a kiirtott esőerdők /rain forest miatt fogunk kínkeservesen +fulladni s szomjanhalni
"Természet anyánk nem vesz már szárnyai alá.."
Ozsvald Á.: Hajnalban
(kép a Nemzeti Földrajz c. fapocsékló népszerűsítő lapbul
e kőfejek miatt irták ki a Húsvét-sziget erdeit
Easter-island are deforested for stone-heads
bunkók ma is vannak - az Isten is +seginti üket
kattints rá!: we're destroying our home - elpusztítjuk otthonunk'
Thor Heyerdahl norvég utazó balsafatutaja, a Kon-Tiki 1947-be' a Csöndes-óceánon
"Húsvét előtt"
A szomorú, hideg napok után
megélni újra együtt a tavaszt,
az öröm, a feltámadás csodáját,
adjon, Urunk, erőt a Húsvétod.
Húsvétra, Húsvétról írni? Van ennek értelme? Nemcsak a fecsegők számát gyarapítjuk s a lassan már mindent elöntő szóözönt növeljük?
Meg különben is, Babits meg mások oly fájdalmasan gyönyörű versei, lényegretörő írásai után úgyis csak gyatrára sikerülhet, akármit is írunk.
Egyvalamiért azonban mindenképp hálát kell adnunk: azért, hogy ma, legalábbis a mi vidékünkön nincs háború. És ez nem is annyira természetes dolog, hiszen egy-két évtizede még hozzánk közel is harc és vér folyt, emberek gyilkolták egymást. És ki tudja, milyen szörnyű lehetőségek lappanghatnak bennünk is, ha ők is, akik hozzánk annyira hasonlóak, képesek voltak egyik napról a másikra, többé-kevésbé békésen együttélni képes szomszédokból egymást gyilkoló ellenségekké vadulni, vadíttatni?
Hogy ilyesmi ne történhessék meg, talán nekünk is föl kellene néha valamit áldoznunk a régi magunkból - hálából és előlegképpen is, és örülnünk kellene Krisztus és a halottak feltámadásának, és az egyelőre még talán újra bekövetkező tavaszi megújulásnak. És megköszönni, hogy reménykedhetünk továbbra is, hogy lesz még tán több tavasz is, és hogy talán mi is megújulunk, és feltámadunk egykor. De képesek vagyunk-e még manapság ennek elszenvedésére és örömére? És mi tesz erre képessé?
Mit jelent a Húsvét ma, és mit jelentett a megélt életünk során? A sok böjt, a nehéz munkás hétköznapok megszentelt kiegészítését, megkoronázását? A megemlékezést Jézus értünk szenvedéséről és megdicsőüléséről? Sokunknak bizonyára ezeket is. És még sok más egyebet is. Ami azonban a gyerekkor emlékeiből leginkább megmaradt, az az öntözködés, a lányok, asszonyok meglocsolása, hogy viruljanak, virágozzanak, és teremjenek sok felejthetetlen édes percet számunkra. A locsolóversike elmondása után már a mi gyerekkorunkban is inkább csak illedelmesen kölnivel, vagy néha huncutul egy kisebb adag vízzel volt szokás öntözködni, bár a nagyobb legények itt-ott nagyobb mennyiségű vizet is megengedtek maguknak. És mindenhol a jó szívvel kínált finom húsvéti ételek, sütemények, meg italok is, és a köszönetképp kapott hímes vagy csokoládétojások. És az utóbbiak mellé, vagy néha azok helyett is az általános egyenértékes, a pénzérme, vagy kisebb címletű papírpénz a rokonoktól, aminek a locsolkodó gyerekek talán a leginkább örültek, mert később a búcsúkon vagy a városban azt vehettek a "keresményükön", ami nekik tetszik, és azért is, mert abból a pénzből volt mindig a legkevesebb, és mert már akkor is azt gyűjtötte volna mindenki.
