A magyar Waste land-ek

Takáts Gyula:
Hegyközségeink pusztulására

T. S. Eliot emlékének

Eldobott korsók,

kidőlt hegyi szolgák

itt-ott a gazból

arcukat kidugják.

A gálic szép színét,

mint most a lányok...

Zöld karikákban

pislog szempillájuk.

Tört prések... Elmaradt

küllők az útba.

Rom mögött a szilvát

örökzöld befutja.

A pince-szellőző

gyep torzsát kiütve,

elsüllyedt világ

teleszkóp tükre.

Kémlel?... Vagy bennem?...

Csöbrök, kulcsok, zárak

s betyárok fái

karók közt állnak.

Lyukas a törzsük,

de nyáron még körte...

A lovak kantárral

ide voltak kötve.

Micsoda kegyetlen

expedícióba

vonulok, ropogok

e hegyi bozótba.

A táblák: - Eladó -,

jelzik... Sivatag!

Dermesztő magányba

beljebb és magam.

Kedvem lelem ebbe?

Vagy csak rendületlen

szólít, hogy ne hagyjam,

se itt, se szívemben

e sivatag valót

s megesve rajta

itt állok, zörög

füzetem lapja.

Beszél... Nem égből

üzen ez a szalag.

Borok kriptáin

dőlt vályogfalak,

beszakadt ajtók...

Tragédiákba

áll így a színfal,

hozzánk kiáltva

s elnyűtt szerszámok

némán kilépnek,

mint régen a gazdák

fogadni vendéget.

Koszos macska, ha...

S tündérek helyett

bagoly nyergeli

a tört gerinceket.

Hegyi sivatag...

Remete gesztenyék

jelzik csak, mi volt:

oázis-vidék!

Disznók, félvad ebek

embernyi gazba.

Ki sem látszik már

szarvas agancsa.

Szinte már szép is

ez a rettenet,

ahogyan kivonult,

hagyva hátamegett

pincét, forrást, hegyet

s égre kiáltva

néz a kivert föld

rám mint Batu kánra.

Kapátlan, sürögve

keresztül-kasul

inda, tüske, tarack

nekiszabadult.

Gazzal tomboló

éhes Szahara.

Fölordít ujjam közt

a csonka ceruza

s fölrebben a sármány.

Közéjük vágva

villan éles szablya.

Az ölyü szárnya.

Lélekig hasítva

rí és csöppnyi vére

hull a galagonya

mérges tüskéjére.

Sír, sikolt, ne hagyjam

s megesve rajta,

vetem, hogy lássad

ide e lapra,

mivé lett... Pörjés,

magyar sivatag.

Ki sem kell nyitni

az ablakokat,

bele látsz és ki is...

Itt rom és szegek

s az, ott kint, az sem kell

már soha senkinek?

Méhesét fejsze!

És mézét és borát?...

Mi hozta ide

ezt a Szaharát,

hogy ahol a legszebb,

gőggel terülve

dombok szent hajlatát

rom és gaz felüsse

s ahonnan messze

kellene látni,

kutat öblébe

a halál rí...

Rothadt szalmazsákok...

Szuvas pad... Cserép...

Szétesett tűzhely,

rajta a semmi ég.

Elvadult puszta már

dőlt egérfogókkal.

Trágyázza, ami rossz,

ronggyal, töklopókkal.

Mint Tróját az idő!

Készíti elő

Ezt is rétegesen,

ahogy a földbe nő.

- De megássa-e még?

Lesz-e valaki

szívét és titkát

egyszer kibontani.

Vagy pontosan süllyed,

pusztulva tovább,

s tágítja szívünkben

is a Szaharát?!

1978

Janet Brooks Gerloff: ohne anzuklopfen c. festményi

Ria "kérdési"