| | Utószó Pierre Emmanuelnek Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok. A Paris Journalt olvasod. Tél van azóta, téli éjjel. Megteritesz a közelemben, megágyazol a holdsütésben. Lélekzet nélkül vetkezel éjszakáján a puszta háznak. Inged, ruhád leengeded. Mezítelen sírkő a hátad. Boldogtalan erejü kép. Van itt valaki? Éber álom: felelet nélkül átkelek a tükrök mélyén heverő szobákon. Ez hát az arcom, ez az arc? A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl ahogy az arcom, ez a kő röpűl felém a hófehér tükörből! S a lovasok! A lovasok! Bánt a homály és sért a lámpa. Vékony sugárka víz csorog a mozdulatlan porcelánra. Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna. A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra. Segítsetek hófödte háztetők! Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, a semmi napja mielőtt megjelenne. Ragyogjatok hiába! Falnak támasztom fejemet. Mindenfelől az irgalomnak marék havát nyujtja felém egy halott város a halottnak. Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, egy menekülő felhő elfutóban. S a lovasok zuhogó, sűrü trappban megjönnek a csatakos virradatban. |
Jelenések VIII. 7.
és lát az isten égő mennyeket
s a menny szinén madarak szárnya-röptét
és látja mint merűlnek mind alább
a tűzkorongon átkerűlni gyöngék
és véges-végig mint a rézveres
olyan szinűt dirib-darabra törtet
hol nem találni mától egy kapást
a földet látja mégegyszer a földet
a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de látja isten nincsen arra mód
kitörni út remény e látomásból!
kert s hinta
Apokrif1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
sub specie ..
2
/kattins a képre, maj' húzd lejjebb, vagy följebb a Ctrl-t tartva
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,csorog alá, csorog az üres árok.
Kondor Béla
Parafrázis
Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
Mert minden élő egyedül
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!
Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.
Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.
Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.
a Jelenéseket s Apokrifet kitűnőn elemzé Koncsol László, fölvidéki irodalmár, he'ytörténész, népművelő - többek közt a "Kisérletek és elemzések" c., verselemzésit tartalmazó tanulmánykötetibe' /+jelent: Madách Kiadó, Pozsony 1978 s tán másütt is. - Elemzési ekként kezdőde: "Vörösmarty Előszója a kétségbeesés, Babits Fortissimója a lázító indulat verse. Pilinszky Apokrifja a hiányé. ..." sajna nics a nyeten.
- ha kipusztulunk, ezér' a versér' Isten választottja lész a magyar nyelv/kultúra.
De ez isteni választást nem magunknak köszönhetjük, hanem o'y esendő szenteknek, mint Pilinszky, József, Radnóti, Németh László, Bibó, Selye vagy Szentgyörgyi.
6' úgy becsüljük + magunk, h. legyünk méltók hozzájuk!
Jelenits István, piarista tanár köszöntő könyve 75. szülinapjára - köszönettel Áginak:
Az öngyilkosságot halasszuk ma is el.
Fojtsuk vissza a tébolyunk.
Mi akik mindent tudhatunk.
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk
az élet szépségeivel.
Magunk vagyunk.
Hörpintsük ki, mint egy ital tejet
e völgyből azt az oda-villanó derüt,
e tünde nyugalmat a tó felett
s azt, hogy a jaj, ha percekre is, de elült
s a keserü nem keserübb -
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk
a hősök erényeivel,
mindazzal, ami kell
kitartanunk
még egy napon és évezreden át.
Így tágul körénk a világ.
Helyben helyt-állván így emelkedünk.
Nem érti a csúcs érveit,
ki nem a mélyből érkezik.
Leküzdve önnön meredélyeit.
Így tágul körénk a jövő.
S minden, ami elérhető.
Mindenki csodát él, ki él még
azok után, mi volt kiszabva ránk.
Létezni, ez maga a szépség.
Haladni, ez maga a hűség,
az ismeretlen új partok iránt
Magellan tengerén.
Kapitány!
Vezényszót! Merre ezután?
Longfelow Evangeline-ja szobra St. Martinville-be' Louisianába'
A legnagyobb bátorság a remény.
Illyés Gyula: Bernáth Aurél egy képe alá - Dőlt vitorla '65
más hintás André St1r Lilyje, '34
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése