Gemenc

Szabó Balázs fényképe, 2oo9

/- a bejegyzéscímre kattintva rövid ismertetés a tájról

Keresztury Dezső: Kiégő táj

(Takáts Gyulának)

Mert lelked költözik beléjük

   nem tárgyak,

mik elédbukkannak, ha mély, szűk

   vízmosásokban tehetetlen várnak:

   elvadult tőkék, omló gádorok,

miket odahagytak a vincellérek,

a mosti lankák szomja, gyér füvének

   volt őrei: immár árny-pásztorok,

      merülvén partját nyelő óceán

      iszapos habjaiba, mely talán

   nem is ellenünk, de értünk csobog.

Hallgatózol és halkan szól a csönd:

   ifjúságod idézi föl, a boldogot,

      sajgó szép emlékként köszönt,

      bár csak lidércként imbolyog,

   könnyű álomként; hínárosodó

      vízben is keresnéd a gyors halat:

remegő bársonyos zsombékon jár a jó

      bokájú láb s amint továbbhalad,

      úgy lép már, könnyen, mint a boldogok,

s az ősz rubintláng színében fölszárnyaló

   kócsag, lesvén a hullámzó Vékben elúszó vadludat.

Körülnézel: lejtőid kifosztottan emelik

      rozsdaszürke, tar sziklafejeik;

   új tavasz tépi őket: lám rügyezve csügg

      róluk pár tovaindázott vad venyige.

Micsoda burjánzó rendetlenség! Nincsen karó-sor,

      mely fölfoghatná az Égből ide

   ömlő tűzözönt, ha az milliószor

   erősebb, mint sok megroggyant dereku régi gát,

s mindent fölgyújtogatván ömlik le vastagnyaku

      pincéink közt a tóra: nézd, lobog a nád,

s a sarjadó tavaszi tájra csak pernye hull, por, hamu.

'85