Proč se jen pláče při bolesti
když každá úleva
tě vrací zpátky
proč se jen pláče jaké je v tom štěstí
ach ano pláč je asi pro šťastné
Opravdu chtěl bys někdy plakat
Déšť na římse to je ta pravá nota
máš mnoho starostí
jak skončit tento den
když okno otevřeš zima tě rozdrkotá
ty nevíš k čemu teplo je
k čemu je déšť co ti to říká
Ach teplo to je býti unaven
a déšť jsou housle pro básníka
ale ty nevíš k čemu ještě hrát
když nikdo nepřichází aby slyšel
a čísi hlas ti říká tiše
že čas je skoncovat
Minek a sírás a fájdalomra
ha minden megkönnyebbülés
úgyis visszavet bennünket
miért sírunk mért esik jól az
ami tán csak a boldog nőknek van fönntartva
Szeretnél néha igazán sírni
A valódi kotta az ereszről hulló cseppek
sok gondot okoz
hogyan fejezd be a napot
ha ablakot nyitsz kiráz a hideg
s nem tudod a meleg akkor minek
s minek esik az eső mit üzen
Vagy úgy - elfáradtál a meleg azt jelenti
az eső meg hangszer a költőnek
de nem tudod minek a játék
ha senki sem akarja hallani
és csöndesen szól hozzád valaki
ideje már befejezned
Arnošt Paderlík /Ernst, Ernő) illusztrációja
| Hetedik elégia Karina, írok Önnek, és nem tudom, él-e még, nincs-e most ott, ahol már nem vágyakoznak, nem ért-e mostanra véget veszélyekkel telt kora. Halott? Kérje meg hát sírján a földet, legyen könnyebb. Kérje, hölgyem, a rózsákat: záruljanak be. Kérje meg a szétesést: olvassa fel Önnek e széthullásomról írt levelet. A halál hallgat a versek előtt. Bennük megyek Ön elé olyannyira kegyetlenül fiatalon, épphogy éretten, hogy fiatalságomban már egy régi királyság uralkodójához vagyok hasonló. Hisz tudta Ön, hogy az angyal röptéhez hiányzik a szárnyunk, hogy vérrel nevetünk és vérrel sírunk. Megtaláltam esésem. Elmondanám Önnek: miben. Egyszer a mennyben (ezt Istenről írom) átvágódott az áttetszőség a veres égbolton és vérzett és ment és alábukott. Álom volt tán csak, amelyikben a szüleimről álmodtam és az otthonunkról és mindkét testvéremről, álom volt tán csak, amelyikben az ember meglátja magát a vízben, a cölöpök alatt a tóban, álom volt tán csak, a hold tükre, de nem kellett volna álmodnom, ha nem ébredtem fel, nem kellett volna a fagyasztó lángban maradnom! Isten bukása. Micsoda esés! Utána egyedül marad a fiú, az akadályok magasságt csökkenteni képes hatalom nélkül, ami közelebb tudja hozni a távolságot, és a poklot illattal, ibolyával zárja be, azután egyedül marad a fiú, és felocsúdik és megy a gonoszságok valóságához. Azt hiszi, nem találja meg. Az idő nem gyógyít. Az idő szemfényvesztő. Egyszer úgy tűnt: egy nő, mindenkinek bájos, nem esik a bukás hatalma alá: Nárciszról, a lányról írok. Szárnyrakelt minden. És kimondhatatlanul közel hozzánk szólt a boldogság. A szavát sohase fújhatja el a szél, olyan beszéd az, az ajkak, kezek, testek, szerelmes öl azon drága anyanyelve, amelyben elnyugszik a gyönyörű biztonság, olyan a beszéd volt, amely szó nélkül szól. Mit akart, Nárcisz, a lány, mikor a tükör előtt állt, és a megérintett tárgyak gyorsan hűltek körötte? Hogy lehet az, hogy Nárcisz, az árnyéka, már semmit sem akart azon kívül, hogy önmagát lássa testetlen, lelketlen az átlátszó tükörben; csupán a kemény szépség szavait látta, a gyémántnál keményebbét, idegen álmokból vágyta megismerni magát. Nem láng volt. Lángokba merült. Jaj, honnan ered az, amiben itt elfolyunk? Kinek az átvirrasztott éjszakái rakódtak az enyémre és terjedtek annyira szét, hogy hely sincs már? Megtaláltam az esésem. Miben? A sírásban! Hullottak könnyem, a mocsárba folytak, a nyomor és fájdalmak élő királyságába hulltak, hullottak szégyentelenül, Önnek írom ezt, Karina, kérje meg a sírhantot, amit esővel áztatok olyan vagyok, mint az eső, amely az Ön sírjára hull, olyan, mint a sírás, időtlen, alaktalan, Karina, Önnek írok, és nem tudom: él-e még, nincs-e már ott, ahol nem vágyakoznak, nem ért-e véget egyelőre veszélyekkel teli kora? Ismerek egy lánykát. Akár egy apró csók, ami még az ajkakban rejtezik, nem