De gondoljunk bele abba is, micsoda áldozatos türelemmel kellett bírniuk a lyányos házaknál, hogy egy falunyi gyerek, legény, férfiismerős, -rokon látogatását, megvendégelését, kiosztását győzzék kedvességgel. És mégsem zárkóztak el, nem utazott el senki, talán azért se, mert inkább adtak a mások véleményére és jobban tartottak attól, hogy szájukra vegye őket a falu, minthogy derűsen helytálljanak a mindennapoktól nem kevésbé fáradságos, de az évenkénti ismétlődésében is egyszeri, rendkívüli, örömteli ünnepen. Végülis aztán bizonyára nemcsak a fiúk büszkélkedtek egymás közt és odahaza a szerzeményükkel, hanem a lányok is az öntözködőkkel, mert az ember már csak ilyen.
Mi egyéb értelme, célja lehetett még az ünnepnek? Bizonyára az is, hogy az idősebbek mellé fölsorakoztak és számbavétettek, megmérettek, beavattattak a közösségbe az újabb korosztályok tagjai is, és ha később sokan szétszéledtek is közülük a világban, az ilyen események mégis egy életre összekovácsolták őket, hogy ha ismét találkoztak, elég legyen egy szó, egy név, és egymásra ismerjenek, örüljenek egymásnak és segítsék, támogassák egymást. A közös munkához hasonló szerepe volt tehát az ünnepnek is, valahogy mégis sűrítettebben, a hagyományok által még inkább megszentelten történt benne minden.
Nem tudom, hogy csak az én, gyerekkoromban erősebben megnyilvánuló visszahúzódó természetem volt-é az oka, hogy a mégiscsak hangosabb közösségi események után még inkább vágytam az erdők-mezők nyugalmát, csöndjét, ki a természetbe, de azért vissza-visszanézve a domboldalról az egyre távolibb és halkabb falura, hogy aztán már csak a zöldülő fű, virágok, fák, madarak és a végtelen távlatok vegyenek körül, - hogy érezzem: kiszakadhatok, de vissza is térhetek egy közösségbe és tájba, ami az otthonomat, a szülőföldemet jelenti, amiért előttem oly sok nemzedék fáradozott és áldozta életét, és ahova már én is tartozom, ahol nekem is feladataim vannak, és ami talán még utánam is fennmarad.
A szomorú, hideg napok után
megélni újra együtt a tavaszt,
az öröm, a feltámadás csodáját,
adjon, Urunk, erőt a Húsvétod.
Húsvétra, Húsvétról írni? Van ennek értelme? Nemcsak a fecsegők számát gyarapítjuk s a lassan már mindent elöntő szóözönt növeljük?
Meg különben is, Babits meg mások oly fájdalmasan gyönyörű versei, lényegretörő írásai után úgyis csak gyatrára sikerülhet, akármit is írunk.
Egyvalamiért azonban mindenképp hálát kell adnunk: azért, hogy ma, legalábbis a mi vidékünkön nincs háború. És ez nem is annyira természetes dolog, hiszen egy-két évtizede még hozzánk közel is harc és vér folyt, emberek gyilkolták egymást. És ki tudja, milyen szörnyű lehetőségek lappanghatnak bennünk is, ha ők is, akik hozzánk annyira hasonlóak, képesek voltak egyik napról a másikra, többé-kevésbé békésen együttélni képes szomszédokból egymást gyilkoló ellenségekké vadulni, vadíttatni?
Hogy ilyesmi ne történhessék meg, talán nekünk is föl kellene néha valamit áldoznunk a régi magunkból - hálából és előlegképpen is, és örülnünk kellene Krisztus és a halottak feltámadásának, és az egyelőre még talán újra bekövetkező tavaszi megújulásnak. És megköszönni, hogy reménykedhetünk továbbra is, hogy lesz még tán több tavasz is, és hogy talán mi is megújulunk, és feltámadunk egykor. De képesek vagyunk-e még manapság ennek elszenvedésére és örömére? És mi tesz erre képessé?
Mit jelent a Húsvét ma, és mit jelentett a megélt életünk során? A sok böjt, a nehéz munkás hétköznapok megszentelt kiegészítését, megkoronázását? A megemlékezést Jézus értünk szenvedéséről és megdicsőüléséről? Sokunknak bizonyára ezeket is. És még sok más egyebet is. Ami azonban a gyerekkor emlékeiből leginkább megmaradt, az az öntözködés, a lányok, asszonyok meglocsolása, hogy viruljanak, virágozzanak, és teremjenek sok felejthetetlen édes percet számunkra. A locsolóversike elmondása után már a mi gyerekkorunkban is inkább csak illedelmesen kölnivel, vagy néha huncutul egy kisebb adag vízzel volt szokás öntözködni, bár a nagyobb legények itt-ott nagyobb mennyiségű vizet is megengedtek maguknak. És mindenhol a jó szívvel kínált finom húsvéti ételek, sütemények, meg italok is, és a köszönetképp kapott hímes vagy csokoládétojások. És az utóbbiak mellé, vagy néha azok helyett is az általános egyenértékes, a pénzérme, vagy kisebb címletű papírpénz a rokonoktól, aminek a locsolkodó gyerekek talán a leginkább örültek, mert később a búcsúkon vagy a városban azt vehettek a "keresményükön", ami nekik tetszik, és azért is, mert abból a pénzből volt mindig a legkevesebb, és mert már akkor is azt gyűjtötte volna mindenki.
De gondoljunk bele abba is, micsoda áldozatos türelemmel kellett bírniuk a lyányos házaknál, hogy egy falunyi gyerek, legény, férfiismerős, -rokon látogatását, megvendégelését, kiosztását győzzék kedvességgel. És mégsem zárkóztak el, nem utazott el senki, talán azért se, mert inkább adtak a mások véleményére és jobban tartottak attól, hogy szájukra vegye őket a falu, minthogy derűsen helytálljanak a mindennapoktól nem kevésbé fáradságos, de az évenkénti ismétlődésében is egyszeri, rendkívüli, örömteli ünnepen. Végülis aztán bizonyára nemcsak a fiúk büszkélkedtek egymás közt és odahaza a szerzeményükkel, hanem a lányok is az öntözködőkkel, mert az ember már csak ilyen.
Mi egyéb értelme, célja lehetett még az ünnepnek? Bizonyára az is, hogy az idősebbek mellé fölsorakoztak és számbavétettek, megmérettek, beavattattak a közösségbe az újabb korosztályok tagjai is, és ha később sokan szétszéledtek is közülük a világban, az ilyen események mégis egy életre összekovácsolták őket, hogy ha ismét találkoztak, elég legyen egy szó, egy név, és egymásra ismerjenek, örüljenek egymásnak és segítsék, támogassák egymást. A közös munkához hasonló szerepe volt tehát az ünnepnek is, valahogy mégis sűrítettebben, a hagyományok által még inkább megszentelten történt benne minden.
Nem tudom, hogy csak az én, gyerekkoromban erősebben megnyilvánuló visszahúzódó természetem volt-é az oka, hogy a mégiscsak hangosabb közösségi események után még inkább vágytam az erdők-mezők nyugalmát, csöndjét, ki a természetbe, de azért vissza-visszanézve a domboldalról az egyre távolibb és halkabb falura, hogy aztán már csak a zöldülő fű, virágok, fák, madarak és a végtelen távlatok vegyenek körül, - hogy érezzem: kiszakadhatok, de vissza is térhetek egy közösségbe és tájba, ami az otthonomat, a szülőföldemet jelenti, amiért előttem oly sok nemzedék fáradozott és áldozta életét, és ahova már én is tartozom, ahol nekem is feladataim vannak, és ami talán még utánam is fennmarad.
Tisztelettel M. Józsefnek
2 lehetőséged van: használd ki maximálisan, pusztítsd, vagy óvd, védd a természetet, hogy maradjon esetleg
valami a gyerekeknek is. s mindehhez elég példát venni a mindent egy célnak alárendelő, sikeres emberekről
valami a gyerekeknek is. s mindehhez elég példát venni a mindent egy célnak alárendelő, sikeres emberekről
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése