, amikor elhagytam, el kellett égetnem, annyira fájt. Amikor már együtt jártunk, megtudtam, hogy az a kicsit mindig fájdalmasra görbülő mosolya egy autóbaleset emléke, amikor egy vasúti átkelőn az egész családjuk vonat alá került. Az apja és nagymamája csallóközi magyarok voltak, s értette is valamennyire a magyart, de félt beszélni, hogy nem jó a kiejtése, és hiába próbáltam tanítgatni, néhány ritka alkalmat leszámítva szégyellt magyarul megszólalni.
   Voltak más lányok is, akik sok mindenre megtanítottak, de a sorsszerű Mária lett. Képes voltam teljesen józanul késő éjszakáig várni rá az ajtaja előtt vagy kinn a hideg utcán a kolesz előtt, miközben nem tudta, hogy várom. Ez a hosszú várakozás után együtt töltött első éjszakánk után íródott:

annyi mocskon és gonoszságon keresztül
végre hozzád értem, kedves,
alszol szeliden és én nézem az arcod
az éj üres csendjében hallgatom,
szíved ritmust mint dobol:
nem, nem, soha el nem hagylak
nem, nem, soha el nem lökhetsz
nyugtatlak,
takarlak
és tanulok veled
lélegezni

(s azon a hajnalon, egy átutazott éjszaka után, ránktört, akivel az eljegyzésüket tervezték, mintha megérezte volna...).

   Megírtam már a megismerkedésünk áttételesen, meg is jelent két-három helyen, ez itt az első álomszerű időkről később írt: Szép szerelem

 - Mondd Néked az valamit, hogy szeretlek? - kérdezte Maját, amikor megtudta tőle, hogy szétmentek Ergával.
 - Igen.

   A koncert mindenkinek nagyon tetszett. Té különösen a kurjantó Táncszót érezte személyhez szólónak az ironikus-keserű szurkálásokkal Marcsa, Máriskó címére. Annak azonban még jobban örült, hogy végre kettesben lehetnek. Amikor kiléptek az épület ajtaján, annyire feszítette az öröm és az energia, hogy megkérdezte Maját:
 - Nincs kedved futni?
 - De.
 - Akkor fussunk!