folytatódhat, nyújtózkodik csupán a napon, kicsi még, nem éget, inni ad: keblén pihenhetsz. Fiatal még, mint a föld. Könnyű, mint a lélegzet, akár a korai lomb, mint a reggel és a boldogság. Tudok szép napokról is. Hová vezethetnének? Ön tudta ezt? És tudja-e még mindig, Karina? Ismerem a nők nagyságát is: az anyai várakozást, hogy visszatér-e egyszer hozzá szomorú fia. Ismerem a hazám. Ismerem az oknélküli örömet. A hűséget is ismerem, mégha most nem is tudom: hol rejtőzik. Ismerem a hirtelen feleszmélést a kínokból és reménytelenségből - és mindez kevés, és kevés akarni is, kevés tudni az árulásról, ha nincs megbocsátás. Hallgat a halál a versek előtt, lám, még erről álmodom. Miféle vihar előtt hallgat? Milyen szörnyűség előtt? Mit fogun megérteni akkor? Mi nem hullik ott darabjaira szét? Mi pusztul el? Mi esik szakadatlan? A szeretők? – Nem volt szándékomban semmiképpen elhallgatni, bocsássanak meg Nárcisznak, bocsássák meg a bűnt és a világot, gyújtsanak gyertyát; így; és imádkozzanak a földért, hogy ne kínozza őt meg túlságosan fagyával a december, hogy megadja neki április, ami megilleti a virágokat, hogy zászlaja legyen tornyán az éj, amely a fénybe lobog, mikor eljön a csillagok ideje, hogy dicsérjék a szerelmesek a fájdalmakért. Olyan fiatalon, kegyetlenül fiatalon, épp csak éretten nevetek bele a vérbe és sírok vércseppeket, elhagyatva Istentől s elhagyván Istent, írok Önnek, Karina, és nem tudom: vaj‘ élek-e... maj-ko-masma-lon der rejgn vo-zse loszt er mir cu hern? zajne tropnsz ojf di sojbn kajklen zih vi tribe trern un der stivel iz ceriszn un esz verd in gasz a blote bald ved ojh der vinter kumen 'h hob kejn verime kapote maj-ko-masma-lon dosz lihtl vo-zse loszt esz mir cu hern? 'sz kapet un esz trift ir hejlev un 'sz ved bald fun ir nit vern azoj cank ih do in klejzl vi a lihtl svah un dunkl biz ih vel azoj mir ojszgejn in der stil in mizrah-vinkl maj-ko-masma-lon der zejger vo-zse loszt er mir cu hern? mit zajn gelben ciferbletl mit zajn klingen mit zajn svern 'sz'iz an ongestelte kejli 'sz hot kejn lebn kejn gefiln kumt di so dan muz er slogn on zajn rocn on zajn viln maj-ko-masma-lon maj lebn vo-zse lostz es mir cu hern fojln velkn in der jugend far der cajt fareltert vern eszn teg in slingen trern slofn ojfn fojszt dem hartn tojtn do dem "ojlom-haze" un ojf "ojlom-habe" vartn | Sedmá elegie Píši vám, Karino, a nevím, zda jste živa, zda nejste nyní tam, kde se už netoužívá, zda zatím neskončil váš nebezpečný věk. Jste mrtva? Poproste tedy svůj náhrobek, aby se nadlehčil. Poproste růže, paní, aby se zavřely. Poproste rozpadání, aby vám přečetlo list o mém rozpadu. Smrt mlčí před verši. A já v nich před vás jdu tak mlád, tak krutě mlád a ponejprve zralý, že ve své mladosti podobám se již králi zašlého království. Vy jste přec věděla, co křídel chybí nám k rozletu anděla, jak krví smějeme se a jak krví pláčem. Nalezl jsem svůj pád. A chci vám říci, na čem. Jedenkrát na nebi (to píši o Bohu) ťala se průzračnost o rudou oblohu a krvácela pak a šla a zapadala. Snad to byl jenom sen, ve kterém se mi zdála maminka s tatínkem, domov a oba bratři, snad to byl jenom sen, ve kterém člověk spatří sám sebe ve vodě, pod koly v rybníce, snad to byl jenom sen, zrcadlo měsíce, neměl se mi však zdát, když jsem se neprobudil, neměl mne zanechat v plameni, který studil! Pád Boha. Jaký pád! Potom je chlapec sám, bez blahé mocnosti, jež umí překážkám snižovat výšiny, jež umí blížit dálku a peklo zavírá na vůni, na fialku, potom je chlapec sám a procítá a jde za skutečností zel. Myslí, že nenajde. Čas neléčí, když nechce. Čas je šarlatán. Jedenkrát na ženě, milostné ze všech stran, pád zdál se nepadat: to píši o Narcisce. Všechno se vznášelo. A nevýslovně blízce k nám štěstí mluvilo. Byla to mluva ta, co nikdy nemůže být větrem odváta, byla to ona řeč, ta drahá mateřština rtů, rukou, očí, těl a milenčina klína, v níž k loži sklání se nádherné bezpečí, byla to ona řeč, jež mluví bez řeči. Co chtěla Narciska, když stála před zrcadly a věci kolem ní dotčeny rychle chladly? Jak Narcis, její stín, nic, nic už nechtěla než sebe uvidět bez duše, bez těla v zrcadle průhledném; shledávala jen slova o kráse tvrdosti, tvrdší než démantová, toužila zvěděti o sobě v cizích snech. Nebyla pramenem. Tonula v pramenech! Ach, odkud vyvěrá to, čím tu odtékáme? Čí noci probdělé se položily na mé a rozšířily se, že místo nestačí? Nalezl jsem svůj pád. A na čem? Na pláči! Padaly slzy mé, padaly do močálů, padaly na živé království běd a žalu, padaly nestoudně, Karino, píši vám, poproste náhrobek, jejž deštěm omývám, připadám si jak déšť, jenž prší na váš hrob, připadám si jak pláč, bez času, bez podob, píši vám, Karino, a nevím, zda jste živa, zda nejste nyní tam, kde se už netoužívá, zda zatím neskončil váš nebezpečný věk. Znám jednu holčičku. Je jako polibek, jenž ještě schovává se v ústech, nesmí dále, protahuje se jen na slunci, jež je malé, nepálí, dává pít: usínat na ňadrech. Je mladá jako zem. Je lehká jako dech, jak rané lupení, jak jitro, jako štěstí. Znám také krásné dny. Kam mne však mohou vésti? Vy jste to věděla? A víte, Karino? Znám také velkost žen: čekání matčino, zda jednou vrátí se k ní její smutný syn. Znám také svoji zem. Znám radost bez příčin. Znám věrnost, ano, znám, leč nevím právě, kde je. Znám náhlá procitnutí z muk a beznaděje - a je to málo, znát, a je to málo, chtíti, je málo, zradu znát, když nelze odpustiti. Smrt mlčí před verši, hle, ještě o tom sním. Před jakou bouří mlčí? Před čím strašlivým? Co pochopíme tam? Co se tam nerozpadá? Co i tam umírá? Co i tam věčně padá? Milenky? - Nechtěl jsem, nechtěl jsem nemlčet, odpusťte Narcisce, odpusťte hřích a svět, rozsviťte svíčku; tak; a modlete se za zem, aby ji prosinec nezkrušil příliš mrazem, aby jí duben dal, co květům náleží, aby jí byla noc praporem na věži, jenž vlaje do světla, když nastává čas hvězd, aby ji milenci chválili za bolest. Tak mlád, tak krutě mlád a zralý ponejprve, směji se do krve a pláči kapky krve, a Bohem opuštěn a Boha opustiv, píši vám, Karino, a nevím, zda jsem živ... mit akar az eső nékem elmondani mit akarhat? cseppjei az ablakdeszkán mint a könnyek úgy csurognak a csizmám is szertemállott és nagy a sár az utcákon itt van a tél nemsokára s nincs egy jó meleg kabátom mit akar a gyertya nékem elmondani mit akarhat? csak pislákol fogy a faggya nemsokára csonkká olvad magam is csak pillogatok mint a fogyó gyertyaszálam nemsokára ellobbanok itt a héder homályában mit akar az óra nékem elmondani mit akarhat? az ő sárga számlapjával és amikor nagyot kongat csak egy kigondolt szerkezet élettelen lelke sincsen üt akarva-akaratlan óránként előbbre biccen mit akar az élet nékem elmondani mit akarhat? idő előtt megöregszem ifjúságom múlik hervad éhezések lenyelt könnyek ökölre borult alvások ölni napra nap a földit és várni a másvilágot |
Erdélyi jiddis népköltészet, Kányádi S. ford., Eu. '89
Csernus-okosság
Kedves kért 1 okosságot:
"Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, mi fáj, és soha nem ott, amikor vki azt mutatja, hogy mily rezzenetlen arccal bír ki mindent."
... én meg azt is gondolom tovább, hogy ha valaki e mai közállapotok közt kimutatja, ami fáj neki, azt sokan kigúnyolják, megalázzák, és kihasználják a gyöngéit. De ennek ellenire is vállalni köll a fájdalminkat, s a kigúnyoltatásunkat, megaláztatásunkat, kihasználtatásunkat - a még rosszabb jövő előtt.
/... a já si myslím dále - inspirujíc se tou myšlenkou pana Černuše vejš -, že ten, kdo v dnešních poměrech netají dát najevo své bolesti, tomu se mnozí vysmívají a pak ho i ponižují a zneužívají znaje jeho slabosti. Ale i navzdory tomu, nestyďme se za své bolesti a za utrpené ponižování a zneužíváni - před ještě horší budoucností.
Alan Brown (tán fürdős) festménye részlete törölve
Bejegyzések
1 megjegyzés:
Köszönöm a fordítást.
Dorka
Megjegyzés küldése