SzármazásomNagyapám Balázs István, nagyanyám Raab Borbála. Nagyanyám Dernőről származott, de nagyapám és az ő elődei hosszúrétiek. Sem az egyiket, sem a másikat nem ismertem. Apám szintén Balázs István, született Dernőn 1839. december 20.-án. Valószinüleg anyja hazament Dernőre őt a világra hozni, mert másképen nem tudom megérteni, amikor őseim mind hosszúrétiek. Apámnak több testvére is volt, akik közül csak egyet ismertem, Balázs Mária, férjezett Ulman Józsefnét. Úgy tudom, hogy két lánytestvére Miskolcon ment férjhez, akiknek fiai gyermekkoromban apámnál látogatóban is voltak. Mivel a faluban több Balázs család is volt, az én apámnak is epu melléknevet adtak, sőt kiskoromban engem is Epu Józsinak hívtak. Ma is van a Balázsok közt juszko, cicó, gurítás, bacso, marcika stb. csúfnevű. Egyes családok a Balázs vezetéknév előtt a Pál nevet is használják és Pálbalázsnak írják a nevüket, de apám sem írta már így.
Anyai nagyapám Szakal József, aki az 1871. évben halt meg kolerában. Nagyanyám Emődi Márta, akit én is ismertem, mert csak az 1902. vagy 1903. évben halt meg. Gyakran eljárogatott édesanyámhoz s kis koromban sokat dajkált és hordozott a hátán. Temetésére még igen jól emlékszem. Nagyapám a felső Hangya nemzetségből származott, de őket már Bucsegoknak csúfolták, nagyanyám a Cékus udvarból való, dédanyám Czékus Katalin volt. Anyám testvérei Szakal János, Szakal Ilona, férjezett Pálbalázs Józsefné, Szakal Mária (Maru) és Szakal József bucseg.
Édesapám édesanyámmal 1896. március 30.-án kötött házasságot. Ebből a házasságból születtem én 1897. április 12.-én. Apámnak a harmadik felesége volt édesanyám. Első felesége Fazekas lány volt. Úgy hallottam, hogy 6 lány volt e családban. Két öreg asszonyt még én is ismertem közülük. Ennek halála után a Szakal (hangya) családból nősült apám. A Hangya Josko bácsi Teréz nevű testvérét vette el. Ebből a házasságból több gyermek is született, de csak István és János nőttek fel. János 20 éves korában meghalt, apámat mellé temették. Egy almafa áll sírja felett. István elérte az öregkort. Apámnak ez a felesége később megvakult és meg is halt. Igy másodszor is özvegy lett apám. István nevű fiával maradt, akit aztán megházasított. Az apósom testvérét Szakal Máriát vette el, de nemsokára feleségével kivándorolt Amerikába.
Anyám első férje Szalai Ferenc volt, aki elég fiatalon 45-46 éves korában halt meg az 189.. évben. E házasságukból gyermek született, akikből három kiskorában meghalt, a három pedig felnevelkedett. A legidősebb fiú Ferenc még az én születésem előtt kivándorolt Amerikába. Ott egy ideig katonáskodott, majd bányász lett. Megnősült, hosszúréti lányt, a Bernáth Ilonát, a Bernáth Julis néni hugát vette el. Négy gyermekük lett. Úgy hiszem, mind élnek; 2 fiú és 2 leány. A lány testvérem Borbála, Kiszely Istvánné még ma is él. Öt gyermeke volt. Margit, János, Ilona, István és József. A fiatalabb bátyám szintén megjárta Amerikát, majd hazajött, megnősült, Gebe Annát, a későbbi Csatlós Nagy Jánosnét vette el. Gyermekük nem volt. 1914. augusztus 1.-én, a mozgósításkor bevonult Jolsvára a 16. honvédgyalogezredhez, rövidesen a harctérre került és 1914. szeptember 8-10-e között az orosz harctéren, Rarva Ruszkánál elesett.
Gyermekkorom
A faluban, az apám házában születtem, amely ház a jelenlegi szövetkezeti kultúrházzal majdnem szemben, de két házzal lejjebb délfelé az Alsósoron fekszik. Ma is majdnem abban az állapotban van, csak kisebb javítást eszközöltek rajta. Gyula napra születtem, de nem kereszteltek annak, és úgy hallottam, hogy pénteki napon. Pezsi nene fogott fel, tudniillik ő volt a bába, aki a szomszédunkban lakott. Még én is ismertem. Sokat bőghettem, mert apám haragudott rám érte. Nem volt biz énnékem sem ringó bölcsőm, sem gyermekkocsim, hanem a padlásgerendára kötött pacókoslepedőben, vagy a disznóvágáskor használt nagy teknőben ringattak. Majd elfelejtettem, hogy a keresztanyám, aki a keresztvízre tartott, nagybátyám, Szakal József felesége volt, Gáspár Erzsébet, keresztapám pedig Korintus Imre, a kótaji Korintusok öregapja. Három-négy éves koromban még viganóban jártam. Hisz akkor a fiúgyerekek is a lányokhoz hasonló ruhában jártak. Az öregektől sokat hallottam emlegetni a piros viganómat, ismeretlen volt a mai gyermekruházat. Öt-hatéves korban a nyári hónapokban fehér vászonból készült gatyásing járta, amely nem volt más, mint egyszerű ing, csak a derekán, épúgy mint a gatya zsinórral összehúzható volt. Nagy hasznát vette, mert zsebek helyett a kebelébe rakott mindent a gyerek. Egy hátránya volt, a fehér szine, amelyen a piszok hamar meglátszott. Igy nagyon kellett rá vigyázni. Téli ruházat a házi vászonból készült nadrág, kabát, csizma, meleg sapka, esetleg báránybőr sapka, vagy kisködmön. A téli kabát falusi gyermeknél még ismeretlen volt. Bolti ruha csak ünneplőben volt rajtam, de azt is meg kellett ám kímélni. Harisnya még ismeretlen volt, a nadrág a csizmába volt beöltve.
Szüleim
Apám öregember volt már, amikor születtem, hiszen az ötvennyolcadik életévét taposta. Ahogy vissza tudok rá emlékezni, alacsonytermetű, őszhaju volt már abba az időben. Kissé biccentett az egyik lábára, mert a reukma kínozta. Úgy látszik, ez családi nyavalya, mert a mostohabátyám már fiatalkora óta biccentett, és engem is már évek óta gyötör a reuma, különösen a térdemben. Apám hozzám nem volt szigorú, csak egyszer emlékszem, hogy megvert. Karácsony másodnapján betlehemi pásztorjátékot játszott 6 legény és házról-házra jártak a faluban. E napon ebéd után én is elmentem otthonról és a többi gyerekkel estig követtem őket a faluban. Sötét volt, amikor hazakerültem. Csavargásomért akkor a vászontarisznya pacókjával jól helybenhagyott. Írni-olvasni nem tudott, de a nevét, emlékszem, hogy le tudta írni. Háza az Alsósoron az akkori 12. számú volt, amely állt: egy szoba, konyha, ebből nyílott a kamarába, istálló és hátsó kamara. A ház cseréppel volt fedve és oszloptornácos volt. Az udvaron állott a szilvóriumfőző és a sertésól, a végében a fatartó és a csűr. A csűrön túl volt a gyümölcsöskert. A szoba földes volt és benne kívülről fűthető nagy cserépkályha állott, melyet lóca vett körül. Bútorzata igen egyszerű, amennyiben csak asztal, néhány szék, a fal mellett 2 hosszú karoslóca, ágy és egy ruhásládából állott. A csűr 1905 szeptember 28.-án villámcsapás következtében kigyulladt és porrá égett. Reggel volt, csak anyám volt a háznál. Éppen a kenyeret rakta a kemencébe. Apám a Bérc megett volt, még almát szedtek. Én a kótajban tartózkodtam. Az eső zuhogott. Egyszerre egy nagy villámlás, de utána mindjárt a csattanás. Mindenki megijedt. Később kiabálják, hogy ég az Epu csűrjök. Azt se tudtam, hogy szaladtam ki apámért. Már messziről kiabáltam neki, hogy ég a csűrünk. Anyám is megijedt, de nem gondolta, hogy a villám a mi csűrünkbe csapott, csak a szomszédok adták tudtára, de akkor még megmenthető lett volna. De ő míg emberek után szaladozott, létrát támasztottak a csűrhöz, a belső részén a zsúpszalmán, illetve a száraz matringon végigszaladt a kakasülőnél a tűz. Nem maradt más, mint lejönni a létráról és a szérűn levő kézi, illetve lovascséplőgépet és a szórórostát kitolni, hogy az össze ne égjen. Valószínűleg ez vonzotta magához a villámot.
A termés nagyobb része elégett, mert még nem volt minden kicsépelve. Egyébként egy kvarta birtokon, azaz, 7 1/2 holdon gazdálkodott, tehát a gazdák közé tartozott, hiszen ettől nagyobb birtoka kevésnek volt. Fiatalabb éveiben egy pár ökröt is tartott a tehenek és a növendék marhák mellett. Foglalkozott még háziiparral és a téli napokat ezzel töltötte. Kosarakat font, szerszámokat készített, különösen a szövéshez szükséges szövőszék, csévlő, halál és áspa készítésében volt nagy gyakorlata. Állandóan volt 5-6 család méhe is. Nagyon szerette a Bércmegett-i gyümölcsöskertjét, amely már abban az időben is el volt kerítve sövénnyel és azonbelül élősövény volt. A kertben hatalmas alma-, cseresznyefák, kisebb számban dió- és körtefák, de megszámlálhatatlan volt a különféle szilvafa. Termett is abban az időben annyi szilva és cseresznye, hogy alig bírták leszedni. A cseresznye legnagyobb része piacra került, csak a hullott került hordóba pálinkának, a szilvát részben szintén eladták, de a legtöbből szilvóriumot főztek. Volt is neki abból bőven, méghozzá a szilvóriumfőző üst használatáért 1 hordó cefre után 1 liter járt.
Ily körülmények között elképzelhető, hogy szerette a szeszes italokat és a jó szilvóriumért gyakran felkeresték őt kortársai. Élete utolsó évében betegeskedni kezdett. A Karácsonyt már az ágyban töltötte, de hogy milyen betegség okozta halálát, nem tudom. Az utolsó napjaiban a lábai nagyon dagadtak volták. Én már akkor Rozsnyón jártam második éve iskolába. Február másodikán 1907-ben hazamenetem a déli órákban. Mikor hazaértem már nem beszélt. Haláltusáját vívta, erősen hörgött. Estefelé én visszatértem Rozsnyóra, és ő este 6 órakor örökre lehúnyta szemét. Másnap jött édesanyám a koporsójáért, ő hozta a halálhírét. Azon este virrasztottak mellette. Emlékszem, én a ládán ültem és keservesen sirattam. Február 4.-én délelőtt volt a temetése. Cudar kemény hideg volt és a szél is kegyetlenül fujt. Csak ketten álltunk koporsójánál; anyám és én. Nem búcsúztatta édesanyám, hanem helyette Jézus az én reményem kezdetű éneket énekelték az udvaron. Azóta is szeretem azt az éneket. Halála után néhány hétre mindenestől a Kótajba költöztünk összeszedve az ingóságokat, amelyet apám reám hagyott. Egy tehén maradt halála után, egy fiatal üsző már halva feküdt, amikor elvitte a mészáros. Az ingóságon kívül reám maradt a Bercmegi kert és a körtvélyesi szőllő.
Édesanyám 1851. október 22.-én született Várhosszúréten, tehát a 46. életévében volt, amikor engem a világra hozott. Talán nem is vártak már engem, mert hiszen már mindketten korosak voltak, amikor születtem. Édesanyám egy végtelen szorgalmas és takarékos asszony volt. El se tudok még egy olyan asszonyt képzeleni, aki annyit dolgozott volna, mint ő. De ezt nemcsak én, mint fia állítom róla, hanem igen soktól hallottam.
Apám halála után ketten maradtunk, mert mostohatestvéreim mind Amerikában voltak. Én is akkor már Rozsnyón jártam iskolába, de ő minden dolgát elvégezte. Három-négy darab marha volt az istállóban. Ezeket mind ő etette, a földet megműveltette, ami kitett 9-10 kat. holdat. Ha napszámost nem kapott, maga kapált, takart. Gyümölcsérés idején a cseresznyével, szilvával napról-napra Rozsnyóra járt cipelve a hátán a piacra, télen pedig almával. Télen át font, szőtt. Egy egész ládával volt vászna.
Alacsony termetű, sovány, ráncos arcú, de még öregségében is fekete hajú asszonyka volt, de szívós természetű. Kézujjai a sok fejéstől kimentek a formájából. Hetenkint kétszer is vitte a vajat, túrót, tojást a piacra, mert mi 2-3 tehén tejét nem bírtuk elfogyasztani. Vallásos teremtés volt. Kiskoromban este, reggel az asztalnál térdelve kellett az imám elmondani. Addig nem engedett aludni, sem reggelizni. Nem elégedett meg a kötelező vasárnapi misékkel, hanem hétköznap is, ha ideje engedte, beszaladt Rozsnyóra, vagy Váraljára a misére. (ami gyalog kb. 7, ill. 3 km) Ha otthon voltam, különösen kiskoromban engem is magával vitt. Estéken órák hosszát elimádkozott. Ha könyvből, akkor hangosan és gyakran felhívta az én figyelmem is egyes részeknél. Olvasni jól tudott, de csak szemüvegen. Az írást elfelejtette. Mikor bosszantottam, egyszer leírta az összes betűket. Később a nekem küldött leveleit is mással iratta. Engem végtelenül szeretett, bár kiskoromban szigorú volt hozzám. A legcsekélyebb rosszért, vagy engedetlenségért megvert. Féltem is tőle. Többször előfordult,hogy nem mertem a szeme elé kerülni már nagyobb fiú koromban és a padláson vagy a csűrben a szénába, szalmába bújva aludtam. De ilyenkor midenfelé keresett. Emlékszem egyszer a csűrben a szalmában húzódtam meg. Keresett, rajtam mászkált, nem vett észre. Hogy reszkettem, féltem, hogy észrevesz. egy vasárnap délután ünnepi, tiszta fehér gatyában a káposztalepke után szaladtam. Egy vizesárkot ugrottam át, miközben a szennyes víz a fehér gyolcsgatyát alaposan besározta. Félve húzódtam otthon be, de mégis észrevette. Le kellett vetnem a gatyát, és úgy a csupasz testemre osztogatta áldását a jó mogyorófával. Még 15-16 éves koromban sem akart ezzel felhagyni, de már akkor nem tűrtem a verést és nem hagytam magam.