   Maja kissé lemaradt a hosszú szoknyájában és a fapapucsában, ami csak úgy csattogott a macskaköveken. Nevetve, kifulladva értek a Tímár-utcai teológuskoleszhoz. Maja az első emeleti sarokszobában lakott két csoporttársnőjével, akik még valamilyen előadáson voltak. Az ablakok a kolesszal szembeni kis gót templomra meg egy csöndes utcára nyíltak. Május volt, a templomkertben virágoztak a gesztenyefák. Itt még a régi városrész varázsos hangulata érződött, ellentétben a messzi, szürke külvárosok elidegenítően funkcionalista sivárságával és az ottani koleszok méhkaptárszerű zajosságával. Tének nagyon tetszett minden: a magas, tágas szoba a vastagfalú ódon épületben, Maja sárgásbarna hullámos-csíkos pokróccal leterített ágya, mellette a kis éjjeliszekrényen Simone Weil ragyogóan pirosborítós Személyes és szentje, az írónő arcképével a fedelén, és Pilinszky sötétkék Szög és olaja, fölöttük egy falba vert szögön vékony barna bőrszíjon egy fából készült egymásba faragott szögletes láncszempár és egy másik, apró barna üveggyöngyökből fűzött nyaklánc, följebb egy absztrakt, karcsú madonna-kép, a szoba közepén álló kerek asztalon megnyugtató barna színű, szép, formás, de belül teától fekete bögre és kanna.
 - Nem kéne ezeket elmosogatni?
 - Ez a Lenkáé, a cseh szobatársnőmé, és ő nem akarja. Szerinte így az igazi: ha kisúrolnánk, megfosztanánk attól, ami a lényegét alkotja. Ne mosolyogj! Ő ezt komolyan gondolja. Nagyon érdekes lány. Ő a legműveltebb közöttünk; filozófiával is foglalkozik. Majd megismered. A legjobb cseh barátnőm.
 - És a másik szobatársnőd?
 - Márta, ő magyar. Vele már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Olyan mintha testvérem lenne. Gűdben is együtt tanultunk.
 - Mit tanultatok ott?
 - Márta angolt, én németet. A középsuli után kétéves nyelvi „fölépítményire“ jártunk, főként azért csak, hogy belejöjjünk a csehbe és fölkészüljünk a hittudományira.
 - Jó nektek.
 - Neked is jó lehet. Úgy megörültem, amikor megláttalak a Kultúrában, hogy Téged is fölvettek. Hogy tetszik a szakod?
 - Nem rossz. Rengeteget kell olvasni, amit szeretek, csak csehül még nagyon lassan megy, sokat kell szótárazni. Sok időt elvesz a fizika is, sokat kéne számolni, meg kísérletezni. Az már nem annyira érdekel.
 - Mért nem mentél akkor valami másra?
 - Erre vettek föl.
 - És mit szerettél volna tanulni?
 - Magyart meg bölcsészetet. De olyan szakpárosítást nálunk sehol se indítnak.
 - Magyart azt én is szeretnék tanulni. Eljárhatnánk majd Rákos Péter előadásaira. Biztosan megengedi. Ismered már őt?
 - Igen, voltam nála nemrég, hogy a segítségét kérjem egy beszámolóm fordításának a kijavításában, de visszautasított. Azt mondta, magunknak kell megbirkózni a nyelvvel, és az se baj, ha nem megy minden rögtön hibátlanul. A csehek türelmesek, megértik a nehézségeinket. Csak az zavart, hogy közben ott volt nála egy idősebb lány - ha jól emlékszem: Arankának hívták -, akinek, úgy tűnt, lefordította egy munkáját, - épp azt beszélték meg.
 - Oravecz Aranka lehetett, ő is filozófiára jár. És ő is gömöri, mellétei.
 - Az hol van?
 - Pelsőc mellett.
 - Pelsőcöt ismerem, de Mellétéről még sose hallottam.
 - Kívül esik a fő vonalakon. Bent van a hegyek közt. Úgy tudom: onnan már sehová se vezet tovább út. Az a világ vége. De híres cserepező hely, fazekas-falu. Jó agyag van ott. Nem kérsz valamit? Mindjárt jönnek a szobatársnőim is.
 - Egy kis vizet kérnék. De aztán már inkább megyek. Most nincs igazán kedvem a barátnőiddel találkozni. Majd inkább valamikor máskor ismerkednék meg velük. Az az Weöres-könyv, amit Ságon olvastál?
 - Igen.
 - Még olvasod?
 - Most nem. Szeretnéd kölcsönözni?
 - Igen. Tetszettek a gondolatai.
 - A teljesség felé-re gondolsz bizonyára. Az az első kötetben van. Nekem is nagyon tetszett; mély és igaz gondolatok. Nem is tudom, hogy tud valaki ilyesmikre rájönni.
   Té az ajtónál a búcsúzás adta lehetőséget kihasználva megölelte és megcsókolta Maját. Ő viszonozta. Gyöngéden, szelíden, érzéssel, engedékenyen, teljes önátadással, és mégis olyan volt, mintha inkább ő irányított és kezdeményezett volna. Té beleszédült. Még sosem érzett ilyen boldogságot.

   Egy-két hónapos ismeretség után, ami Té számára szinte álomnak tűnt, Maja mégis azt mondta:
 - Kérlek, hagyjuk abba. Nem hiszem, hogy volna értelme folytatni.
   Nem magyarázta meg a szavait. Té nagyon elkeseredett. Úgy érezte, soha többé nem lesz oly boldog, mint Majával lehetett volna. Ő ugyan továbbra is barátságosan és oldottan viszonyult hozzá, mintha mi sem történt volna, vagy mint aki véglegesen lezárta magában a dolgot, Té azonban képtelen volt erre. Kerülni kezdte Maját. Nem járt el többé a közös rendezvényekre se, nehogy találkozzanak, pedig semmit sem kívánt volna jobban, mint újra vele lenni, látni s hallani Őt. De hogy másokkal lássa derűsnek és vidámnak, s neki is csak annyi köze lehessen Hozzá, mint bárkinek, vagy még annyi se, azt nem bírta, az már szinte testi fájdalmat okozott neki. Akkor inkább ne is lássa, hátha úgy könnyebb lesz.

   Aztán kora ősszel Erika, az egyik fölvidéki magyar lány a koleszukból, elújságolta neki, hogy Maja már egy magyarországi fiúval, Túri Bandival jár.
 - Nem érdemes utána búsulni, szívem. Ha nekem nem lenne már meg Marcim, bizisten elcsábítanálak.
 - Kösz. Csak ... tudod: mindig kettőn áll a vásár.
   Aztán évek múlva, amikor Majának egyszer mégis sikerült megszólítania Tét, hogy segítsen neki egy Pilinszky-est összeállításában, és azt is elmondta, hogy karácsonyra vagy újévre tervezik az eljegyzésük Bandival, otthon a szüleinél, Té, kapva az Erika ötletén, de azért önmaga előtt is furcsálva a saját merészségét és határozottságát, kitört:
 - Szerintem nem vagytok egymáshoz valók. És mindent megteszek, hogy elcsábítsalak tőle. Nem magamnak. Csak azért, hogy szabad legyél. Ismered Kierkegaard és Regina Olsen kapcsolatának történetét?

   És ezzel voltaképp megkezdődött számukra az igazi - az egyszerre szép, boldog, nehéz és kegyetlen élet.

   Mi értelme van újra fölidézni ezeket a dolgokat? Meghalt, nincs tovább. És elsősorban én voltam a gyilkosa, mert egymás után három gyerekünk is született, és mert többet is segíthettem volna neki, és nem az a tapasztalatlan fiatal szolgálatos orvos, aki kijött hozzá és náthalázat állapított meg, és nem a magyarokat örömmel megalázó hatalmaskodó szlovák főorvos, aki érgyulladással, embóliaveszéllyel elbocsátotta őt a kórházból, s aki aztán a volt szeretőjét, egy egykor jólábú, nyálas énekesnőt és bútorral üzletelő vállalkozónőt a halottas ágyán vette el, a testvére szerint csupán a pénzéért s pszichikai nyomás alatt.
   És apám haláláról se az üzletelő mentősök tehettek, akik a harmadik szomszéd házban lévő központjukból, ahová egykor én még óvodába meg iskolába kezdtem járni, több mint félszáz kilométeres kerülővel jöttek ki hozzá, amikor szélütés érte, mert őket a megtett út alapján fizetik. Nem ők, hanem én nem voltam mellette, és nem vittem be időben a kórházba.
   Lám, milyen kevés elegendő, hogy a öröm fájdalomba forduljon át, és viszont! Mindez két nappal az után történt, hogy még együtt szedtük az almát kint a határban a domboldalon lévő gyümölcsösben. Aztán elbúcsúztunk és eljöttünk a többszáz mérföldre lévő lakhelyünkre. Pedig apám azt szerette volna, ha hazatelepülök. Még asszonyt is próbált szerezni nekem. Kiöltözve várta a két lánytestvért. Az egyikkel egy osztályba jártam néhány évig az alapiskolában és nagyon esetlen és együgyű lány volt, a húga viszont, akire tán inkább gondolhatott, gyönyörű és talpraesett, de valamiért (tán a három kisgyerek miatt) mégsem jöttek el, és apám estére levetette az ünneplőjét és visszavette az otthoni ruháját.
   De hál'isten volt, aki hozzámjött. Nevezhetjük az Úr angyalának is. Hálás vagyok érte, és hogy velem maradt.

A halottak nem segítenek meghalni az élőknek, akiket szerettek.

Mauriac Anyaistenében (Genitrix) Mathilde Cazenave

id. Szentandrási István * 1929. I. 15., Hárskút - + 2006. X. 18., uo.


   Remélhetőleg mindenki életében van legalább egy-két kedves ember, akinek az elvesztése fáj neki.
   Mert elszálló porszemek vagyunk, esendő emberek a nagy mindenségben, egy villanás, buborék a víz színén, mely a következő pillanatban elenyész’.
   Mégis drága nekünk ez az élet – minden nyomorúsága ellenére is, s az a másik ember is - Egyetlen, mint az Istenünk és annak Egyszülött Fia.
   Egyszerű ember volt az apám, nekem mégis drága - példa épp egyszerűségével, ahogy elutasította a törtetést és harácsolást, miközben nyitott volt, tréfálkozott, akivel csak lehetett, és segített mindenkinek, akinek csak tudott. Becsülettel átdolgozta az egész életét, a házkörüli mindennapi teendők mellől szólítá magához az Úr is. Nem akart senkinek a terhére lenni, de arról a kevésről, amihez úgy érezte: munkája alapján joga van, nem mondott le.
   Egy hete még rudat vágtunk a határban, diót, almát szedtünk együtt, örültünk egymásnak, csak azon bánkódtunk, hogy nem érünk többet, hogy gondozatlan a föld
s mára itt állunk... Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Biza por és hamu vagyunk...
   Vagy 800 éve írta le ezeket a szavakat, tán épp egy szláv pap, aki nem restellt megtanulni a nyelvünkön, mint ahogy az egyik legnagyobb költőnk: Petőfi Sándor sem.
   Az elmúlt, nehéz XX. században a maga módján több magyar költő is átírta az idézett Halotti Beszédet. Ismertebb a kassai születésű Márai Sándor verse az önkéntes számkivettetéséből.
   Édesapámnak tőle eltérően eszébe se jutott innen elmenni, itt maradt, a szülőföldjén állt helyt egy világháborúban, egy erőszakos, magyarellenes soviniszta szláv és kommunista rendszerben, s megélte a mai régi-újgazdag pénzeszsákok, politikusok uralmát is - és nem akart soha más lenni, mint aki volt.
   Egy ily emberről szól Kosztolányi Dezső költeménye is, az ő Halotti beszéde, amit tán ő is az édesapjáról írt.
   Az én esetlen szavaim helyett szóljon inkább ő – szebben:

(a temetésen egy cselekvést kifejező szó híján, amit az elhunyt nem tett, az egész elhangzott, itt csak részletek)

… Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nics már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
…
Nem élt belőle több s most sem él …
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
...
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
… s szólt az ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd …
… s futott, ...
és szőtte álmát …
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

… és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
… majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt …
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt néma szobra.
…
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

   Köszönöm, hogy segítették éltében, s hogy eljöttek elkísérni utolsó útjára is.
/Ďakujem, že ste mu pomáhali v živote a že ste prišli odprevadiť ho i na jeho poslednú cestu.
   Azt hiszem: Neki nem lesz nehéz a föltámadás, mint a Szabó Dezső által leírt makucskaiaknak.
   Imádkozzunk, hogy nekünk se legyen az.
   Van egy mondás, miszerint a gyászolók főként magukat sajnálják. Ne sirassuk magunk’!
   Nyugodj békében, édesapám. Isten Veled.

   Bármennyire törekedjünk is a teljességre, életünk cafatokra, részekre szakadt. Ami egészet megteremthetünk, az csak mesterséges, mű. Mégse adjuk föl a teljességre törekvést - ha jelent ez egyáltalán valamit -, de fogadjuk el azt is, hogy több mint valószínűleg hiábavaló, s éljünk úgy, ahogy legjobb lelkiismerettel s képességeink szerint tudunk. Ilyesmit már írtam, ez az az áttételes, ami ha megjelent is már néhányszor, álljon itt újra:

- Adj, Uram, örök nyugodalmat neki.

- És az örök világosság fényeskedjék neki.

- Nyugodjék békességben. Az ő és minden megholt hívő lelke Isten irgalmából nyugodjék békességben.

- Ámen.

   Csend. Négy férfi leeresztette a koporsót a sírba. Göröngyök estek szét dobbanva, aztán peregve a födelén, a pap és a közeli hozzátartozók első hantjai, aztán dübörögve, dobogva hullott rá a föld. Az emberek komoly arccal és részvéttel, visszafogott mozdulatokkal, de kérlelhetetlen határozottsággal húzták, lapátolták a földet a sírba. A dübörgés tompa hullássá változott, ahogy a koporsót lassan betakarta a föld, miközben az asszonyok magas, éles hangon, sikoltva énekeltek.

Ments meg engem, Uram! az örök haláltól

Ama rettenetes napon minden bajtól,

Midőn az ég és föld meg fognak indúlni,

Eljössz a világot lángokban ítélni.

Reszket minden tagom, borzadok és félek,

Földi pályát végzett szegény bűnös lélek,

Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,

Midőn az ég és föld meg fognak indúlni.

Haragnak napja az, ínség s veszély napja,

Nagy nap, mely a bűnöst gyötrelemnek adja,

Midőn Te, ki éltél és fogsz élni

Eljössz a világot lángokban ítélni.

Adj, ó Uram, örök nyugodalmat nekik,

Örök világosság fényeskedjék nekik,

Hogy trónusod körül udvarolhassanak,

S Téged, Idvezítőt, örökké áldjanak.

   A tömeg a sír szélén körül fölszakadozott, hazaindult. Még lehajtott fejjel álltam, aztán az özvegyhez és a fiához léptem, kis fejbólintással részvétet nyilvánítottam és elbúcsúztam. A többiektől biccentéssel köszöntem el. A két ministráns előttem szaladt le a temetődombról, a kántor néhány lépéssel mögöttem jött, aztán hozzámlépett, de még szótlanul, csöndben mentünk egymás mellett.

 - Körtvélyesen tegnap Perekopa Annus néni halt meg. Gondánénak az anyja.

Nem válaszoltam.

 - Öreg volt má‘, túl vót a hetvenen.

Bólintottam, hogy tudomásul vettem. Megint szótlanul mentünk egy darabot.

 - Tót Jani aján’kozott, hogy lekaszálja a templomkertet. Tehene van.

 - Jó. Tegnap itt jártak a mentők. Mi van Lukács Bandi bácsival?

 - Bevitték. Sokat betegeskedik mostanába´ a szívire. Infarktusa is vót. Az asszonyka meg egyedül van otthon. A kisebbik fiuk most nősült, valami závolyi jányt vett feleségül. Szlovákot. Egyházi esküvőjük se vót. Bekőtöztek a városba.

   Nem nagyon figyeltem. A sekrestyében Laci bácsi segített levenni a palástot. A ministránsok, hogy adtam nekik egy-egy húszast, hamar elmentek. Laci bácsi még rakodta a ruhákat, elköszöntem. Átvágtam a kerten a parókja irányába. Éreztem a fű nedves, kesernyés illatát. Ráléptem a lépcsőre. Még hallottam, ahogy a sekrestyeajtó csukódik.

   Két éve paposkodtam itt. Amióta elvégeztem a szemináriumot. Ezt és a szomszéd falut kellett ellátnom. Teológiára a szüleim irányítására, dacból és azért mentem, hogy tanulhassak. Nem gondoltam én meg, mit is jelent az, mit fogok csinálni, nem is nagyon tudtam magam elé képzelni. A magam módján hittem, s úgy gondoltam, hogy ez elég is lesz. Jártunk ugyan ministrálni egy idősebb fiúval, de mikor ő abbahagyta, én is. Kezdtük szégyellni a többiek előtt. Templomba is csak a szüleim miatt jártam el.

   A gimnáziumba állandóan azt hajtották, hogy társadalmunknak és a gazdaságnak képzett technikusokra és mérnökökre van szüksége, csak menjünk műszaki irányzatra, máshová úgyse nagyon jutunk be. No meg még a katonaságot propagálták. A szüleim azt tanácsolták, hogy menjek papnak. Beleegyeztem. Nagyanyám is arra próbált mindig rábeszélni. A plébánoshoz mentünk el, ő segített. Az iskolában nem is szóltam a szándékomról, építészetire jelentkeztem, de az ottani fölvételire el se mentem.

Azon a nyáron ismertem meg Ágnest, amikor Tivi elhívott a sági művelődési táborba.

 - Én nem nagyon jártam sehová, sok dolog volt otthon, apám rokkant volt, meg szívesebben is voltam egyedül, olvasgattam. De ez volt az utolsó nyaram. Úgy nézett ki, hogy dolgozni fog kelleni mennem, későn kaptam meg a papírt, hogy fölvettek. - Gyula csatlakozott még hozzánk. Hárman nehezebben kaptunk volna stopot, úgy beszéltük meg, hogy én külön megyek. Jóval előttük értem a táborba. Esteledett, és Tiviék még mindig nem érkeztek meg. Nekik volt sátruk. Délután esett, féltem, hogy nem lesz hol aludnom. Senkit se ismertem, egyedül éreztem magam. Két kedves gűdi főiskolás lánnyal elegyedtem szóba. Helyük nem volt, de azért örültem nekik. Egy srácot magában láttam a sátrával, megkérdeztem: nincs-e szabad helye, nem alhatnék-e nála. Rendben, mondta, a barátait úgyis csak holnapra várja, addig elalhatok, meg lehet, hogy ők is hoznak sátrat. Dzsúdózott a fiú. Este egy társaság mellett ülve hallgattam, ahogy énekelnek, zenélnek.

   Másnap délelőtt láttam meg Ágnest. Elmerülten ült egy fatörzsön, lábujjával a port kapargatta. Egy Weöres-könyvet olvasott. Narancssárga trikó meg kopott barna kordbársonynadrág volt rajta. Szép volt a maga módján, de leginkább talán mégis az arcának, mosolyának tisztasága, őszintesége ragadott meg. A tegnapi társaságból volt az egyik fiúval. Ahogy hozzálépett, és Ágnes fölvetette a fejét, annyira hasonlítottak egymásra, hogy azt hittem: testvérek. Valami lényegesben azonban mégis különböztek: a fiú mosolyában volt valami zavaró hamisság. A gűdi lányoktól meg egy verselő sráctól, Háber Zolitól, akivel szintén ott barátkoztam össze, sikerült néhány dolgot megtudnom róluk. Ágnes Orsán járt képzőművészetire. Megmutatták egy rajzát. Összekuporodó lányakt volt, tiszta, szelíd vonalakkal. Olyan érzést váltott ki bennem, mint amikor az ember örömmel ébred. Ügyesen bánt a tussal, fény-árnyékkal jelezte a témát, folyóparti füzeket, utcát, egy fát, mögötte kerítést, zsombékos mezőt. Körvonalakat egyáltalán nem húzott, a fekete tusfoltokból bontakozott ki a kép, csak érezni, sejteni lehetett, hol kezdődik és végződik valami. A tárgy beletartozott a környezetébe. Úgy festett mint a japánok.

   A barátját Viktornak hívták. Együtt jártak, de ez mégsem bántott. Nem lettem rá féltékeny. Ági töltött ki teljesen. Mindig őt kerestem. Megszólítani azonban féltem. Elnéztem, elhallgattam őt. Megfontoltan, mégis fantáziával beszélt. Tetszett, hogy olyan csendes, komoly. Egy este megállt fölöttem és megkérdezte, hogy mit olvasok. Megmutattam neki a könyv borítóját. Polykarpos Börtönnaplója. Fázósan összehúzta magán a szvettert, keserűség volt a mosolyában.

   Nem maradtam végig. Az előadások érdektelenek voltak, egy-két jó ha akadt. Tiviék hangoskodását se bírtam. Nem volt kedvem semmihez.

   Kora reggel. Ketten-hárman lézengenek csak a sátrak közt. Az éjszakai tábortűz maradványai mellett melegednek, azt élesztgetik. Zoli az egyik sátor bejáratánál alszik hálózsákban. Egy cetlit hagyok a fejénél.

   Továbbmentem Orsára, meglátogatni Mártit a kórházban.

   Singha Leasy ajánlja: ha nem tudunk dönteni, hogy mit tegyünk, írjuk föl egy papírra az érveket az egyes lehetőségek mellett és ellen, vessük össze őket, készítsünk mérleget, vizsgáljuk megy az egyes alternatívák előnyeit, hátrányait és következményeit. Bár nem szeretem a kész recepteket, most mégsem ártana egy ilyen táblázat. Míg kijönne a végösszeg. Kettő az egy ellenében. Ha ilyen egyszerű lenne. A másik meg, hogy sose voltam ilyen rendszeres. Mindig megőriztem kényelmes felülnézetemet. Semmit sem tudtam végigcsinálni.

   Besötétedett.

   Kis műterem, ahova péntek estéken összejártunk. Cigarettafüst sűrűsödik fölfelé. Ágnes az, aki jelenlétével összefogja az egészet.

   Kinek tartozik az ember felelősséggel a tetteiért? Ki előtt kell megállnia? Ki ítélhet fölöttünk?

   Isten csak elvontság mindarra, amit az ember megtapasztal.

   A többiek?

   Elsősorban magával kell tudnia számot vetnie. Tisztázni érzéseit, törekvéseit, végiggondolni mindazt, amit akar. Számolva a következményekkel azt tenni, amiről meg van győződve.

   Vállalnia önmagát úgy, ahogy van. Hamisítatlanul.

   Amit én sose tettem.

   És még ez sem zárja ki a tévedés lehetőségét. De hiábavaló azzal áltatni magunkat, hogy megúszhatjuk. Visszaüt, ha valamit rosszul teszünk. Nem szabad, hogy halogatással elszalasszuk a döntés lehetőségét.

   Ő elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Mellette megtanultam nem szégyellni magam.

   Ágnes, ahogy elmosolyodik.

   Csak még annyit szeretnék elmondani:

   Az ember teljességre törekszik, életünk pedig egyre inkább részeire szakad. A rossz közérzet, kielégítetlenség egyéni tragédiákhoz, a specializálódás társadalmi ellentétekhez és válsághoz vezet. Hogy jutottunk idáig? Mi mód, hog kitörjünk az ördögi körből? Arról van szó, hogy az egyén a maga helyén és idejében be tudja fogni a teljes valóságát, hogy ebben csak igazán objektív okok akadályozhassák.

   „Úgy emlékszem, körülbelül fél tizenkettő felé lépett ki a házból. Éppen esni kezdett. Föl is tűnt, hogy esernyőt se hozott magával. Bejött a boltba, felvágottat kért meg edámit. 15 deka diétás szalámit, meg 10 deka sajtot. Mustárt, tejet meg kenyeret. Azért emlékszem rá, mert máskor is ezt szokta venni reggelire. Kérdeztem is tőle, hogy elaludt a plébános úr? Igen, elaludtam, mondta, sokáig fönt voltam éjszaka, meg ma reggel misém se volt. Mondtam neki, hogy legalább kialudta magát. Hümmögött, hogy hát igen, de nem úgy nézett ki. Olyan volt mint egy alvajáró. Nagyon el volt gondolkozva valamin. Egy zacskót kért, hogy belerakhassa, amit vett. Táskát se hozott magával. Mondtam is neki, hogy nagyon el van merülve a plébános úr. Erre megint csak azt mondta, hogy hát igen. Semmi többet.

   Már elhúzták a delet, mikor láttam, hogy nyitja a kaput. Ugyanaz a zacskó volt a kezébe‘, amit adtam neki. Beült a kocsiba, és elhajtott. Sietős lehetett a dolga.“

   Aki esetleg fölnézett az égre a temetés alatt, még csak néhány szétfújt fátyolfelhőt láthatott, amelyek élesen elütöttek a mélyülő kéktől. Senki sem gondolt akkor még változásra. A hajnali szürkületből azonban már nem derült föl az ég, és a nyári reggelekre oly jellemző kis bolyhok, gomolyok sem váltak ki belőle. A fák mozdulatlanul álltak, a tompa csendből hiányoztak a megszokott madárhangok. A kenyeres fordult csak be az üzlethez. A nap fénye mintha homályos fehér tejüvegen tört volna át. Ha valamelyik házban akadt volna barométer, a higanyoszlop lassú süllyedése lett volna megfigyelhető. A később hivatalba menő asszonyok egy pillanatra tétovázva megálltak, vigyenek-e ernyőt. Aztán ki-ki vérmérsékletétől függően vagy legyintett, vagy visszafordult érte. Rövid ideig szemerkélt is, de hamar abbamaradt. Nyugat felől azonban egyre sűrűbb lett a szürkeség. Dél felé enyhe szél támadt. A szürkeség aláereszkedett, szinte ráborult a tájra.

   Hosszan egyformán zuhogott. Az ablaktörlők egykedvűen csapkodtak, egy-egy kamion után még így is beletelt néhány pillanatba, míg újra ki lehetett látni.

Késő délután lett, mire elállt. A felhőtakaró még sebesen mozgott kelet felé, de néhol már megritkult, fölszakadozott, a felhők közül kibukkant a kék ég, fölsütött a nap. A földúton pocsolyákban állt a víz. Tiszta, hűvös volt a levegő az eső után. A mező fölött fecskék csapongtak. Az erdős hajlatokban még párafoltok fehérlettek. Valahol kakukk szólt.

   Visszaült a kocsiba, becsapta az ajtót és indított. Ráfordult az útra.

   Estére, mire a külvárosba ért, teljesen kiderült. A nap szelídsárgában és rózsásvörösben készült lenyugodni a város mögött. Néhány hosszúkás felhőnyúlvány kapott háttérvilágítást. Egyre jobban szürkült.

   Csengetett. Ő nyitott ajtót.

 - Szia.

 - Isten hozott. Gyere beljebb.

 - Eljöttem... Egyedül vagy?

 - Igen – mondta kissé csodálkozva.

 - ... úgy értem...

Lassan rábólintott.

 - Úgy is. Kérsz teát? Vagy kávét?

Megrázta a fejét.

 - Csak egy kis vizet kérnék.

 - Mihez kezdesz?

 - Még nem tudom. Aludni szeretnék.

   Végigfeküdt a matracon. Még hallotta, ahogy Ágnes a kávéfőzővel matatott.

   A gyerekek már Nyitra előtt elaludtak hátul a kocsiban. A legkisebb már a koncerten is hangosan horkolt. Már elmondták egymásnak, amit el lehetett, s most csendben ültek egymás mellett, de valahogy az a csend feszültséggel volt teli. Nem tudta, mit is mondhatna még neki. Inkább csak szerette volna megsimogatni, de nem akart tolakodó se lenni, nehogy rákényszerítse magát a három kisgyerekkel.
 - Nem akarod esetleg megfogni a kezem?
   A kérdés úgy hatott, mint egy váratlan villámcsapás, s azzal együtt szivárvánnyal fölragyogó nap. Valami hasonló jóleső melegség öntötte el, mint akkor, amikor először csókolta vissza az a lány, akit a leginkább szeretett. Alig tudott megszólalni.
 - Semmit sem kívánok jobban - mondta végül mégis mélyről jövő, kissé rekedtes torokhangon.
   Egymásba fonódott a két kéz, simogatták, cirógatták egymást, miközben a másik kezével a kormányt fogta és próbált nagyon figyelni az útra, nehogy baj történjen.
   Eszébe jutott, hogy nemrég, amikor fáradtan vezetett haza a munkából, a tartályban levő kevés benzinnel takarékoskodni próbálva a szokásosnál jóval lassabban, egy pillanatra tán elaludt a volán mögött, s csak arra riadt föl hirtelen, hogy a neje, aki akkor már harmadfél éve halott volt, megfogja a kormányon a kezét.
   Fölnézett, és előtte néhány méterre egy kamion jött egyenest szembe vele, már dudálva is. Hogy mióta tülkölhetett, nem tudta, de úgy tűnt neki, hogy csak azután szólalt meg a riasztó hang, ahogy föltekintett. Félrerántotta a kormányt, de nem balra a saját sávja felé, hanem jobbra, mint akkor ő, amikor Illésházáról Bélvata felé kellett eltérniük, ő pedig egyenesen ment volna bele a kerítésbe.
   Az volt a szerencséje, hogy ott történt mindez, ahol a Sopornya felőli följáró miatt a főút kiszélesedett, s így nem fordult le a magas töltésről az árokba, amíg a kamion Doppler-hatással elzúgott mellette. Föllélegzett, de a hideg veríték is kiverte. Olyan fura érzése volt, mintha egész addig ott ült volna mellette, és csak akkor oszlott volna el a látomás, amikor a jobb oldali ülés felé fordult.
 - Köszönöm, Mária - rebegte a semmibe.
   Amikor hazaért, hálásan mosolyogva ölelte egybe mind a három apróságot.
 - Nagyon szeretlek titeket. És édesanyátok is nagyon szeret minket. Onnan fentről is.
 - Köszönöm, Ilona - mondta neki.
 - Nekem is jó.
 - Szeretlek.
   A három gyerek az egész napos túrázás és esti koncert után még akkor is aludt a fekvőhelynek kialakított lehajtott üléseken, amikor már jóval éjfél múltán hazaért velük és egyenként fölvitte és ágyba fektette őket.

   A közösséget végülis a nők tartják fenn. A férfiak is rászorulnak az együttműködésre, de ha nők nem volnának, közösségi élet se volna. Máig emlékszem a nagyanyám, anyám rokonlátogatásaira, az általuk rendezett alkalmi összejövetelekre, amiken persze a gyerekek - és gyakran kedvetlenül a férfiak - is részt kellett vegyenek. Sok rokonnal, ismerőssel mégis mindmáig ez az alapja az érzelmi közelségnek, szolidaritásnak. A világra nyíló ajtók voltak ezek a látogatások, összejövetelek is, az emberek sokszínűsége, de ugyanakkor alapvető hasonlósága, egymásrautaltsága, összetartozásuk tárult föl így biztonságos módon, bizalomteremtőn...

Mednyánszky László: Tavaszi folyópart

   KI!
   Mit írhatnék? Beszélgetni jobb, mert azt mondhatjuk, ami épp foglalkoztat bennünket. Az írás kevésbé kapcsolódhat az adotthoz és jobban el is távolít attól. Írjak tán a régi álmaimról Veled kapcsolatban, vagy a mostani érzéseimről, emlékeinkről, gondjainkról vagy lehetséges terveinkről, amiket különben is nagyon jól ismersz? És aztán várjak a válaszra, heteket, napokat, vagy legjobb esetben is perceket? Amikor megkapom a választ, már megint más kötheti le a figyelmünket, és vissza kell térni valami máshoz.
   Mit írhatnék hát? Hogy gyakran gondolok Rád, hogy szeretlek, hogy szeretnék Veled lenni, de nem lehet, mert máshol kell lennem? Próbáljunk közös témákat találni? Ha Veled vagyok, jó egyszerűen csak csendben együtt lenni is. Az írásban erre nincs lehetőség. A csend és az írás kizárják egymást. Sokkal inkább, mint a hang és a csend. Azok összetartoznak. Ha írok, hagyjak ki esetleg több sornyi vagy oldalnyi üres helyet a csendet, hallgatást jelezni, amikor akaratlanul is rögtön a folytatást keressük?
   Hát nem, nerm írok. Inkább indulok, csapot-papot hagyva rohanok Hozzád. Nem ezt akartad? Mert bennem ezt váltja ki az írás feladata. Menekülést valakihez vagy valakitől, valamitől. Ha nem szeretnéd, hogy Tőled meneküljek, viseld el, kérlek, hogy nemsokára ott leszek Nálad...
   Szeretnék nyugodtan élni, dolgozni Veled, Melletted, gondoskodni magunkról és másokról, megküzdeni a gondokkal, reménytelenséggel s a kétségbeejtő helyzetekkel is. Tudom, hogy nincs más értelme az egésznek, csak az, hogy a lehetőségekhez képest jól érezzük magunk, fölösleges áldozatok, kockázatok nélkül. De honnan tudjuk, hogy...?

   Mária halála után a gyerekeink tartották bennem a lelket. Úgy éreztem, rám bízta őket, és amennyire tőlem tellett, igyekeztem pótolni számukra őt. Meglettek volna nélkülem is, mert Mária testvérei magukhoz akarták őket venni, nem sokkal utána pedig anyum a gyámhatóságnál, bíróságon próbálta elérni, hogy bízzák őket rá.
   Ha nem lettek volna, korábban az is megfordult a fejemben, hogy elégetem magam a sírján, miután leöntöm magam benzinnel. Nem tudom, képes lettem volna-e rá, de mindenesetre jobb lett volna korábban, még a hantjain, mert a szép fehér márvány sírkőn, amit készíttettek neki, csúnya nyomot hagytam volna.
    Őrizni akartam az emlékét, példáját is. Meg akartam írni az életét, életünk.

    Később megértettem: nincs jelentősége egy ember életének, csupán annyi, amit neki tulajdonítunk.

(Hacsak vége nem szakad, nem kizárt, hogy folytatódik.)

persa szúfi-tancz