
Nem volna Irgalom, ha nem
Éhezne köztünk senki sem;
S Jóság se, ha a föld fia, mint
Mi, boldog volna mind.
A béke - kölcsönös rettegés,
Dagad az önző szeretet, és
Lappang a Gaz kezén a csel,
Mérgeit gonddal hinti el.
Szent félelemben ő leül,
Könnyet iszik a föld, körül:
Talpa alatt ver gyökeret
Az Alázatos Rémület.
S feje fölött máris komor
Titkok árnya omol,
S a Titkokon a Hernyó és a Légy
Táplálja életét.
S a Bűn gyümölcse búvik ott,
Piros és édes: szíhatod,
S ahol az árny egész vak, ott
Fészket egy holló-pár rakott.
Föld s víz istene mind nekilát,
Keresi-kutatja ezt a Fát,
De hasztalan kutatja, ha
Az Emberi Agyban nőtt ez a Fa.
Szellemem, mint szörnyü vad
Éj s nap őrzi utamat,
Sugár-lelkem sír belül
Vétkemért szüntelenül.
Méretlen Mély az utunk,
Hol sírunk, vándorolunk;
Éhes, vágyó szeleken
Jár mögötted szellemem.
Hóban kutatja nyomod,
Utad bármerre rovod,
Téli víz vagy jég suhint.
Mikor térsz vissza megint?
Büszke gúnyból tetted-e,
Hajnalom vésszel tele,
És gyanakvás, félelem
Tölti könnyel éjjelem?
Hét szerelmem életét
A te késed vágta szét.
Könny, borzongás és fagyok
Márványából sírt rakok.
Éj s nap hét más szerelem
Sír sírjukon szüntelen,
S hét más szerelem örül
Fáklyákkal ágyam körül.
Éjjel hét más szerelem
Babért fon gyász-fejemen,
S fájva megbocsát neked
Mindenrendü vétkeket.
Mikor jössz, hogy lásd, vigaszt
Nekik új élet fakaszt?
Mikor térsz vissza, hogy élj
S fájj, míg megbocsátok én?
"Nem látsz soha, soha itt,
Égek a Győzelemig:
Életed, míg élsz, enyém,
Sírod sem lesz más, csak én.
Égen, Földön, Poklokon
Többé meg nem nyughatol,
Újulnak éjek, napok,
Űzöl, én meg szárnyalok."
Asszonyhoz míg vonz öröm,
S Poklok Fáit nem töröm,
Tisztán fel nem érhetem
Örök-fényes életem.
Gúnyodért te szívtelen,
Szétzúzlak a szirteken,
Lényem új alakot ölt,
Meghajlok sorsom előtt.
Hagyjuk veszni a Gyönyört,
A Pokol Fáit kitörd,
S jössz velem és látod az
Örök-szép Világokat.
S minden örökléten át
Megbocsátok, megbocsátsz,
Szánkban az Ő szava él:
"Ím a Bor, ím a Kenyér."
Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.

Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.


8 megjegyzés:
Min töprengnek nagy elmék, íme két vers, mely mindent elbeszél. Sorok közt olvasni nehéz, ha elmédet már elemésztette a pénz. Hát azt mondom olvasd újra, míg legalább két szót megértenél, s talán másképp látod a világ menetét
ezt üzenem Én.!
Köszönettel
Baráti üdvözlettel
hálásan köszönöm
bár megfogadnák tanácsod
s több figyelmet szentelnénk egymás s a világ dolgainak megértésire!
megízleltük a tudás fáját, arra jó volt, hogy megértsük, a bölcsesség és a boldogság gyümölcsei nem rajta teremnek
nagyon szép ez az esti óda
Ez az egyik olyan Weöres-vers, amit az egyik legjobban szeretek. A Kaláka +zenésítésében szoktam dúdolni. Szeretettel
én es. de a Kaláka-féle földolgodzást, sajna, nem ösméröm.
jó éjtszakát s maj' röggelt, napot, 7et. tiszelettel
stb.
köszönöm
a kedves
versbe
szedett
gondolatokat
s a levelet
sok igazság
van a soraidban
tapintat
megértés
a gondolatok
mögött
..
.
Megjegyzés küldése