Sokat fáradozott utánam míg Rozsnyón jártam iskolában. Ha a városban laktam, hetenkint egyszer-kétszer bejött hozzám, persze üresen sohasem. Ha otthonról jártam be Rozsnyóra, sáros utakon elkísért az országútig, ahol felöltöttem a tiszta lábbelit. Rendesen ruházott, nem sajnálta rá a költségeket, de minden fillért számonkért, hová tettem. Elkisért Egerbe, mikor tanítóképzőbe kerültem. Katonakoromban kétszer volt Losoncon, majd mint tanítóval együtt voltunk Hárskúton és Hosszúréten is. Hárskúti tanító koromban gyakran lejárt Hosszúrétre, pedig már a szívbaja megvolt. Különösen sokat lejárt a nyári mezei munkák idején, mert ott szeretett lenni, ha mások dolgoztak is. Ilyenkor aztán fáradtan tért haza, panaszolkodott, hogy az úton kétszer-háromszor is leült, mert elérte a szívdobogás. Hosszúrétre lekerülve még egy évig voltunk együtt. Nem volt fekvőbeteg, csak a szívdobogás kínozta. Augusztus 30-án kitakarították az iskolát és az ő kis szobáját is kimeszelték. Este még nekem vacsorát készített. Testvére, Ilon néni is ott volt nálunk. Ott is maradt éjszakára. Lefeküdtek a kis szobában, én pedig a saját szobámban. Éjfél tájban zörgetnek a falon. Felkelek, bemegyek hozzája. Rosszul van, jajgat a kínjaitól. Lemegyek a faluba Boris testvéremért. Dörzsölik a szívtájékát, vizesborogatás rá, de a fájdalom nem szűnik. Halálos veríték ül ki a homlokán. Így megy el az éjszaka. Hajnalra harangoznak. Kérdem: "Édesanyám, hallja-e a harangszót?" "Hallom, de imádkozni nem tudok", mondja ő csendesen. Néhány perc múlva lekívánkozik az edényre. Testvéremmel levesszük és a karjaink közt adta ki a lelkét. Aznap elhoztuk koporsóját és intézkedtem temetése iránt. Az asszonyok két este virrasztottak fölötte. Augusztus 31.-én 1922. évben halt meg, és szeptember 2-án délelőtt temettük. Erm plébános és Vanyek kollégám végezték a gyászszertartást. Az udvarról a templomba vitték holttetemét, ahol szent misét végzett érte a pap. Ennek végeztével a temetőbe kísértük és óhajtása szerint első férje mellé tettük örök nyugalomra. Egy év múlva úgy neki, mint pedig apámnak vasból készült síremléket állíttattam.
-.-
Amint már említettem, apám halála után pár hét múlva a Kótajba költöztünk az anyám első férje után maradt házba. De miért? A dolog tudniillik így állt: Még születésem előtt, tehát mikor anyám hozzáment feleségűl, apám a házát és a földjét ajándékozási szerződéssel István nevű, a második házasságából származó fiára íratta, anyámnak, míg él, haszonélvezeti jogot biztosított a fele birtokára. Hogy ezt megtette, a Hangyáknak köszönhető, éspedig Szakal József (Hangya Josko), akinek apám második felesége testvére volt, és így mostohabátyámnak nagybátyja, másrészt apósom is az ő apjának, mivel bátyám az apósom testvérét vette feleségül. Ezek rábeszélték apámat, hogy házát, földjét teljes egészében bátyámra írassa, mert ő csak a felét akarta. Állítólag Dernőn Hangya Josko még a széket is apámra emelte a jegyzői irodában a szerződés megírásakor, amikor ő vonakodott az egészet átadni. Másrészről anyám úgy emlegette, hogy az eredeti szerződésben apám csak a fele vagyonát ajándékozta volna, de apósom, akinek apja bíró volt, a szerződést megmásította. Apám állítása szerint, amikor a szerződést aláírta, a tintát elcsöppentette, ami a telekkönyvbe átírás végett beterjesztett szerződésen nem volt.
Apósom pedig jó írásu. Hogy hogyan történt, azt nehéz volna megállapítani. Mindenesetre énrám már nem számítottak, mert ha tudta volna apám, hogy még én születni fogok, nem tette volna. Még életében megkezdte a bíróság előtt a szerződés érvénytelenítése végett a keresetet, hogy az én részem visszaszerezze. Tehát megindult a per, amely oly sok pénzbe került, és csa 15 éves koromban ért véget. A bíróság, de különösen az ügyvédek húzták éveken át az ügyet. Tárgyalás tárgyalást ért, de apám halálával nem ért véget. Apám halála után pár hónapra a bátyám hazajött Amerikából. Követelte, sőt el is vette a Bércmegetti kertet, követelte a szilvóriumfőző üstöt azon a jogon, hogy az a házhoz tartozik, mivel be volt építve, követelte a leégett csűr biztosításából megtérült összeget. Itt anyám, mint az én törvényes gyámom alperes lett, de egyben felperes is. A bíróság nem adott igazat neki, a kertet vissza kellett adni és a két éven leszüretelt gyümölcs árát megtéríteni, de a hamis tanúk a gyümölcs mennyiségét felére sem vették.
A tűzbiztosítással ugyancsak elutasították, viszont a szilvórimfőzó üstöt át kellett adni. Ezek után még próbálkozott bátyám a gyümölcsből részesülni, de én nem engedtem még egyhez sem nyúlni neki. Tizennégy éves lehettem, és családjával kosarakkal jött cseresznyét szedni. Én éppen a kertben voltam. A fára akart menni. Fejszét ragadtam, és ha felment volna, talán gyerekésszel le is vágtam volna. Szemére vetettem, hogy nem elégszik meg azzal, amit kapott, hanem még az enyémre is ásítozik. Szégyenteljesen ki kellett a kertből menniök. De a per még mindig folyt. A járásbíróságtól a rimaszombati törvényszékhez, onnan fellebbezés folytán az ítélőtáblához Kassára került az ügy, és legfelső fokon a király kuria döntött.
Nekem megítélték az apám vagyonának 1/6 részét, de beszámították az ingóságokat és a kertet, úgyhogy végeredményben semmit sem nyertem. Ha azt a pénzt, amibe a pereskedés került összerakták volna, nem egy kvárta birokot és házat, hanem egy féltelket vehettek volna rajta. De Arany János szavaival élve azt tartották szüleim, hogy Ha per, úgymond, - hadd legyen per. Annyi bizonyos, hogy apámat felitatták és úgy részegen vitték Dernőre a jegyzőhöz. Hangya Josko később azzal biztatta apámat, hogy ha meg nem nyeri a pert, a sajátjából fog egy fél kvartát rámíratni, de bizony abból nem lett semmi. Anyám pedig azt követelte tőlem, amikor megtudta, hogy a feleségem akarom elvenni, hogy ha az apai jussból kitudott, a lányával adjon egy fél kvartát. Ez sem történt meg.
Mostohabátyámmal azután minden érintkezés megszűnt. Már mint hosszúréti tanítóval történt a következő eset. Az első osztályos gyermekeket valamelyik nagyobb tanuló felügyelete alatt a templomkertbe küldtem ki, hogy ott a hittant beemlézzék. Május, vagy június lehetett. A templomkertben fű volt, arra telepedtek a gyermekek. A templomkert füve, mint sekrestyést őt illette. Valahonnan odakerült és a gyerekeket bezavarta, de azok előtt az anyámat szidta. Kimentem az iskolából, a kapát kicsavartam a kezéből és egy jó pofont kentem le neki. Haragudott is rám, de nem tudta haragját velem szemben érvényesíteni. Fiai is közeledtek hozzám. A családi pereskedést soha nem említettem, így ő is megszelídült s öreg napjaiban eljárogatott hozzám panaszait elmondani. Csak annyit mondtam neki, hogy minek tett úgy, mint apánk, miért adta vagyonát fiainak.
Iskolai évek
1903. szeptemberében kezdtem iskolába járni. Abban az időben méga a faluban laktunk, de anyám a Kótajban is gazdálkodott. Édesanyám felöltöztetettt, kimosdatott és kezen fogva vitt az iskolába. Beiratott és mindjárt ott is hagyott. Még meleg idők jártak, azért csak mezítláb és vászongatyában mentünk. Később varrt vászon harisnyá, amihez jött a palatábla, tolltartó, maju, az Abc-és könyv, no meg persze a marci, vagy az alma. Első tanítóm Hanuszik Miklós volt, aki 1902-ben került Hosszúrétre Jakubecz Pál halála után. Nem volt okleveles tanító és a betűvetést még a harmadik iskolaévben sem tudtam tőle tökéletesen elsajátítani. Most is emlékszem a tanteremre, hiszen 20 év után én is abban tanítottam. A tanteremben két sorban hosszú iskolai padok, jobb oldalon a fiúk, bal oldalon a lányok ültek 6-8-an egyben. Ócska padok voltak, amelyben csak úgy tudtunk ülni, ha téglákat raktunk alá. Ha valamely kelleténél jobban megmozdult, az összes a földre zuhant, ami elég gyakori jelenség volt. A padok előtt állt a katedra, mely egyben iskolai szekrény és irattár szerepét töltötte be. Ez előtt ült a mester, vagy járkált a padok közt hosszúszárú pipájából nagyokat pöfékelve, közben-közben megcsörgette a zsebébne levő hatosokat. A mostani értelemben vett tanításról szó sem lehetett. A feladandó leckét nem magyarázta, illetve nem tanította le. Inkább a kikérdezésre fordította a fő súlyt, különösen a hittannál, amely tantárgy majdnem mindennap szerepelt. Minket alsóbb osztályba járókat rendesen egy nagyobb fiú vagy leány leckéztetett, sőt tanítás előtt a feladott leckét is az tanította meg, persze azért vagy egy fényes krajcárt kellett fizetni, vagy az elemózsiával kellett osztozni. Az ABC betűi nagy falitáblákon voltak a tanteremben kifüggesztve és azt az egész iskola tanulói, vagy legalább az alsó osztályosoknak együttesen kellett naponta a tanítás előtt hangosan olvasni. Egy nagyobb tanuló hosszú pálcával mutogatta a betűket és szavakat. A tanító asztala mellé mi kisebbek a leckét felmondani ritkán kerültünk. De ha az nem ment, kikaptunk és bezárás, vagy térdelés volt a büntetés. Az írás igen keserves volt, mert szorosan ültünk a padokban. Még palatáblára igen, de később tintával kínosan,mert egymást lökdöstük, amelynek a vége maszatos írás lett. Számolásra nem emlékszem hogyan tanított, csak a számjegyek írását gyakoroltuk. Nem is sok ideje jutott egy-egy osztályra, mert hat osztályt tanított és elég népes volt az iskolánk. Velem egyidősek a fiúkból 10-en voltunk. Nagy esemény volt a vizsga, melyen az akkori plébános, mint iskolaszéki elnök, Szkaupil József is megjelent. A vizsga rendesen május 22.-én, mert ez a nap félig-meddig ünnep. Vizsga előtti napon feldíszítették a nagyobb tanulók a tantermet. A fiúk nyírfákat hoztak, a leányok mezei virágokból koszorúkat fontak és a falon körül helyezték el. Vizsga előtt mise, a szülők is megjelentek a vizsgán. Ki-ki jól, rosszul elmondta a feladott tételt.
Fő vizsga-tantárgy a biblia és a katekizmus, majd olvasás, a nagyobbaktól pár számtanpélda megoldása. Történelemből Árpád apánk, Szt. István, Hunyadiról a könyvben leírta elmondása, esetleg földrajzból néhány kérdés, majd versek éa a pap dicsérő vagy lesujtó szavai. Nem emlékszem rá, hogy vizsgán feleltem volna, de édesanyám mindig megjelent.
Vizsga után következő vasárnap volt a majális, amely az iskola udvarán foylt le, csak egyszer emlékszem, hogy a templom előtti gesztenyefák alatt tartottuk meg. Nem voltam jó tanuló, mert 3 évig jártam Haniszikhoz iskolába és olvasni alig tudtam, de az iskolai naplóban általános osztályzatom "jó"-nak van feltüntetve, mint azt később megállapítottam. Nevezetes esemény, sőt mondhatom fordulópont volt életemben a következő eset. A harmadik osztályba jártam. Farsangban Pál (Gangos) Juli ment férjhez. Az apai háztól feljebb, a 3. házban volt a lagzi. A násznép elment az esküvőre, s gyermekek, ha hivatlanuL is, ott szemtelenkedtünk a lakodalmas ház körül.
Kevesen maradtak a háznál, azonban a cigány cimbalmos ott volt. Ez egy üveg pálinkával felitatott 3-4 nyolcéves fiút, köztük engem is, úgyhogy az nekem megártott. Állítólag én ilyen állapotban szidtam a tanítót. Ez a tanítómnak a fülébe ment, és amikor iskolába mentem, engem alaposan elrakott, úgyhogy még a fejem is betörte.
Szüleimnek ez tudomására jutott. Apám Szakal Józsi bácsival (Hangya), aki sógora volt és egyben kurátor is, feljöttek tanítás alatt az iskolába a tanítót kérdőre vonni. Szakal bizony a tanítóra alaposan rátámadt. Persze ezért még jobban nem szívlelt engemet. De ezzel az ügy még nem fejeződött be. Harmadik osztály volt szokás, hogy 8-9 éves tanulók elsőszentáldozáshoz járulnak. Ez 1906 májusában történt, amikor én is eljutottam oda. Anyám új ruhát vettt, a csizmám is ragyogott, s vasárnap reggel úgy mentem én is az iskolába, ahol a gyónás előtt még egy Farksas nevű, görbe nyakú káplán készített volna elő az elsőszt.gyónásra és áldozásra. Tanítás helyett azonban én mást kaptam. Engem és még más kettőt, azért mert a lakodalomkor rosszat mondtam, alaposn felpofozott. Tehát előbb megbérmált és csak azután mentem az elsőszt.gyónáshoz és áldozásboz. Persze a gyónásom nem lehetett tökéletes, mert féltem, hogy még a gyónás alatt is felpofoz. Szüleim ettől kezdve nem engedtek többé iskolába, úgyhogy a hosszúréti iskolától búcsút vettem, mindaddig, míg oda, min tanító vissza nem tértem.
--.--
Ezekben az években, 8-9 éves koromban történt velem, hogy Zelina kondás, igazi nevén Cintel József, a Bércmegett egy kővel épp a pofacsontomon a jobb oldalon megütött, mely ütés helye arcomon mind a mai napig látható. Nyári szünidő volt. Saját kertünkben a cseresznyét őriztem. De mint gyermek, nem szereti a magánosságot. A Kórintus-kertben, vagy akörül sok gyermek lármázott. Én is átmentem hozzájuk. E kertben sok cseresznyefa volt, akadt közte korábban érő is. A kert sarkán volt egy hatalmas martonka-cseresznyefa. Erre néhányan felmásztak. A cseresznye őrzését a kondásra bízták. Egyszer csak jön nagy lármával káromkodva a kondás. A tettesek, de a többiek is, s velük én is szétfutottunk. Én egy pajtásommal a Partocskába futottam, amely erdő néhány éve lett kivágva, s fiatal embernagyságú bokrok voltak benne. Meglapultunk csendben és jóideig ott maradtunk. Majd mikor semmi hangot nem hallottunk, kifelé indultunk. A pásztor észrevett, követ dobott,amely engem szerencsétlenségemre eltalált, úgyhogy én a földre estem és elordítottam magam. Társam elmenekült, én pedig sírva, vértől elborítva jöttem ki az erdőből. Zelina a tetőn várt. Társam elszaladt. Zelina levezetett az első Partocska hajlásába, ahol kimosta sebem és egy rongyot tett rá. Látszott rajta, hogy ő is meg van ijedve. Azzal engem otthagyott, én pedig sírva mentem haza. Édesanyám a rémülettől azt sem tudta, mit csináljon, annyira megijedt, amikor arcomon a hatalmas sebet meglátta. Összecsődült a Kótaj apraj-nagyja. Sebem bekötötték , szemem bedagadt, teljesen kék véraláfutás borította. Édesanyám este elment hozzá, hogy mit tett velem. Ő mentegetőzött, hogy nem tudta, hogy én vagyok, és nem akart megütni. A csendőrségen nem jelentette anyám, annyira félt, hogy bosszút áll rajtunk, vagy állatainkon. Sebem begyógyult, de a forradás arcomon most is jól látható.
Rozsnyói iskolai évek
Amint már említettem 1903-ban kezdtem iskolába járni és a harmadik osztály elvégzése után kerültem Rozsnyóra. Mivel a tanítómmal és a káplánnal az a kis ügyem akadt, édesanyám elhatározta, hogy többet Hosszúrétre iskolába nem járok. Ekövetkezett az 1906. év szeptembere. Anyám felöltöztetett, kézen fogott és magával vitt Rozsnyóra a Norma iskolába, mely a Drázus partján emeletes épületben volt. Még mai is megvan az épület, csak nem tanítási célra szolgál. Homlokzatáról is eltűnt a felirat: "A bölcsesség útját megmutatom".
Ganszky Adolf igazagatónál jelentkeztünk, aki a beíratásokat végezte. Bevezetett az I. osztály tantermébe. Személyi adataimat kérdezte tőlem, amelyre meg tudtam felelni. Majd a nevem hagyta leírni. Ez is ment. Olvasni hagyott. Bizony az gyengén ment, a számolás még úgy sem, ezért az I. osztályba akart fölvenni és csak anyám kérésére osztott a II. osztályba azzal a kecsegtető kijelentéssel, hogy ha jól nem tanulok, az I. osztályba kerülök vissza. Az iskolábaól a könyvesboltba mentünk, ahol megvette a szükséges könyveket és irkákat. Majd lakásomról gondoskodott. Másnap beállítottam az iskolába. Nagy kölyök voltam már a városi 7 éves osztálytársaim között. Beültem egy padba félénken, de nem az osztálytársaimtől, hanem a környezettől, amibe kerültem. A tanítás előtti lármában megjelent az osztály ajtajában tanítóm, Huszár János délceg, fiatal alakja. No, gondoltam, hát ez milyen, szigorú-e. Nem sok bajom volt vele. Ganszky nem csalatkozott bennem, mert az osztály legjobb tanulója lettem, s csak ketten voltunk, akik tiszta 1-est kaptunk az évvégén. Hamar megismerkedtem és megbarátkoztam osztálytársaimmal; különösen szerettek Medek Ali, Gintner Laci, Liszony Béla. Gyakran ellátogattam hozzájuk. Az évvégi vizsgán Petőfi "Anyám tyúkja" című költeményét szavaltam. A vizsgán anyám is jelen volt. Hogy repesett a szíve örömében, hogy jól feleltem. Volt tanítóm később, tiltakozásom ellenére, magázott, s mint kollégák tegező viszonyba kerültünk. Az 1943-ban bekövetkezett halálakor a temetésén a kántori teendőket én végeztem s a temetőben volt tanítványai és tanítótársai nevében én búcsúztattam.
Lakásom és ellátásom, amikor Rozsnyóra kerültem, a Világos utcában Kuchta néninél volt, ahonnan rövidesen a Jólészi utcába Fábri Mihály bácsiékhoz kerültem, akiknél szintén lakott egy hosszúréti fiú, ahonnan velük együtt a Váraljai utcába költöztünk. Az ellátásomért, úgy emlékszem, 5 forintot fizetett anyám a mosáson és az ágyneműn kívül. Uzsonnára és a tízóraira az otthoniból került. Fábriéknál történt velem, hogy egy éjjel ki kellett mennem. Nem tudom, hány óra lehetett, csak a toronyóra ütése után a toronyőr hangos kiáltásától annyira megijedtem, hogy reszketve szaladtam be a szobába. Tudniillik a toronyőr minden óraütéskor körüljárta torony erkélyén és hangosan kiáltotta az időt. De én azt addig sohasem hallottam és valami kísértetnek gondoltam.
A III. osztályban Filip Orbán ferencrendi barát volt a tanítóm, aki szintén jó tanító volt, csak jobban szerette a városi gyerekeket, mint a falusiakat. Mégis megálltam a helyem, mert néhány jeles osztályzaton kívül a többi érdemjegyem kitűnő volt. A III. osztályban már a miséken minisztráltam neki, annyira lelkiismeretesen jártam, hogy téli éjszaka nem tudván az időt, felöltöztem a sötétben és lementem, de a kaput zárva találtam. A szolgálatos csendőr észrevett és hazazavart, mert még csak 3 óra volt. Egyet-mást már a kolostorban is segítettem a barátoknak, úgyhogy mikor negyedik osztályba kerültem, náluk kaptam lakást és ellátást ingyen. Ezért kötelességem volt délben, este, továbbá a misékre és a halottaknek harangozni, a miséken az orgonát fujtatni úgy hétköznap, mint vasárnap, az ebédet fölszolgálni és azonkívül a kertben, udvarban és a templomban levő munkáknál segédkezni, a postára járni, meg ahová küldtek, azt teljesíteni. Legrosszabb volt az adventi idő, mert akkor reggel fél hatkor elsőtt kellett a rorátéra harangozni. Néha Kuchta András, később Stefan Lajos, - mindketten papok lettek, - segített harangozni, ha egyedül voltam. Lakásom a konyhában volt a lánycseléddel, aki akkor hosszúréti volt. (Innen ment apácának Bécsbe. Egyszer mint tanítót meg is látogatott.) A negyedik osztályban Gallovits Vilmos ferencrendi barát lett a tanítóm, aki egyúttal a kolostorház főnöke is volt. Egyébként gyöngyösi származású, az édesanyja is itt volt és a háztartást vezette. Míg a többi tanító csak egy osztályt tanított, Gallovits a IV.-en kívül az V. és a VI. osztályt is tanította. Kitűnő tanító volt, ízig-vérig magyar ember. Emlékszem a március 15.-i lelkesítő beszédeire, amikor az egész iskola együtt ünnepelt. Szigorú tanító volt. Náluk laktam, de bizony engem sem kímélt, ha a követelményeknek nem feleltem meg. Felhúzta a reverendát, lába közé fogta a nebuló fejét és húzott nádpálcájával a fenekünkre. Aki pedig nem tudta a leckét, nem az iskolában csukta be, hanem tanítás után magával vitte a kolostor folyosójára a sárga asztalhoz, ahol vagy térdelve, vagy állva tanulni kellett, míg fel nem mondtuk. A sárga asztalra még ma is emlékszik minden tanítványa. Nehezen ment a fejembe a közönséges tört osztása közönséges törttel. Iskolában a példát nem tudtam megoldani, szobájába hívott, ahol részletesen elmagyarázta e szörnyű műveletet, amelyben bár osztunk, mégis keresztben szorzunk. Azóta sem felejtettem el. A IV. osztályt is sikerrel végeztem el. Az értesítőben 7 kitűnő és 6 jeles érdemjegyem volt, úgyhogy édesanyám most már a további iskoláztatásom akarta.
1909. szeptember 3.-án iratkoztam be a rozsnyói kath. főgimnázium I. osztályába. Az intéze igazgatója ekkor Szmetka Ödön premontreirendi (fehér) pap volt. Osztályfőnököm Fecske István világi paptanár. Az osztálynak, úgy emlékszem, 40-50 tanulója lehetett. Az elemi iskolai osztálytársaimból csak kevesen jöttek gimnáziumba, a legtöbb társam idegenből jött. Gimnáziumi tanulmányaim már nem kísérte siker. Még az első osztály elég jól ment, a kegyes alapítványtól pénzbeli segélyben is részesültem, de már a II. és III. osztályban bukdácsoltam. Nem tudtam a latinnal és az algebrával megbirkózni. Az osztályfőnököm, Fecske tanította a latint, aki túl szigorúan vette ezt a tantárgyat. Albebra-, illetve matematika-tanáraim pedig évről-évre változtak. A II. osztályban latin- és matematikából elbuktam, a III.-ban pedig latinból. Mindkét éven pótvizsgával sikerült továbbjutnom. A II. osztályban Fecske a lakására vitt, - voltunk vagy öten, akik pótvizsgáztunk -, és mindnyájunk fenekére jól rávert. (Ma is él még, örül, ha meglát, mert kevés tanítánya van a környéken.) A III. osztályban tavasz felé megbetegedtem. Első ízben kapott el az izületi csúz, amely már akkor kegyetlenül megkínzott. A IV. osztályig sikerült feleveznem és azt elvégeznem. Jó rajzoló és festő voltam. A IV. osztályban arra számítottam, hogy a vizsgán algebrából fogok felelni és meglepetésemre mértanból hívott fel tanárom, mert jelest akart adni. Persze elrontottam, mert nem készültem. Így jó osztályzatot kaptam. Gimnáziumi tanulmányaim alatt az igazgatók és a tanárok is évről-évre változtak, csak Fecske maradt négy éven osztályfőnököm és latintanárom. Vég vissza tudok emlékezni a legtöbbnek a nevére: Valner Béla - vallástan, Champier - magyar, Jagits, Timko, Molnár Szántó - számtan, algebra, Rege - földrajz-, Fecske - latin, történelem, Répászky, Vámos - természetrajz, Komoróczy - torna, Gedeon - német (még Roznyón él.) Osztálytársaim közül Balla Jani, Liszony Béla, Medek Ali, Henesz Gyula, Melega Árpád és Frejvolt Józsi nevét említem, akikkel jó barátságban voltam. Az I. gimnáziumi osztályba mikor jártam, még a barátoknál laktam, de kötelességeim már nem tudtam ellátni, amennyiben délután 1 óráig voltunk iskolában, így sem délre nem harangozhattam, sem az ebédet nem szolgálhattam fel, így az I. osztály elvégzése után otthagytam. A második osztályba egy fél évig otthonról jártam be mindennap, de a második félévben, mivel előmenetelem gyenge volt, Rozsnyón laktam a Váralja utcában Lővik néninél (Levendovszky Katinka nagyanyja volt). Mivel ő elköltözött Rozsnyóról, a III. osztályban egy ideig Fábriéknál, majd Szakal nénihez kerültem lakásra és kosztra. A IV. osztályban is Szakal néninél laktam tavaszig, majd a vizsgák befejezéséig otthonról jártam.
Igen hajszoltak a gimnáziumban a latinnal. Mindennap volt latin óra. Nem vettem semmi hasznát az életben, csak épen annyit, hogy mint kántoran latinul kellett az egyházi szertartásoknál énekelni, vagy olvasni. Az algebrai tudományra sem volt semmi szükségem.
Ganszky Adolf igazagatónál jelentkeztünk, aki a beíratásokat végezte. Bevezetett az I. osztály tantermébe. Személyi adataimat kérdezte tőlem, amelyre meg tudtam felelni. Majd a nevem hagyta leírni. Ez is ment. Olvasni hagyott. Bizony az gyengén ment, a számolás még úgy sem, ezért az I. osztályba akart fölvenni és csak anyám kérésére osztott a II. osztályba azzal a kecsegtető kijelentéssel, hogy ha jól nem tanulok, az I. osztályba kerülök vissza. Az iskolábaól a könyvesboltba mentünk, ahol megvette a szükséges könyveket és irkákat. Majd lakásomról gondoskodott. Másnap beállítottam az iskolába. Nagy kölyök voltam már a városi 7 éves osztálytársaim között. Beültem egy padba félénken, de nem az osztálytársaimtől, hanem a környezettől, amibe kerültem. A tanítás előtti lármában megjelent az osztály ajtajában tanítóm, Huszár János délceg, fiatal alakja. No, gondoltam, hát ez milyen, szigorú-e. Nem sok bajom volt vele. Ganszky nem csalatkozott bennem, mert az osztály legjobb tanulója lettem, s csak ketten voltunk, akik tiszta 1-est kaptunk az évvégén. Hamar megismerkedtem és megbarátkoztam osztálytársaimmal; különösen szerettek Medek Ali, Gintner Laci, Liszony Béla. Gyakran ellátogattam hozzájuk. Az évvégi vizsgán Petőfi "Anyám tyúkja" című költeményét szavaltam. A vizsgán anyám is jelen volt. Hogy repesett a szíve örömében, hogy jól feleltem. Volt tanítóm később, tiltakozásom ellenére, magázott, s mint kollégák tegező viszonyba kerültünk. Az 1943-ban bekövetkezett halálakor a temetésén a kántori teendőket én végeztem s a temetőben volt tanítványai és tanítótársai nevében én búcsúztattam.
Lakásom és ellátásom, amikor Rozsnyóra kerültem, a Világos utcában Kuchta néninél volt, ahonnan rövidesen a Jólészi utcába Fábri Mihály bácsiékhoz kerültem, akiknél szintén lakott egy hosszúréti fiú, ahonnan velük együtt a Váraljai utcába költöztünk. Az ellátásomért, úgy emlékszem, 5 forintot fizetett anyám a mosáson és az ágyneműn kívül. Uzsonnára és a tízóraira az otthoniból került. Fábriéknál történt velem, hogy egy éjjel ki kellett mennem. Nem tudom, hány óra lehetett, csak a toronyóra ütése után a toronyőr hangos kiáltásától annyira megijedtem, hogy reszketve szaladtam be a szobába. Tudniillik a toronyőr minden óraütéskor körüljárta torony erkélyén és hangosan kiáltotta az időt. De én azt addig sohasem hallottam és valami kísértetnek gondoltam.
A III. osztályban Filip Orbán ferencrendi barát volt a tanítóm, aki szintén jó tanító volt, csak jobban szerette a városi gyerekeket, mint a falusiakat. Mégis megálltam a helyem, mert néhány jeles osztályzaton kívül a többi érdemjegyem kitűnő volt. A III. osztályban már a miséken minisztráltam neki, annyira lelkiismeretesen jártam, hogy téli éjszaka nem tudván az időt, felöltöztem a sötétben és lementem, de a kaput zárva találtam. A szolgálatos csendőr észrevett és hazazavart, mert még csak 3 óra volt. Egyet-mást már a kolostorban is segítettem a barátoknak, úgyhogy mikor negyedik osztályba kerültem, náluk kaptam lakást és ellátást ingyen. Ezért kötelességem volt délben, este, továbbá a misékre és a halottaknek harangozni, a miséken az orgonát fujtatni úgy hétköznap, mint vasárnap, az ebédet fölszolgálni és azonkívül a kertben, udvarban és a templomban levő munkáknál segédkezni, a postára járni, meg ahová küldtek, azt teljesíteni. Legrosszabb volt az adventi idő, mert akkor reggel fél hatkor elsőtt kellett a rorátéra harangozni. Néha Kuchta András, később Stefan Lajos, - mindketten papok lettek, - segített harangozni, ha egyedül voltam. Lakásom a konyhában volt a lánycseléddel, aki akkor hosszúréti volt. (Innen ment apácának Bécsbe. Egyszer mint tanítót meg is látogatott.) A negyedik osztályban Gallovits Vilmos ferencrendi barát lett a tanítóm, aki egyúttal a kolostorház főnöke is volt. Egyébként gyöngyösi származású, az édesanyja is itt volt és a háztartást vezette. Míg a többi tanító csak egy osztályt tanított, Gallovits a IV.-en kívül az V. és a VI. osztályt is tanította. Kitűnő tanító volt, ízig-vérig magyar ember. Emlékszem a március 15.-i lelkesítő beszédeire, amikor az egész iskola együtt ünnepelt. Szigorú tanító volt. Náluk laktam, de bizony engem sem kímélt, ha a követelményeknek nem feleltem meg. Felhúzta a reverendát, lába közé fogta a nebuló fejét és húzott nádpálcájával a fenekünkre. Aki pedig nem tudta a leckét, nem az iskolában csukta be, hanem tanítás után magával vitte a kolostor folyosójára a sárga asztalhoz, ahol vagy térdelve, vagy állva tanulni kellett, míg fel nem mondtuk. A sárga asztalra még ma is emlékszik minden tanítványa. Nehezen ment a fejembe a közönséges tört osztása közönséges törttel. Iskolában a példát nem tudtam megoldani, szobájába hívott, ahol részletesen elmagyarázta e szörnyű műveletet, amelyben bár osztunk, mégis keresztben szorzunk. Azóta sem felejtettem el. A IV. osztályt is sikerrel végeztem el. Az értesítőben 7 kitűnő és 6 jeles érdemjegyem volt, úgyhogy édesanyám most már a további iskoláztatásom akarta.
Gimnáziumi tanulóévek
1909. szeptember 3.-án iratkoztam be a rozsnyói kath. főgimnázium I. osztályába. Az intéze igazgatója ekkor Szmetka Ödön premontreirendi (fehér) pap volt. Osztályfőnököm Fecske István világi paptanár. Az osztálynak, úgy emlékszem, 40-50 tanulója lehetett. Az elemi iskolai osztálytársaimból csak kevesen jöttek gimnáziumba, a legtöbb társam idegenből jött. Gimnáziumi tanulmányaim már nem kísérte siker. Még az első osztály elég jól ment, a kegyes alapítványtól pénzbeli segélyben is részesültem, de már a II. és III. osztályban bukdácsoltam. Nem tudtam a latinnal és az algebrával megbirkózni. Az osztályfőnököm, Fecske tanította a latint, aki túl szigorúan vette ezt a tantárgyat. Albebra-, illetve matematika-tanáraim pedig évről-évre változtak. A II. osztályban latin- és matematikából elbuktam, a III.-ban pedig latinból. Mindkét éven pótvizsgával sikerült továbbjutnom. A II. osztályban Fecske a lakására vitt, - voltunk vagy öten, akik pótvizsgáztunk -, és mindnyájunk fenekére jól rávert. (Ma is él még, örül, ha meglát, mert kevés tanítánya van a környéken.) A III. osztályban tavasz felé megbetegedtem. Első ízben kapott el az izületi csúz, amely már akkor kegyetlenül megkínzott. A IV. osztályig sikerült feleveznem és azt elvégeznem. Jó rajzoló és festő voltam. A IV. osztályban arra számítottam, hogy a vizsgán algebrából fogok felelni és meglepetésemre mértanból hívott fel tanárom, mert jelest akart adni. Persze elrontottam, mert nem készültem. Így jó osztályzatot kaptam. Gimnáziumi tanulmányaim alatt az igazgatók és a tanárok is évről-évre változtak, csak Fecske maradt négy éven osztályfőnököm és latintanárom. Vég vissza tudok emlékezni a legtöbbnek a nevére: Valner Béla - vallástan, Champier - magyar, Jagits, Timko, Molnár Szántó - számtan, algebra, Rege - földrajz-, Fecske - latin, történelem, Répászky, Vámos - természetrajz, Komoróczy - torna, Gedeon - német (még Roznyón él.) Osztálytársaim közül Balla Jani, Liszony Béla, Medek Ali, Henesz Gyula, Melega Árpád és Frejvolt Józsi nevét említem, akikkel jó barátságban voltam. Az I. gimnáziumi osztályba mikor jártam, még a barátoknál laktam, de kötelességeim már nem tudtam ellátni, amennyiben délután 1 óráig voltunk iskolában, így sem délre nem harangozhattam, sem az ebédet nem szolgálhattam fel, így az I. osztály elvégzése után otthagytam. A második osztályba egy fél évig otthonról jártam be mindennap, de a második félévben, mivel előmenetelem gyenge volt, Rozsnyón laktam a Váralja utcában Lővik néninél (Levendovszky Katinka nagyanyja volt). Mivel ő elköltözött Rozsnyóról, a III. osztályban egy ideig Fábriéknál, majd Szakal nénihez kerültem lakásra és kosztra. A IV. osztályban is Szakal néninél laktam tavaszig, majd a vizsgák befejezéséig otthonról jártam.
Igen hajszoltak a gimnáziumban a latinnal. Mindennap volt latin óra. Nem vettem semmi hasznát az életben, csak épen annyit, hogy mint kántoran latinul kellett az egyházi szertartásoknál énekelni, vagy olvasni. Az algebrai tudományra sem volt semmi szükségem.
Egri évek
Az intézetben szeptember 2-án volt a Veni Sancte, utána osztályrendezés, ismerkedés. Igazgatónk pap volt, Vencell Ede, helyettese szintén pap, Dr. Csanády László, osztályfőnököm pedig Benkóczy Emil, aki tanáraim között a legfiatalabb volt. Az első napokban megismerkedtem a várossal, elsősorban a Líceummal, majd a székesegyház és a többi templom, a vár, a török mecset, a piac Dobó István szobrával, a melegház és így tovább majd a szőlők és a város határa.
Tanulni bőven volt. Ismeretlenek voltak előttem a zenei tantárgyak; a hegedű és a zongora, de hamar megbarátkoztam és megkedveltem azokat is. Tanárom, Zsasskovszky Károly, a nagy egyházi zeneszerzők fia volt. Öreg bácsi, nehezen boldogult velünk. Hegedűm is ő rendelte Csehországból. Abban az időben 20 koronába került. Még mai napig megvan, csak a román katonák az udvarra kidobták és összetört.
A többi tanárom is már idősebb ember volt. Amint említettem az osztályfőnököm volt a legfiatalabb köztük. Legszigorúbb volt a számtan és a magyar tanárom. Az előbbi neve Révész Károly, akit magunk között csak summának hívtunk, az utóbbi Breznay Imre. Érdekes, hogy tanáraim már az első napokban megállapították, hogy Gömörből való vagyok, mert a kiejtésem elárulta. Egerben tiszta magyarsággal beszélnek, mi itt palócosan.
Az iskolában a tanítás délelőtt és délután is folyt, mivel sokféle tantárgyat kellett tanulnunk. Tanulásra az esti órák maradtak. Ha egyik napról a másikra el akartam rendesen készülni, kevés idő maradt a csavargásra és a szórakozásra.
Az esti órákban kellett zongora-gyakorlati órára járni és a feladott gyakorlatot gyertyavilágítás mellett begyakorolni. Mint a gimnáziumban, itt is legtöbb bajom volt a mennyiségtannal, illetve az algebrával. Ez nehezen ment a fejembe, de keservesen megbirkóztam vele. Magyar nyelvből egyébként jó tanuló voltam, de az II. osztályban (az első kijavítva) húsvét után az ismétlésekből feleltetett a tanárunk. Többek feleltek előttem, mind elégtelent kapott. Én sem tudtam a többiek után a feladott kérdésre felelni, úgyhogy tanárom kizavart az osztályból, többet évvégéig nem is feleltem és elégséges jegyet kaptam. Zenéből az első osztályban még csak jó jegyet kaptam, de a másodikban úgy zenéből, mint énekből jelest adott Zsasskovszky. Legfájdalmasabban esett az, hogy második osztályban az osztálképesítőn földrajzből jó osztályzatot kaptam, holott a félévi értesítőben kitűnőm volt. A dolog úgy történt, hogy képesítőre az egész földrajzi anyag a kisujjamban volt, csak éppen Óceániát nem tanultam, gondolva, hogy ezt a buta tételt nem kapom. És pont ezt húzták ki. Persze ötöltem-hatoltam, de a lényegről nem sokat tudtam. Így megjártam. Valamennyire kárpótolt, hogy történelemből, amelyből félévben jelesem volt, most kitűnő lett. A második osztály már háborús év volt. Későbben kezdtük a tanítási évet is és korábban fejeztük be, május 30-án. Osztályfőnököm is bevonult katonának, helyette Szőke Sándor lett az osztályfőnök. Osztálytársaim közül is már egy bevonult katonának, többekek pedig besoroztak. Karácsonyi szünidőre nem is jöttem haz, hanem Egerben töltöttem két jó barátommal. Legjobban szerettem társaim közül Bartók Janit (valahol polgári iskolában tanár), Bics Janit (szegény már meghalt), Veszelovszky Bélát (szentsimoni kántortanító). A második osztályban már a legerősebbnek tartottak társaim, mert a magamnál vaskosabb és nagyobb fiúkat is csak úgy dobáltam a padlóra, vagy a padok közé, még Bádonyit is, akive senki sem mert kikezdeni, mert úgy nézett ki, mint egy birkózó. Alacsony termetű, de izmos. Én sem igen mertem volna, de egy alkalommal öklével úgy oldalba ütött, hogy majdnem feljajdultam. Nekimentem, derékon kapom, kettőt-hármat forulok vele és úgy csapom földhöz, mint egy krumplis zsákot. Ettől kezdve nagy volt a tekintélyem az osztály előtt. Mikor a gazdasági kertben a csemetékre hordtuk a vizet, gazdasági tanárom megpirongatott, hogy leültem a kút kávájára pihenni és nem hordtam szorgalmasan a vizet. Azt mondta: Ej, ej Balázs, nem bírja a vizet hordani. Látszik, hogy vékonydongájú. A fiúk kórusban felelik: Mit, tanár úr, Balázs a legerősebb az osztályban.
A második osztályban már ingyen kaptam kosztot a szemináriumban az érsek jóvoltából, ami édesanyámra nézve nagy könnyebbséget jelentett, mert nem kellett havonta 20 Koronát a kosztra küldeni. Csupán a lakásomért fizetett és némi zsebpénzt küldött nekem. A II. osztályban év elején a Vörösmarty-utcában laktam 3 osztálytársammal, de onnan hamarosan elköltöztünk mindnyájan más helyre, mert az nem nekünk való volt. Én az Arany János utcába Szentgyörgyi néniékhez kerültem, akik, mondhatom, úgy szerettek, mint saját gyermeküket. Egyébként Egerben jó dolgom volt, bár rengeteget tanultam, de jutott szórakozásra is idő.
Színházba, moziba, sőt ritkán kávéházba is elmerészkedtünk menni, ami ugyan tiltva volt. Sokat barangoltunk a szőllők között, különösen érés idején, vagy szüret után bengészni. Néha-néha egy-egy borospincébe is betévedtünk, ha ismerős volt velünk. Persze a bikavér hamar megártott.
Az iskolai évet május 30.-án befejeztük és én hazakerültem. Június végén már sorozatra kellett mennem és be is maradtam. Kilencen voltunk hosszúréti fiúk, akikből hatot be is vettek. A vakációt otthon töltöttem, de alaposan kivettem a részem a mezei munkában; kaszáltam, arattam, a termés hordásnál segédkeztem, mert a férfiak legnagyobb része katonai szolgálatot teljesített, ki a laktanyában, ki a harctéren, aszerint, milyen volt a szerencséje.
Szeptember elején nem is mehettem mindjárt iskolába, mert a Bércmegett sok alma volt, azt le kellett szednem, mert anyám nem tudott volna vele mit csinálni. Csak szeptember 25.-én mentem Egerbe és három hétig látogattam az iskolált, mert 1915. október 15.-én be kellett vonulnom katonának. Így az iskoláimat félbeszakítottam. 1916 május, júniusában levizsgázhattam volna legalább a III. osztályról, mert a katonák részére a minisztérium engedélyével tanfolyamot rendeztek, de engem akkor már kivittek a harctérre. 1917-ben kértem engedélyt a harctérről, de szabadságot nem kaptam. Csak sebesülésem után 1918-ban tudtam kérvényem a vizsgázás iránt a minisztériumba beadni, amikor mint sebesült Budapesten voltam kórházban és ott személyesen tudtam kérvényem elintézni. A kórházban tanulgattam is, úgyhogy márciusban értesített az iskola igazgatósága, hogy mehetek vizsgára. Úgy szóbelileg, mint írásban kellett vizsgáznom és csak egyedül voltam. Magyarból az írásbeli dolgozatom Breznay tanárom lakásának irodájában készítettem. Könnyű tételt kaptam, valamely kedves regény tartalmát írjam le. Sok regényt olvastam, de legjobban emlékezetemben volt Jókai Az új földesúr című regénye, de az is elmosódva. Hozzákezdtem. Ekkor eszembe jutott, hogy itt az internátusban meglehet ennek a regénynek a tartalma. Tanárom magamra hagyott, kiosontam a szobából, be a fiúkhoz és kértem, hogy adják nekem Az új földesúr tartalmát. Egyik gyorsan kitépte könyvéből a lapot. Ennek segítségével jól elkészítettem dolgozatom. A számtan és a német dolgozat is valamennyire sikerült. Tanításból az I. osztályban a kis h betű ismertetését kaptam. Ezt írásban is ki kellett dolgozni és le is kellett tanítani. Mennyire féltem akkor ettől, hogyan fogom letanítani, mert hisz nekem is meg kellett a tanítást tanulnom, nehogy a gyerekek előtt szégynt valljak. Ez is sikerült valahogy. Tanáraim elnézőek voltak velem szemben, annyi bizonyos. Hiszen a harcteret megjártam, sebesült voltam, sőt még akkor is a karom fel volt kötve és nagyezüst vitézségi érem diszitette az egyenruhám. A II. osztályról sikerült tehát levizsgáznom. Vizsga után azonnal Budapestre utaztam kérvényemmel, hogy a IV. osztályról április 1.-én kezdődő tanfolyamra a miniszteri engedélyt megszerezzem. Személyesen el is intéztem az ügyet és értesítettem is az intézet igazgatóságát, hogy az engedélyt megkaptam és a tanfolyamon résztveszek. Ekkor már Sátoraljaujhelyeben voltam kórházban; ahonnan háromheti szabadságot kaptam húsvétre. A szabadságomból egy hetet otthon töltöttem és húsvét hétfőjén indultam Egerbe. A régi lakásadókhoz szálltam be, ahol lakást és kosztot kaptam. A tanításra pontosan eljártam, de reggel 8 órától az ebédidőt beszámítva az iskola padjaiban kellett ülni. Tanítás után pedig este 10-11 óráig tanulni. Mindössze csak öten voltuk hallgatók. Milyen furcsa is volt 21 éves koromban katonaruhában könyv a hónom alatt iskolába járni. De megtettem, mert a jövőmről volt szó. Rengeteget kellett tanulni, hogy egy hónap alatt egyévi anyagot átvehessünk. Tanáraink csakúgy tömték óráról-órára új anyaggal a fejünket, amelyből bizony nem mindent bírtunk megemészteni. Különösen a számtan, mértan, fizika és a zeneelmélet volt sok és nehéz. Ha tanárainknak szóltunk, hogy részletesebben magyarázzák az anyagot, azt felelték, hogy nincs idő egy évi anyagot egy hónap alatt előadni. Mi pedig ilyen körülmények között aztán azt gondoltuk, hogy lesz, ahogy lesz. Közben nekem lejárt a két heti szabadságom. Újhelybe a kórházparancsnoksághoz kérvényt küldtem a szabadságom meghosszabbítása végett, amelyere azt a választ kaptam: Szabadsága leteltével azonnal vonuljon be. Mit voltam kénytelen tenni, fel Újhelybe. Hajnalban vonatra ültem, 9 órakor már ott is voltam. Beállítottam a kórház irodájába és a szolgálati út mellőzésével beállítottam a kórházparancsnokhoz, gróf Széchenyi szolgálaton kívüli századoshoz. Előadtam neki kérelmem és azt, hogy milyen helyzetbe kerültem. Kértem szabadságot, de visszautasították. Meghallgatott és utána azt mondja: No fiam, magának még a vizsgák után pihenőre van szüksége, és négy heti szabadságot adott. De a szolálatvezető őrmester lekapott azután, hogy mertem a szolgálati út megkerülésével a grófhoz kihallgatásra menni. Engem azonban az már nem nagyon érdekelt, fontos volt, hogy a szabadságot megkaptam és vissza még aznap Egerbe. A tanítás és a tanulás tovább folyt. Hamar elszaladt az idő. Vizsgák előtt állok. Könyveim forgatom. Akkor veszem észre, mily keveset tudok. Mit kellene még pótolni, de már idő nincs rá. Írásbeli, majd két nap az osztályképesítő szóbeli vizsgálat. Ezeken jól, rosszul átestem. Valamiből kedvező tételt kaptam, meg is feleltem, de bizony volt, ami nehezen ment. Utána a befejező viszgálat. Ettől ne féltem annyira, mert a tanítás okozta a legnagyobb gondomat. Rossz tételt kaptam: "A közönséges törtek keletkezése és fajai". A számtannal mindig bajom volt. És még most is az kisért. De megoldottam azt is. Úgyhogy az 1918. április 28-án a kezeimbe kapott oklevelemben a befejező képesítő vizsgálat tantárgyai közül hatból jeles és 4 tantárgyból jó osztályzatot tudtam kicsikarni. Az osztályképesítőn is csak mennyiségtanból, fizikából és zenéből van elégségesem, mai rendes viszonyok mellett jobb lett volna. A számtan gyenge oldalam volt, de az élet megtanított, mert mint tanítónak kedvenc tantárgyam volt és tanítványaimba, ha szép szóval nem ment, csúnyán beléjek vertem a számtani műveleteket. Zenei tudásom pedig sok évi kántori működésem igazolta.
Április 28.-án kaptam oklevelem kezembe, amikor odahaza épen a Szent György napi búcsút ünnepelték. Mint érdekességet megemlítem, hogy a befejező vizsgálatok után igazgatónk kijelentette, hogy a hallgatóknak meg kell gyónniok és utána a szentáldozáshoz járulniok. Én is elvégeztem ezt a ferences barátok templomában, de igazolást mégiscsak mint katona resteltem kérni a gyóntatóatyától. Igazgatóm így nem hitte el, úgyhogy másnap reggel a székesegyházban újra meggyóntam és utána a papnak odanyújtottam a papírt, hogy írja alá az igazolványom a gyónásról. Így már elhitte.
Ezzel be is fejeztem tanulmányaimat, amelyért annyit szenvedtem. Zsebemben oklevelemmel tértem haza még két heti szabadságra. No most utána a tanítói állásszerzés. Katona vagyok, tanítói állást nem vállalhatok. Majd ha leszerelek. Ez is megjött négy hónap múlva. Tanító lettem Hárskúton. Azt gondoltam, hogy már ezután nem kell tanulnom. Pedig mennyit kellett, hogy tanítani tudjak. Nemcsak a jó papra vonatkozik a közmondás, hanem inkább a tanítóra, mert csak mint tanító veszi észre, hogy mily keveset tud és milyen sokat követel tőle az iskola.
Katonaévek
Egerben az iskolai évet 1915. május 30.-án befejeztük és én hazakerültem. Június végén már sorozatra kellett mennem, mert az országgyűlés megszavazta a 18 évesek állításkötelezettségét. Osztálytársaim és a falumbelijeim közül a 19 és 20 évesenk már májusban és júnisban bevonultak, így ránk került a sor. Hosszúrétről kilencen mentünk sorozatra, az 1897-ben születettek közül, éspedig: Ambruzs János bandro, Emődi János cékus, Gebe István uccu, Gebe János gengyi, Klincsák József, Lázár János keskeny, Nagy János katranics, Sulek András és én. Máskor a legényeket szekéren vitték sorozatra, de mi bizony csak gyalog ballagtunk nótaszó nélkül. A sorozóbizottság a kilenc közül 6-ot alkalmasnak talált, köztük engem is. Így tehát 18 éves koromban regruta lettem. Milyen félve álltam a rozsnyói városháza nagytermében a sorozóbizottság elé. Testmagasságom 172 cm volt, úgyhogy azután már csak 2 cm-t nőttem. Akkor is oly vékony testalkatú voltam, mégis bevettek. A nyarat még otthon töltöttem, de a mezei munkából ki kellett vennem a részem. Ősszel még az almát is leszedtem, majd Egerbe is lementem az iskolába. Október 15.-én kellett bevonulni. Édesanyám sütött-főzött, majd összecsomagoltunk egy bőröndbe és 14.-én a délutáni vonathoz mentünk hárman újoncok, akik Losoncra rukkoltunk. A csomagom édesanyám hozta az állomásra. Elbúcsúztunk, a vonat elindult velünk. Nótaszó hallatszott innen is, onnan is a vasuti kocsiból. Estére értünk Losoncra. De hova szálljunk? Ki igazít útba? Nem várt senki az állomáson. Mondták, hogy menjün a tüzérlaktanyába. De ott sem tudtak elhelyezni, úgyhogy a éjszakát az őrszobán töltöttük. Másnap reggel vettek át és a tüzérlaktanya egy nagy helységében gyűjtötték össze a bevonulókat. Itt hamarosan szétosztottak. Két hosszúréti társam, Ambruzs Jánost és Nagy Jánost a brassói 24. honvédgyalogezredhez osztották be, úgyhogy tőlük hamarosan búcsút kellett vennem. Engem a 25. közös gyalogezred IV. pótszázadjához oszottak, mivel mint középiskolás úgynevezett egyéves önkéntes voltam, akik békeidőben csak egy évet szolgáltak, tiszti iskolát jártak és tisztek lettek. Az önkéntes megjelölés azonban nem volt helyes, mert nem önként mentünk katonának. Engem sokakkal együtt kivittek a baraktáborba. Egy éjszakát töltöttem benne, de elegem is volt. A patkányok a bőröndöm is kirágták. Másnap történt az ujoncok összeállítása. Minket önkénteseket külön osztagba állítottak fel, külön is képeztek ki, nem a többi ujonccal. Megkaptuk az egyenruhát, amely állt egy békebeli kék zubbonyból, szürke nadrág, szürke sapka, derékszíj és tölténytáskából, később a kiképzésre oroszpuskát, amely át volt fúrva a töltényünkre. Megtudtam, hogy nekünk önkénteseknek meg van engedve a városban való lakás és a kinti étkezés. Az étkezési pénzt a zsolddal minden 10 napban megkapjuk. Így a délutáni foglalkozás után a városban lakás után néztem. Sikerült kapnom a Kisbég-utcában a gimnáziummal szemben Bezzegh néninél. Egyedül laktam egy szobában. Étkezésre hol ide, hol oda jártam, ahol jobban főztek, így vengdéglőkbe, kifőzdébe, kantinba.
Első napokban a kis gyakorlótérre vonultunk, ahol a fordulatokat gyakoroltatták. Persze a vezényszó német. Rechts um! Links um! Kehrt euch! volt az első, aztán a tisztelgési gyakorlatok; salutirübung. Salutirt! Rechts salutirt! Aztán járni tanítottak és megállani. Ein, zwei, és Halt. Szakaszvezetőnk rosszul beszélt magyarul. A vezényszó után, ha az alakzatváltozást végrehajtottuk, rögtön hozzámondta: "Isend". Ami annyit jelentett: És csend! Vagyis tovább meg se mozdulj. Az alaki kiképzés után a nagy gyakorlótérre vonultunk ki, ami elég távol feküdt Gács felé. Reggel 7 órakor névsorolvasás után máris indulás nótaszó mellett és 11 óráig tartott a gyakorlatozás. Itt a szakaszkiképzés és a harcszerű csapatgyakorlatok folytak. Csúnya sáros ősz volt ebben az évben. Mindennap sárosan (nyakig) tértünk haza. Le kellett feküdni, akár víz, akár sár volt.
Egy hónapi kiképzés után tisztiiskolába vezényeltek, amely ugyancsak Losoncon volt. Idejöttek az egész hadtest ezredeiből az önkéntesek. Ekkor már a bennlakás és étkezés kötelező volt. Mi 25-ösek a zsidó iskolában kaptunk elhelyezést. Itt 5 tanterem szolgált lakásul, mindegyikbe 11-12 fiú jutott. Többnyire 18 évesek voltunk, csak néhány idősebb férfi kerül hozzánk. Szalmazsákon aludtunk, amely a padlóra volt téve, takarónk pokróc, amennyi kellett. Ekkor már rimánkodtam édesanyámnak, hogy csináltasson extra ruhát. Le is jött Losoncra. Az apátfalusi posztógyárból egy ismerősöm révén sikerült szép zöld posztót szerezni, amelyet az ezred szabóműhelyében szépen meg is varrtak. Azonkívül vett szép sárga cipőt, sapkát, derékszíjat. Úgyhogy mikor kiöltöztem, alig ismertem magamra. Persze ez csak a kimenő ruha volt. Csak a köpenyem volt komisz.
A tisztiiskolában mindennap délelőtt kivonulás volt a gyakorlótérre, délután pedig előadások a zsidó imaházban, vagy a gimnáziumban. Az előadók katonatisztek voltak. A gyakorlati kiképzésnél önkéntes szakaszvezetők voltak a szakaszparancsnokok.
Az alaki kiképzés mellett főleg a harci kiképzést gyakoroltuk és ennél felvátva voltunk a raj- és szakaszparancsnokok. Elmélet előadások tárgya a szolgálati szabályzat, alaki kiképzés, harcászat, tereptan, lőtan, hadseregszervezet, Morze jelek voltak, amelyekből időnkint felelni kellett. Gyakran jártunk a lövöldére éleslövészetre. A puskatusát nem jól szorítottam a vállba és elsütéskor úgy felvágta a puskát, hogy az alsó ajkam alaposan megdagadt. Később a határban harcszerű éleslövészetünk is volt több alkalommal éles töltényekkel. Sokszor bizony egy-egy nagyobb gyakorlatról holtfáradtan, sárosan tértünk haza, de a nótának egész úton, különösen a városon át menni kellett. Untatott ez a napról-napra való kirukkolás. Változatosságot csak a foglalkozások utáni idő hozott, amikor a városba kimehettünk. Losonc abban az időben forgalmas katonaváros volt, hiszen a 25. közös gyalogezreden kívül falai közt egy tüzérezred, a 29. vadászzászlóalj pótkerete állomásozott, azonkívül volt hadikórháza, lábadozója. Igy estéken a kávéházak, vendéglők, korcsmák megteltek katonákkal, de a főutca is azokkal volt tele. Ismerős, jóbarát akadt, csak pénz kellett. Kimaradást, sőt szombat délután és vasárnapra eltávozást kaptunk. Az első szabadságom karácsonyra volt, de újévre is hazalógtam. Egyébként 1916. január 1.-én őrvezetőnek léptettek elő. Az első úr a hadseregben, bár minket önkéntes uraknak szólítottak csillag nélkül is, kivéve a parancsnokokat, akik csak freiwiliger megszólítást használtak. Úgy emlékszem, január 18.-án végződött a tisztiiskola, és visszakerültem a IV. pótszázadhoz. Elképzelhető 65-70 önkéntes őrvezető, tizedes és szakaszvezető egy századnál. Az már mind "úr". Az ujoncok kiképzésénél használtak fel kit mint szárnytisztest, kit mint raj- vagy szakaszparancsnokot. Napról napra kivonulás a gyakorlótérre, de a legtöbb közülünk "lógott", vagyis nem vonult ki. Sokan még a reggeli névsorolvasáson jelen voltak, de utána eltűntek. Voltak, akik csa a zsoldfizetéskor mutatkoztak. Nekem is volt egy érdekes esetem. 1916. tavaszfelé közeledtünk. A bakák közól a tavaszi munkálatokra szabadságot kaptak. Nekünk is volt földünk és anyám egyedül volt. Megpróbálom én is, hátha sikerül. Haza i lógtam, másnap Dernőre a jegyzőhöz községi bizonyítványért. Ki is állította, hogy 10 kat. hold birtokunk van, amelyet én átjavítottam 40 holdra. Ez időbe került. Távol voltam és a reggeli névsorolvasásnál két nap nem jelentkeztem. Visszatérésem után távolmaradásomért a szolgálatot vezető őrmester kihallgatásra rendelt. No mi lesz most, gondoltam magamban. Összeállt a kihallgatás, vagy ahogy németül mondják "rapport". A laktanya folyosóján álltunk fel. Elül a nappali ügyeletes, azután a kérelmezők és panasztevők és a balszárnyon azok, akik kihallgatásra lettek rendelve, köztük én is. Századparancsnokunk végighallgatott mindenkit, elér hozzám is. Lejelentkezem németül. Először kérem a szabadságom és csak azután mondom, hogy kihallgatásra vagyok rendelve. Parancsnokom kérdi, mire kell a szabadság? Előveszem a községi bizonyítványt, elolvassa és int az őrmesternek, hogy írjon fel 14 napi szabadságot. Amiért kihallgatásra voltam az őrmester által rendelve, figyelmen kívül hagyta. Pedig ha észhez kap, a szabadságnak vége. De nem úgy Burkus szolgálatvezető őrmester. A kihallgatás után, mikor a szabadságos levelem mentem a századirodába megíratni, alaposan lekapott azért, hogy én szabadságot mertem kérni, amikor ő engem kihallgatásra rendelt. De megúsztam szerencsésen. A szabadságot megkaptam és jól is töltöttem. Szabadság után tovább folyt az egyhangú katonaélet. Nappal kirukkolásl, este valamely kávéház, vagy más szórakozóhely, ha pénz volt. Húsvétre nem kaptam szabadságot, de az ünnepekre hazalógtam. Ekkor kerültem össze Ölsléger Pistával, aki mára a harcteret megjárta. Másodnapján reggel még az ágyban voltam, amikor beállított hozzánk, hogy menjünk öntözködni. Végig is jártuk a lányos házakat, különösen oda mentünk, ahol tudtuk, hogy a lánynak katona a babája, helyette legalább mi öntsük meg. Be is csutakoltunk, mire a templomba kellett menni. Húsvét után még egyszer kerültem haza szombat és vasárnapra. Hétfőn délután 3 órára értem vissza Losoncra. Ekkor még foglalkozási időt volt, így nem mentem ki a városba, hanem öt óráig a lakásomon maradtam. Majd kimegyek a Fő-utcára, találkozom egy századdal vadonatúj ruhában vonulnak a a kaszárnya felé. A század végén két önkéntes társam lépked. Megkérdem őket, hogy hol voltak. Mondják: Gyónni, mert holnap megyünk a frontra. Te is be vagy osztva közénk". Ez egy kicsit meglepett, erre még nem számítottam. Bár otthonról jöttem, de annyi elemózsiát és sok más szükséges dolgot nem hoztam magammal, ami ilyen hosszú útra kell. Először is kimentem a századhoz, hogy a biztosat megtudjam.
Tényleg be vagyok osztva a menetszázadba. A felszerelésem mára együtt is volt. Összeszedtem és a lakásomra vittem. Felszerelésünk is más sok dologban, mint az orosz harctérre indulóké. Hegyi bakancs, nagy szögekkel, jégsarkanytyú, hegymászóbot stb. Majd a postára siettem, hogy telefonáljak haza édesanyámnak. Ez sikerült is, mert Krasznahorkáról leadták az értesítésemet Hosszúrétre a kastélyban levő telefonhoz. Így édesanyám még aznap értesült a dologról. Másnap reggel még bevásároltam a szükséges dolgokat, majd mindenem becsomagoltam a hátizsákba és siettem a századhoz, mert 11 órakor volt az eskü a tüzérkaszárnya udvarán. Eskü után az öreg Valihora még meg is áldott a szentséggel. Ezután nemsokára a katonai zenekar kiséretében kivonultunk a vasuti állomásra. Századparancsnokunk Környey hadapród lett. Ismerősök Gööz Berci és Fábián hadapród őrmesterek, önkéntes társaim Bujovcsics Alajos, Varga Samu és Jarabin István. A legénység a marhakocsikban, mi pedig a parancsnokokkal személykocsikban helyezkedtünk el. A délután 1/2 3 órai személyvonatok beérkezésére vártunk, hogy indulhassunk. Ezzel jött meg édesanyám is. De ő nem sejtette, hogy mi már az állomáson vagyunk, azért a vonattól a lakásomra sietett, ahol megtudta, mi történt. Átadta a magával hozott élelmiszereket és egyéb szükséges dolgokat. Elbúcsúztunk, mert vonatunk már indult. És ő ott állt, míg vonatunk látta, siratta egyetlen fiát, akit 19 éves korában elszakítottak tőle. Ez volt 1916. május 4.-én. Vonatunk pedig ment velünk az olasz harctér felé. Másnap reggelre Budán a Kelenföldi állomáson álltunk meg, ahol reggelit osztottak. Délfelé érkeztünk a Balatonhoz és este 6 órakor hagytuk el a magyar földet Csáktornyánál. Innen vonatunk jó darabon a Dráva folyását követte. Így értünk Marburg, Cilli, majd Krajnában Veldes Bled gyönyörű fürdőhelyet, aztán Asling Jesenice nagyobb helyeket. Vonatunk mindig nagyobb és nagyobb hegyek között futott. Végre május 6.-án délután Feistritzben kivagoníroztunk. Innen félórai gyaloglás után egy kis szlován faluban, Brodyban szállásoltak el pajtákban és padlásokon. E kis falu Krajnában, a Száva folyó mellett fekszik. A Száva eredete nem messze van tőle. Itt voltunk tartalékban, illetve arcvonal mögötti kiképzésen június 24.-ig. Nappal kivonulás, gyakorlatozás, éleslövészet, állásásás, kézigránátdobás és kedvezőtlen idő esetén iskolázás. A kiképzéshez a fronton levő zászlóaljunktól kaptunk tiszteket és altiszteket. A vasárnapok és az esti órák hoztak valami változatosságot, amikor a környéken szétnéztünk. Alpesi vidék, óriási hegyek mindenfelé. Nem messzire van a Triglav, amely majdnem 3000 m., a Krn, amely 2200 m. Ennek a lábánál levő San Johann nevű tóból ered a Száva gyönyörű kristálytiszta, kék vize. Gyakran ellátogattunk Feistvitzbe, mely az itteni viszonyok szerint legnagyobb helye a vidéknek. Különösen most forgalmas, mert tele van katonával. Vasárnapokon ide jártunk misére is. Tábori mise csak egyszer volt a gyakorlótéren. Bár az otthoni viszonyokhoz képes rossz volt az életünk, de még csak ezután jött a fekete leves. Időnk letelt. Június 24.-én Feistwitzben korán reggel vonatra ültünk és a frontra indultunk. Alig hagyta el vonatunk az állomást, egy hosszú alagútba futott, mely 6350 m hosszú és 12 percig tartott az utazás rajta keresztül. Ez volt az első élményem a föld alatti utazásból. Néhány órai utazás után Podmelecen kiszálltunk a vonatból, mert a talián be tudta lőni a terepet. Szolgálatban voltam éppen, mint napos tizedes. A század után meneteltem a gyengélkedőkkel és lemaradottakkal. Lassan az Idria folyó melletti Idria di Bacsa nevű kis faluba érkeztünk, ahol elszállásolták a századot és az éjszakát is ebben a faluban töltöttük. Reggel tovább folytattuk az utunkat a front felé. Hegyoldalba vágott uton meneteltünk a Csepovai völgy felé, ahonnan még a Bainsizza fennsíkra kapaszkodtunk, ahol a terep már könnyebb volt, mert lejtősödött az Isonzo felé. De a teljes felszerelés nehéznek bizonyult és holtfáradtan értünk Koprivcsére, ahol az éjszakát is töltöttük. Ide már belő az ellenség, de az éjszakánk nyugodtan telt el. Reggel mi, tisztesek korán elindultunk az állásokba, hogy a felváltást előkészítsük. Levpa falucskától már be lehetett látni az Isonzó völgyébe és az olasz állásokra. Az Auzza község (olv. Aucsa) melletti arcvonalszakaszra osztották be a századunkat. Az állást valamely idegen nemzetiségű század tartotta. 1915. évben a mi zászlóaljunk már volt itt állásban a háború kezdetén. Minden szakasz és raj megkapta a maga beosztását. A század csak a sötétség beálltával érkezett meg. Mi a falu felől vártuk őket, ahonnan minden tisztesnek be kellett vezetnie embereit a kijelölt fedezékébe. Ekkorára megeredt az eső. Villámlott, menydörgött. Teljes sötétség volt. Csak akkor tudtunk tájékozódni, ha a villám megvilágította a terepet. Csuromvíz és nyakig sáros volt mindenki, míg a fedezékünkbe eljutottunk a futóárkok labyrintusában. Az olaszok észrevették a felváltást, mert sűrűn lövöldöztek. Reggelre egy halottunk is lett. Így kezdődött a harctéri élet. Az Auzza melletti frontszakaszunk Tolmein, Santa Luciától délre körülbelül 10-15 km-re kezdődött és dél felé Canale felé folytatódott, majd délebbre Monte Santo volt nagyobb tűzfészek. Állásunk az Isonzó folyó balpartján levő domboldalban volt. Az Isonzo partja közelében futott egy vasutvonal, mely Santa Luciától Auzzán át Görz felé, innen Monfalkonén át Triesztbe vezetett. Az olasz hadüzenet után itt foglaltak állást a mieink, és megérkezésünkkor is még ezt az állást tartottuk. A futóárkok érszbe ki voltak ásva, de a fedezékünk igen kezdetleges, mely csak kézifegyver és srapnell ellen nyujtott menedéket, de a legkisebb űrméretű granát is lakóival együtt eltüntette volna. A fedezékek egy-egy raj részére készültek s abban 8-10 ember nyert elhelyezést. Az állások előtti drótakadály gyenge, alig pár soros. Állásunk, amint már említettem az Isonzó balpartján húzódott 150-200 méterre a folyó medrétől. Az olasz állások a folyó jobb partján feküdtek, amely part meredekebb volt, mint a mienk, és az ő vonaljuk közvetlen a folyó partja fölött húzódott.
Az Isonzó egy sebes alpesi folyó, nem széles, helyenkint alig 7-8 méter, de annál sebesebb és néhol elég mély. Vize gyönyörű kék, tiszta, a sziklákon zuhogva folyik. Egy könnyen átkelhető hely volt, mert a középen kiálló szikla feküdt, amelyre ha gerendát vagy deszkát tettek, átjuthattak rajta. Az 1915. évben gyakran át is ment rajta a zászlóaljunk járőre. Ezen a frontszakaszon különben az 1915. évi tapogatódzó csatározások és járőr vállalkozásokon kívül nagyobb harc nem fejlődött. Itt voltam állásban 1916. június 26.-ától augusztus 28.-áig. Az lehet mondani, hogy nagyon csendes frontszakasz volt az 1917.-ben elkövetkezendőkhöz viszonyítva. Az olasz tüzérség állásainkbanalig tett kárt. Ha lőtt is, inkább a tartalékot és az után pótlást kereste. Csak gép- és kézipuskatüzelések voltak. Saját tüzérségünk is inkább az olasz állások mögé lőtt.
térképvázlat a csatatérről
Nappal a legénység a fedezékek javításával, új futóárkok ásásával volt elfoglalva, éjjel pedig a drótakadályokat húztuk. Minden raj felváltva járt táboriőrsre az Isonzó partjára. Közvetlen a víz partján voltak az egyes őrszemek, velünk szemben állottak az olaszok. Holdvilágos estéken minden őrszemüket jól lehetett látni, de egymásra sohsem tüzeltünk. Sok éjszakát töltöttem itt, mint örsparancsnok. Ha dohányozni akartam a viadukt melletti vasuti őrházba húzódtam. Nyári időszak volt, így az éjszakák rövidek voltak s mihelyt virradni kezdett, máris visszahúzódtunk az állásunkban. Délig aztán aludtunk. Maga a hely jó volt. Az állásunk mögött gyümölcsösök voltak, helyenkint szőlőlugasok, sőt fügefák és szelídgesztenyefákbó egész erdő. Sajnos ezeket mi nem élvezhettük, mert mire megértek, mi már a hegyek közé kerültünk. 1916. augusztus 28.-án felváltást kaptunk és be kellett vonulnunk a 23. gyalogezred 4. zászlóaljához, mely a Mrzli vrh 1360 méter magas hegyén volt állásban. Ez a hegy Tolmein és a Krn között húzódott. Míg odáig eljutottunk, utunk elég kellemetlen volt. Délután kaptuk a felváltást és kisebb csoportokban indultunk észak felé a futóárkokon. Már indulásunkkor kezdett az eső paskolni s mindig jobban és jobban zuhogott. A futóárkokban helyenkint már térdig érő vízben gázoltunk. A románok ezen a napon üzentek hadat Ausztria-Magyarországnak. Az olaszok ennek örömére üdvlövéseket adtak le és ordítoztak az állásaikban. Valóságos össztüzek zúdultak ránk. Szerencse, hogy sebesülés nem történt. Közben besötétedett, de még mindig meneteltünk. Bőrig ázva, fáradtan értünk éjjel egy faluba, ahol pajtákban húztuk meg magunkat vizesen. Lámpát, sőt gyufát sem elhettett gyújtani, mert az ellenség belátott. Reggelre kiderült, így ruhánkat a napon kiszáríthattuk, mert csak este folytattuk utunkat Santa Lucián át Tolmein felé. Estére érkeztünk e hadászatilag fontos helységbe, ahol békeidőben is egy határvadász zászlóalj állomásozott. A községen túl levő Schlossberg nevű hegy alá vájt kavernában kaptunk éjjeli szállást. Hatalmas, granátbiztos kaverna volt, melyben sok katonan elfért. Itt priccseken aludtunk. Másnap korán sorakozó indulásra. Visszagondolok, ekkor láttam az első emberi roncsot, amint két katona sátorlapban vitte mellettünk. Beletekintettem és megborzadtam, amit láttam. Húscafatok, granát tépte szét a szerencsétlent. Elindultunk. Nehéz hegyi terepen kellett az állások felé tartanunk teljes felszereléssel. A nehéz felszerelés súlya alatt bizony én is kifáradtam és az utolsók között ballagtam, bár könnyítettem terhemen, mert a 200 drb éles töltényből sok került az út melletti bokrokba. Sem reggeli, sem ebéd nem volt, éhes hasszal pedig még nehezebb a helyzettel megbirkózni. De csak legyűrtük ezt is és megérkeztünk. Tartalékban maradt egyelőre a századunk és barakokban voltunk elhelyezve a rajvonal mögötti hegyoldalban, az ellenségtől be nem tekinthető, de ágyúval és aknavetővel belőhető helyen. Mozgalmas élet folyik itt, sok a katona, de nem gyalogos, hanem tüzér, utász és más műszakiak sürögnek, forognak le az állásból, vagy fel az állásba. Sok nehéz harcnak volt e hegycsúcs színhelye. Az olaszok nem egy kezdeményezésének volt a kiindulási pontja, hogy a tolmeini hídfőt hátulról a kezükbe kaparinthassák. Tehát veszélyes helyre kerültünk. Hogy idejutottunk, oka volt annak az is, hogy zászlóaljunk egyik augusztusi vállalkozása sok 25-ös vérébe és életébe került és a megfogyatkozott zászlóalj pótlására minket bevontak önállóságunkból. A hegycsúcsont (stütepunkt) ugyanis az olaszok mindössze 25 méterre voltak a mi állásintól. Csak a drótakadály volt köztünk. Az olaszok az őrszemeket akármikor kilőtték, bár acélmellvéd volt előtte. De fegyvergranáttal és aknával is állandóan piszkálkodtak. A mieink elhatározták, hogya kellemetlen helyzettől megszabadulnak, azért az olasz állások alá aknát fúrtak és azt robbanószerekkel megtöltötték. Egy este az egészet felrobbantották, és utána támadásba ment a zászlóalj. Igen ám! Csakhogy az olaszok megneszelték-e a dolgot, vagy árulás történt, mert az első állásuk teljesen üres volt és a robbantás után hatalmas tüzérségi tűzzel árasztották el csapatainkat, úgyhogy nagy veszteségeink voltak és a végén semmi eredményt el nem értek.
A tartalékban századunk különféle munkákat végzett, így futóárok ásás, az állások szilárdítása beomlás ellen, sövényfonás az oldalfalakra, kavernaásás, a sziklák fúrása és robbantása, szöges drótokból spanyolló készítés akadályoknak, tűzifa és épületfahordás a völgyből, sőt ágyúkat is jártunk a hegyre felhúzni.
Az időjárás szeptemberben már elég hűvös. Gyakran jó kiadós esőzések vannak és a szél is ily magasságban csípős. Mi lesz itt télen, ha már szeptemberben a Krnön havazik? Ez a földben való élet olyanná teszi az embert, mint a disznó. Vizesek és sárosak vagyunk állandóan és nincs más ruha, hogy cserélhetnénk. Esik, nem esik, az állást építeni kell. Még jobb az első vonalban, mert ott csak szolgálatot kell teljesíteni, és a veszély a tartalékban is megvan. Egy alkalommal sűrű köd borította az egész tájat. A csúcson levő állásban dolgoztunk. Többen az állásból kimásztunk az állás mögötti terepet áttekinteni. ... - a fénymásolt példányról lemaradt sor) ... elénk az előző harcokból. A terep teljesen felforgatva, emberi koponyák, lábszárak bakancsostól, ott egy kar, ruhadarabok, töltények, olasz és magyar fel nem robbant lövedékek szanaszét. Hány szegény ember hagyta ott az életét?
A telet itt e hegyen és a vele szomszédos Vodil vrchen és a Szleme planinán töltöttük. A tél korán be is köszöntött. Volt ugyan, úgy az első vonalban, mint a tartalékban rajkályha, de a legtöbbjében csak éjjel lehetett tüzelni. De volt olyan fedezék is, ahol csak sálkában tett faszénnel melegíthettük megdermedt testünket. A katona leleményessége a sötétséget is iparkodott elűzni, mert a fedezékekben és a kavernákban nappal sem lehetett látni, azért majdnem mindenkinek volt lámpája, ha a gyertyája elfogyott, azt gyujtotta meg. A lámpa állt egy sósborszeszes üvegből, melyben petroleum volt, tetején egy jól kilyukasztott zubbony- vagy nadrággomb, melybe zsineget húztunk és az világított. Ha füstölt is, az nem számított. Kegyetlen telünk volt, sok hóval és szélviharokkal. Néha napokig alig tudtuk az állást szabaddá tenni a leesett hótól. Előfordult, hogy egy-egy rjat, amely szolgálatban vagy őrszemen nem volt éjjel, reggel úgy kellett keresni, mert a szél hóval teljesen befújta a kijáratot és a bentlevők nem tudtak kijönni a fedezékből. Az olaszoktól így nem kellett tartani, hogy támadást kezdenek ellenünk, mert náluk is hasonló volt a helyzet, sőt még rosszabb, mert ők alattunk voltak.
Egész télen csak tüzérségi párbajok voltak, de majdnem mindennap. Felső ruhánk csak egy volt. Ha összeázott, vagy vizes lett, rajtunk száradt meg. Hány köpeny és bakancs égett meg azáltal, hogy a rajkályha mellett szárították, vagy a lábát melegítette a baka. Az élelmezésünk 1917.-ben már igen gyenge volt. Reggeli mindig fekete kávé. Ebédre húsleves, a levesben káposzta, bab, árpagyöngy, kukoricagríz, majd később mind gyakrabban szárított zöldség (dörgemüsze). Az adag leveshúst mindig hozzá kaptuk, de az is mindig kisebb és kisebb lett. De a legrosszabb az volt a dologban, hogy heteken mindig ugyanaz járta. Tehát a káposzta idényben (szezon) napról-napra káposzta járta. Ha bab volt a hadosztály raktárában, akkor míg ki nem fogyott, babot ettünk. Vacsora legtöbbször ugyanaz, csak sűrűre főzve. A felvételezés két naponkint történt. Kenyér-, dohány- és italadagunkat kétnaponkint rendesen este osztották ki. Két napra kaptunk egy egész komisz kenyere, amely bár barna volt, de becsúszott. Később már mindig több és több lett a kukoricából készült kenyér. No ez, míg az állásba feljutott, összetört és elmorzsolódott. Pokrócban hozták a bakák az állásba és sajkával osztottuk szét. Akkor vidult fel a társaság, ha rum vagy rakija (szerb szilvapálinka) is volt. A legtöbb még azon este bevágta a kenyerét és megitta fél- esetleg deciliter italát és kibékült önmagával. A rumhoz tehát főztünk. Cukrot kerítettünk hozzá a konyháról. A dohányt vagy cigarettát is két napra kaptuk, de bizony az se tartott ki. 10 darab cigaretta és egy fél csomag pipadohány kevés egy jó dohányosnak, különösen amikor a dohány fele bükkfalevél. Éhségében sok megette a tartalék húskonzervet, a kétszersültet, vagy megfőzte a tartalék kávét, pedig ezért kikötés járt, ha nem volt meg. Ivóvízért is jól hátra kellett menni az állások megé. Egy-egy kulaccsal hoztak mindegyiknek. A hóból és a jégből olvasztottunk télen, hogy mindenkinek elegendő legyen. Sok baj volt tisztálkodással, mert kevés víz volt. A mosást rendszerint magunk végeztük, mert volt ugyan a hadosztálynál mosoda, de nem azt a fehérneműt kptuk vissza, amit beadtunk. Jó helyett rongyos, foltos került vissza. Már az auzzai állásban meglepett a tetű, amitől aztán egész harctéri időm alatt nem tudtam megszabadulni. Napról, napra írtani kellett, mert különben annyira elszaporodott, hogy megette volna az embert. Különösen a zubbony nyakán és a nadrágszíjnál szeretett tartózkodni. Reggeleken általános volt a pusztítása. Milyeneket pukkant a gyertyalángban!
Bár 16 hónapot töltöttem az Isonzó-fronton, beteg nem voltam, pedig sok szenvedésben volt részem. Egészségtelen, vizes, sötét fedezék, sovány étkezés, álmatlan éjszakák, kegyetlen hideg, mind nem ártott meg. Jól mondják, hogy az ember többet kibír, mint az állat. Csak egyszer volt lázam pár napig és a gyengélkedőn feküdtem és egy fogat huzattam, persze csak a koronát, mert a gyökér bennmaradt.
Visszaemlékszem az 1916. évi karácsonyestére. Az én szakaszom közvetlen az első vonal mögött 30-40 méterre volt tartalékban. A századból az I. és a II. szakasz volt ekkor a tüzelőállásban. Ezekben volt két önkéntes társam Bulyovcsics Alajos és Zachár Gyula. December 24.-én először a délutáni órákban bort kaptunk, majd 70 drb cigarettát és 4 szivart, aztán levelező lapot, egy patent evőkanalat. Vacsora után kolbász-, rum- és cukorosztás volt. Mi hárman együtt töltöttük az estét, teázgattunk. Eszünkbe jutott, hogy odahaza ilyenkor mákosguba a vacsora. Nosza! Kétszersültből mi is csináltunk gubát, de nem mákkal, hanem dióval. Később a karácsonyi hangulat elővarázsolására elénekeltük az eszünkbe jutott karácsonyi énekeket, úgyhogy csak éjfélkor tértünk nyugovóra. Csendes este volt, az egész fronton egy lövés sem hangzott el. Odaát is ünnepelnek.
Karácsony után a mi szakaszunk is többször volt az első vonalban, mert a szakaszok egymást váltogatták, különöse a csúcson, ahol hetenkint történt. Február 14.-én az egész századot felváltották és mi a hegy lábánál fekvő völgybe, Pobogárra mentünk hadosztálytartalékba, úgynevezett pihenőre. Pedig dehogy volt az, mindennapra volt valami foglalkozás. Reggel csuklógyakorlat, majd kirukkolás, alaki kiképzés, menetgyakorlatok, majd valami munka. Mégis könnyebb volt az életünk, mert legalább az éjszakákat nyugodtan tölthettük, levetkőzhettünk. Már ideérkezésünk után való nap jól megfürödtünk és ruházatunkat is fertőtlenítették. A báránybőr bekecsem is beadtam, mert abban előszeretettel tanyáztak hivatlan vendégeim. De rosszul jártam. A forró hőségben annyira összezsugorodott, hogy többé magamra nem vehettem. Március 17.-éig voltunk itt. A völgyben már nyílott a hóvirág, de a tetőn még vastag a hótakaró. Vissza a Mrzli vrhre. Itt állásba kerültünk a csúcsponttól balra. Majd kavernát ástunk egy 8 cm űrméretű ágyú részére melynek célja volt elnémítani egy szintén kavernából ránk tüzelő olasz csim-bum ágyút. Április 19-éig voltunk a Mrzli-vrhen, akkor felváltottuk a Szlemén állásban levő 13. századunkat. Az egész zászlóalj Szlapra ment pihenőre, mi pedig a hó birodalmába állásba. A Szleme körülbelül 1900 m magasságban van. Állásunk a Krn sziklafaláig nyúlig, itt megszakad a tűzvonal és csak a 200-300 m-rel magasabban fekvő Krn tetején folytatódik. A Krn felől tehát támadástól nem kellett tartanunk, de talán a szemben levő ellenségtől sem, mivel a nagy hóban állásainkat megközelíteni lehetetlen volt. A futóárkok, az állások és a fedezékek teljesen hóval voltak takarva. A futóárkokból és a tüzelőállásokból embermagasságig a hi ko lett hordva, vagy a szelelőnyílásokon kidobálva, úgyhogy az egész úgy nézett ki, mint egy alagut. Helyenkint volt világítónyílás fölfelé. Az őrszemek a rendes állástól előbbre eső hóállásokba voltak felállítva és fehér hóköpeny volt rajtuk. A fedezékben éjjel-nappal égett a mécses, hogy valamennyire láthassunk, és faszénnel fűtöttünk. A fedezékünkbe az idő enyhülésével becsepegett a hólé, így állandóan vízben jártunk. Az ellenséges tüzérségi lövedékekből csak kevés robbant fel, mert a nagy hóban a lövedék elfult. Április végén az Isonzó völgyében szépen zöldült minden, az égből villámok cikáztak, ugyanakkor még itt 4 cm-es hó borította a földet. A havat egyszerre a futóárokból a tetejére nem bírta a baka feldobni. Ahol lavina volt még 20 m. vastag is van. Aki még nem látott lavinát, el sem tudja képzelni annak borzalmas voltát. A meredek sziklaoldalakon napsütés vagy valami kő kimozdulása következtében elindul a hó mennydörgésszerű robajjal, magával söpörve mindent, ami útjába kerül. Sok szerencsétlen katonát betakart így a hó itt örökre. Egész tábort elsodort barakostól együtt. Őrjárat alkalmával, amikor a hó elolvadt róla, én is találtam ilyen katonára. Tiszta időben ily magasságból gyönyörű kilátás nyílott az alattunk elterülő vidékre. Belátni innen az olasz síkságra, ahol ezüst szalagként kanyarognak a folyók, le az Isonzó-frontra, amely mintegy 40 km hosszúságú, le az Adriai-tengerre. Egy alkalommal még a füstölgő hajót is ki lehetett venni az Adrián. De éjjeleken is megfigyelhető volt, hogy merre húzódik a front, mert állandóan röpködtek a rakéták, fényszórók világítottak és az ágyúk csőtüze, vagy robbanása jelezték azt.
Május 7.-éig voltunk a Szlemén, ott hagytuk a havas világot. Leváltás után Pologárra mentünk, ahol az éjszakát töltöttük, majd Tolmeinen át Modrejcére érkeztünk. Itt is volt 1915-ben a Santa Mariánál állásban a zászlóaljunk. Itt az állásunk az Isonzón túl volt. Éjszakára is itt maradtunk és másnap is itt pihentünk. Modrejcénél a Santa Lucia felé vezető út mellett volt felállítva egy 30 és 1/2-es mozsarunk. Hatalmas alkotmány. Este Santa Lucián át meneteltünk tovább, de hogy merre és hová megyünk, nem tudtuk. Reggelre egy pár házból álló falucskába, Robiba érkeztünk. Kipihentük az út fáradalmait, délután tisztálkodás. Másnap Levpán gázálarc-osztás, délután fürdés Koprivcsén. Tehát visszakerültünk a régi helyünkre, ismerős tájakra.
Május 11.-étől dörögnek az ágyúk éjjel-nappal. Az egy év előtti frontszakasz egészen megváltozott. Hiszen itt voltam először tüzelőállásban. Ez akkor nagyon csendes része volt az Isonzó-frontnak. És most szakadatlanul dübörög az ágyú, úgy az olasz, mint a mi részünkről. Bár az első vonaltól távol vagyunk, de itt is megkeres, és hol itt, hol ott orbban egy-egy granát, vagy srapnell. Repülők cirkálnak a fejünk fölött. Mi lesz itt? Május 15.-én hajnalban riadó, mindenkinek össze kellett a motyóját szedni. Indulás Levpára, onnan a tűzvonalba, mert éjjel az olaszok áttörték a frontot és átjöttek az Isonzón. Levpáig még csak eljutottunk. De innen már az olasz belátta a terepet és világos nappal volt. Jobbra, balra csapódtak le a granátok mellettünk. Lőtte az utánpótlási utakat és általában a hátsó terepet az olasz tüzérség. Századunk itt már csak úgy tudott előbbrejutni, hogy a legénység nagyobb távolságban követte egymást, míg az Auzza előtti malomhoz elértünk. Itt egy kőfal védelme alatt húztuk meg magunkat, várva a további parancsot, amely ránk nézve nem valami kecsegtetőnek igérkezett, mivel tudtuk, hogy a "digó" áttörte a frontot, és így a mi feladatunk lesz a további előnyomulásában őket feltartóztatni, vagy visszaszorítani. Az egész vidék füst és porfelhőben úszott. Még a föld is mozog a nagy ágyútűzben. Délután aztán egyenkint felhúzódtunk az Auzzától délnyugatra fekvő hegyoldalba. Teljesen takaratlanul egy hegyiút mélyedésében kerestünk menedéket, de állandóan pergőtűzben voltunk. A mi első vonalunk 300-400 méterre volt előttünk erdős-bokros terepen az Isonzó felé lejtve. Az olaszok az Isonzón innen a vasút és az országút mentét tartották megszállva, ahonnan egyes osztagaik előretörtek a mi második állásun felé. Úgy volt, hogy este 8 órakor mi ellentámadást intézünk ellenük, de este szörnyű ágyú-, akna- és géppuskatűzzel árasztott el minket. Lehetetlen volt megmozdulni. Az Isonzón túl levő olasz állások oly sűrűn voltak géppuskával ellátva, hogy becslésem szerint minden öt méterre jutott egy. Ezek állandó kattogásban voltak és a sötétben úgy tüntek fel, mint Halottak estéjén a temető gyertyái, mikor világitanak. Bizony halottak estéje lett az sok bajtársunknak. A pergőtűz elmúltával vártunk, hogy a digó tovább folytatja a támadását, amely azonban elmaradt. Az egész éjjelt így bizonytalanságban töltöttük. Másnap, mint a csóti gyepen, úgy feküdtünk mozdulatlanul egész nap granáttölcsérekben, bokrok és fák mögött. Persze az ellenséges tüzérségi tűz egész nap tartott. Este aztán készületek történtek az ellentámadásra. Saját tüzérségünk az Isonzó mindkét oldalát alaposan megpuhította. Az izgalmaktól kimerült csapatunk is előre tört lépesről-lépésre. A talián engedett a nyomásunknak és először az országút mentén, majd a vasuti töltés mellett húzódott meg. Közben kivirradt. A támadást nem folytattuk és az országmenti fedezékekben, granáttölcsérekben kerestünk menedéket. A legtöbb része a fáradtságtól kimerülve ott, ahol volt, el is aludt. Másnap este kivontak az első vonalból, majd az olaszok teljes visszavonulása után az Avcsek pataktól balra az országút mellé kerültünk. Itt volt a régi állás, amelyet azonban az olasz tüzérség teljesen szétrombolt, csak itt-ott volt egy kaverna, de abban is a legtöbb helyet a sebesültek foglalták el. Napközben, sőt éjjel is csak az őrszemek voltak kint, mi pedig a kavernákban húztuk meg magunkat, mert a tüzérségi tűz tovább is tartott. Emlékszem, egy éjjel, tűzszünetben az őrszemeket mentem felülvizsgálni. Rohantam a sötétben az országúton és egy granáttölcsérbe estem egy halott bajtársamra. Oly borzalom fogott el, hogy amily gyorsan csak tudtam felugrottam és rohantam tovább. Két hétig tartott a támadás, de ezen a frontszakaszon, úgy látszik, nem volt az olaszoknak komoly támadási szándéka, mert hamar visszavonult. Oly tüntető támadásféle lehetett az itt, hogy leplezz támadásának helyét és lekösse csapatainkat. Amint később kiderült, tényleg a támadás súlypontja tőlünk délebbre volt, ahol még sokáig bömböltek az ágyúk. Ígyis századunk súlyos veszteségeket szenvedett, létszámunk alaposan megcsappant, mert sokan meghaltak, megsebesültek vagy betegek lettek.
A harcok elteltével századunk Koprivcsére került pihenőre. Mily örömmel mentünk, hogy nyugodtan kipihenhessük magunkat, hiszen két hétig még a bakancs sem volt le a lábunkról, nemhogy levetkőzni tudtunk volna. Koprivcsén egy nagy barakba helyeztek el. De mily nagy volt a csalatkozásunk. Majd megevett a bolha. Már az első éjjel se hagyott pihenni. Ki kellett a barakból a gyepre húzódni. Június közepén - tizennégy hónapra az eljövetelem után - végre 14 napi szabadságot kaptam kenyeres pajtásommal együtt, Bulyovcsics Lajcsival. Iparkodtunk is minél hamarább lőtávon kívül jutni. Csak az volt a baj, hogy transzportvonattal jöttünk, így marhacsocsikban, illetve -vagonokban utaztunk Budapestig. De minden bajt felejtetett az a tudat, hogy hazamegyünk. Haza is értem és jót telt a szabadság. Édesanyám mindennel ellátott, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Csakhogy hamar letelt. Vissza kellett mennem. Pesten felkerestem unokabátyám és egy éjszakát vele töltöttem. Reggel Budán vonatra ültem és az mindig távolabb vitt szülőföldemtől. Klagenfurtban várakoznom kellett, azért a városban is szétnéztem. Másnap délelőtt Podmelecen kiszálltam és gyalok ballagtam hazaival jól megterhelve Koprivcse felé. Délután volt, mire odaértem. A századom ott találtam, még mindig tartalékban volt. Számomra is megkezdődtek a további egyhangú napok. A harcok alatt szétrombolt állásokat jártuk napról-napra - rendbeszedni és kavarnákat építeni. Július végén pihenőre vittek Szlapra az Idria folyó mellé. Itt volt a hadosztálytartalék. Az első napok kellemesen teltek; tisztálkodás, fürdés minden nap az Idriában.
Gyönyörű tiszták az itteni folyóvizek. Majd éleslövészetre jártunk, aztán rohamcsapat-kiképzésben részesültünk. Gyorsan teltek a napok, azt vettük észre, hogy megyünk vissza Koprivcsére. Itt folytattuk az előbbi munkánkat, csakhogy most a második védelmi vonal kiépítését kellett csinálnunk. Futóárokásás, fedezék- és kavarnaépítés folyt napról-napra. Reggel sötétben mentünk a munkára és délután 1-3 óráig kellett dolgozni és irányítani a munkát.
Bizony attól a kis feketekávétől nehéz volt a csákányt és a lapátot emelgetni, mert a kenyér nem tartott ki két napig. Ebédünk csak akkor volt, mikor a munkából visszatértünk. Általában 1917-ben az élelmezésünk igen gyenge volt. Bár munkánk közben is az olasz tüzérség gyakran megzavart, de augusztus 12.-étől a tüzérségi tűz megélénkült. Munkába azért még járunk, de mind gyakrabban robban a közelünkben, sőt már éjjeleken is dörög. Augusztus 15.-étől valóságos pergőtűzzé fejlődött az olasz tüzérség tevékenysége. Nincs hely,amelyet ne lőne, sőt elég gyakran gázzal, úgyhogy kénytelenek vagyunk gázálarcot használni. De a lovak pusztulnak a gáztól. A barakból mi is a parasztházakban kerestünk menedéket. Rossz jel! Már gondoltuk, hogy az olasz megint támadni készül. Augusztus 18.-án hajnal felé riadó. Öt perc múlva indul a század a tűzvonalba, mert az olasz áttörte a frontot. Nagy távolságban követhettük egymást, mert jobbra, balra csapódnak a granátok. Elérünk az Auzza melletti táborig. A szerelvényt itt lerakjuk, csak a fegyvert és a kenyérzsákot visszük magunkkal, de abban is lőszer és a tartalék konzerv. Kalina századparancsnokunk kérdezik: "A sálkát is vigyük magunkkal?" Feleli ő: "Minek vinnéd, senkisem hoz oda nekünk enni." Szép kilátások. Világos nappal kellett a tűzvonalba felmennünk. Lő az olasz ész nélkül, de menni kell. Fedezék, takarás sehol. Ahol a májusi támadáskor állásban voltunk, még magasabbra mentünk a hegytető felé, délnyugatra, a Fratta nevű hegyen, a második védelmi állásba. Körülbelül Britof nevű falu lehetett előttünk az Isonzó partján, délebbre pedig Canale. Ezen a szakaszon egy osztrák Landwehr ezred volt állásban. Ezeknél törték át a frontot. Kiverték őket az Isonzó-menti első vonalból, úgyhogy a hegygerincen húzódó második védelmi vonalba voltak kénytelenek hátrálni. Mi azonban nagyon keveset találtunk ott belőlük. Nem lehettek többen azon a részen 20-25 embernél és egy ezredes parancsnokuknál. A többi elesett, megsebesült, vagy fogságba került. A halottak az augusztusi hőségben megkékülve, felpuffadva, rettenetes bűzt terjesztve feküdtek szerteszét. Az eltakarításukra gondolni sem lehetett, de még a súlyos sebesültek elszállításával sem törődött senki. Ott jajgattak a szabad ég alatt, vagy vívták haláltusájukat. No jó helyre kerültünk! Innen élve nem szabadul senki. Hosszú arcvonalat kellett megszállnunk ést tartanunk, mivel rajtunk kívül más segítség nem érkezett. Augusztus 18.-án még pontosan nem tudtuk megállapítani az olaszok vonalát. Járőr kiküldése is felderítés céljából felesleges lett volna, mivel úgyis elpusztult volna a nagy tűzben. Mi tehát granáttölcsérekbe, futóárok- és fedezékmaradványokba húzódtunk be a rettenetes pergőtűz elől, amely a sötétség beálltával még inkább fokozódott. Borzalmas éjszakánk volt. Nemcsak kis- és középméretű lövegekkel lőtte állásainkat és a hátsó terepet, hanem 2 darab 28 cm-es hajóágyúval is. Egész éjjel ez így tartott. A 28 cm-es ágyúnak a messze távolban a csőtorkolattüzét mikor megpillantottuk, mindegyikünk bujt a földbe és várta sorsának befejezését. A lövedék pedig közeledett mindig erősebb és erősebb sistergéssel és huhogással. Hol itt, hol ott robbant fülsiketítő nagy robbanással, mintha a világ dülne össze. Forgatott össze mindent. Repült a vasszilánk, kő, szikla, föld, fa és ember a levegőbe. Itt is, ott is egy ordítás, jajgatás, halálhörgés. De még a legközelebbi bajtársról sem tudhatta az ember, hogy él-e, vagy valaki még egyáltalán van-e a közelében, mert megmozdulni nem lehetett. Őrjítő volt az is, amikor egy-egy 28 cm-es lövedék nem közénk esett, hanem a fák magasságában süvített el fejünk fölött és a vögyben robbant. Annak az üvöltését hallani és a légnyomását érezni elég volt ahhoz, hogy valaki megőrüljön. Egy hadnagyunk, egy tizedes és két közlegény ezen az éjszakán megbolondult. Alig vártuk a virradatot. Az állászbj szörnyű képet mutatott. Összeforgatva minden, granáttölcsér granáttölcsér mellett, fák kiforgatva, emberi testrészek és halottak mindenfelé. Mi lesz itt, ha ez tovább is így tart? Az ember már egészen elfásult, látva, hogy minden hiába. Kisebb granátbecsapódás vagy srapnell robbanása már nem is izgatott. Csak a robbanás által repülő szikladarabokat figyelte az ember, hogy a fejére ne essen. Ez valóban az Isonzó pokla, ahogy az Isonzó-frontot nevezni szokták. Augusztus 19.-én a délelőtt még ilyen ágyútűzben telt el. A mi szakaszunkat délután átcsoportosították a hegygerinc magasabb részébe, mivel itt délfelé más csapattestekkel az összeköttetés megszűnt. Vagyis délebbre az állásaink teljesen üresek voltak. Hová lett belőle a védőcsapat, nem tudom máig sem. Délután úgy 4 óra tájban a tüzérségi tűz megszűnt, de rövid idő mulva a bokrok és fák között feltűnt az olasz gyalogság. Támadásra jöttek, de roppant tömegben közeledtek felénk. Kézi- és géppuska-tűzzel fogadtuk. Mindenki teljes erejével tüzelt rájuk. A váratlanul reájuk zúduló ellenállás megállásra kényszerítette őket és fedezéket, takarást iparkodtak keresni. Közben a tüzérségünk is támogatott, úgyhogy a támadás elakadt és lassan visszahúzódtak. De nem mondtak le tervükről, mert a támadást később megismételték. Ennél már hiába volt a kézi- és géppuska-tűz, majd a kézigranát, teljesen megközelítették állásainkat és kézigranátokkal próbáltak állásainkból kiverni, de nem hátráltunk, sőt egyesek már a mi állásainkba is bejutottak és itt már nem is kézitusára, hanem ökölharcra került a sor. Egy őrmesterünk is így birkózott egy taliánnal és a végén mégis magukkal cipelték fogságba. Nem bírtak velünk, nagy veszteségeik voltak, de nekünk is és kénytelenek voltak visszavonulni. Kimerülünk, ha ez így tart és segítség nem érkezik. Gööz Berci hadnagyunk (losonci), akivel együtt jöttem a frontra, elesett. Tiszt már nincs is a századnál csak Mészáros hadnagy és Kalina főhadnagy, századparancsnok. Jaj! de mi lesz éjszaka? A tüzérségi tűz tartott egész éjjel, de 28 cm-es ágyúból nem lőttek ránk. Szerencse, hogy az állás közelében volt egy kősziklába vájt kaverna és abba behúzódhatott a szakasz egy része. Csak az őrszemek voltak kint és gyakori rakétázással figyelték az ellenséget. Augusztus 20.-án reggel csend volt. Szétnéztünk tehát magunk körül, itt egy súlyos sebesült, ott egy halott - mindenfele. Az állásnak nyoma sincs. A kövek mögött keresünk menedéket. Harmadnapja tart ez az idegölő harc és senki nem gondol velünk. Enni nem kapunk, akinek még van tartalék konzervje, azt eszi, de az elesett olaszoknál is az élelmet keressük. Akad is konzerv és cigaretta. A szomjúság ebben az augusztusi forróságban borzasztóan gyötör. Végre kapunk egy fél kondér fekete kávét. A kávésedénnyel elküldök a völgybe két embert vízért. Sohasem tértek vissza, granát vert agyon őket. Megisszuk a géppuska hűtésére szolgáló olajos vizet is, amit egy kannában találtunk. A levegő sűrű, mintha köd ülne meg a tájat, pedig a nap forrón tűz, de tele van füst és porral. Fejünk felett egy olasz léggömb himbálózik óriási magasságban. Ki tudja, honnan eresztették fel? Talán Udinéből. A halottak bűzlenek mindenfelé. Szörnyű módon elcsúfítja a halál az embereket. A kavernából, hogy jobban elférhessünk, kitesszük azokat, akiknek életét már reménytelennek látjuk és hörögnek. Vívják nagy harcukat, de nem a taliánnal, hanem a halállal.
Délelőtt 10 óra tájban a tőlünk délfelé húzódó, de még magasabban fekvő üres álláshoz egy erős olasz járőr közeledett. Tűzzel fogadtuk őket, de beugráltak az üres futóárokba. Csendben voltak, még egy lövést sem adtak le ránk. Rakétával tüzérségi tüzet kértünk rájuk saját tüzérségünktől. Rövidesen kapunk is tüzérségi tüzet, de nem az olaszokat lövik, hanem minket. Nem figyelték-e meg az olaszokat, vagy rövidebbre lőttek, de saját tüzérségünk majdnem agyonvert mindnyájunkat. Az olasz járőr, miután alapos terepszemlét tartott, délután 4 óra tájban kiugrált a futóárokból és arra, amerre jött, visszafutott saját csapatához. Ugyancsak lőttük kézipuskából, amíg láttuk, de hogy volt-e sebesülés köztük, nem láttuk. Ezek visszavonulása után, körülbelül fél óra múlva óriási pergőtüzet kapunk, ami tartott egy óráig. Majd a tüzelést hátrább teszik a tartalékra. Ekkor már feltűnik az olasz gyalogság. Támadásra jöttek ismét világos nappal. Minél közelebb érnek, annál jobban kivehető, milyen nagy tömeggel állunk szemben. Tüzelés rájuk kézi puskából és a balszárnyunkon levő egyetlen géppuskánk is ontja rájuk a tüzet. Nem hátrálnak. Jönnek minden takarás mellőzésével állva, egész alakkal, nem törődve tüzelésünkkel. Persze tüzelésünket ők is viszonozzák. Mindig közelebb és közelebb jutnak hozzán, sőt egy része már oldalról bekerítésünkre törekszik. A szakasz egy részét erre a veszélyeztetett oldalra csoportosítom és a sziklák mögül ontjuk rájuk a tüzet. Mivel már oly közel értek hozzánk, hogy kézigranát is hatásos volt, ezzel próbáltuk őket feltartóztatni. A mellettem levő 20-20 kézigranátot én is közéjük dobtam, kifogyva kézifegyverrel folytattam a tüzelést. Por és füstfelhő vesz körül. Töltök, lövök szünet nélkül. Már egész közel jutottak. Amint lehajolva puskámat töltöm, erő ütést érzek a bal vállamom. Balkarom, amellyel a puskát fogtam, leesik és a puska a földre zuhan belőle. Éreztem, hogy megsebesültem, de a nagy izgalomban a fájdalomnak a legkisebb érzése sem mutatkozott. A tőlem jó távolban küzdő hadnagynak kiáltottam, hogy megsebesültem és rohantam hátrafelé a mintegy 50 lépés távolságban levő kavernához. Itt volt a szanitészkáplásr, neki mondtam, hogy megsebesültem. Lehúzta rólam a zubbonyt, mellényt és inget. Akkor látszott, hogy a vállamból és a lapockámból fut a vér. Leültem egy kőre, háttal a kijáratnak, hogy sebem bekösse. Kérdi: "Hol a kötszerem?" Mutatom, hogy a nadrázsebemben. De ebben a pillanatban elordítja magát: Jaj! itt vannak az olaszok!" Én felugrok és látom, hogy a kaverna szája előtt rohannak az olaszok. Összeszedve minden erőm és bátorságom, félig meztelenül, csupa vérben közéjük rohantam, nem törődve azzal, hogy lelőnek vagy agyonütnek. Kimellőzve őket ész nélkül futottam hátrafelé. Mindenem ott maradt, csak nadrág volt rajtam és a bakancs a lábamon. Az állásunk mögött majdnem párhuzamosan vezetett egy erdei út a századparancsnokság kavernájáig, amely 350-400 m. távolságban volt attól a helytől, ahol megsebesültem. Míg odáig eljutottam, futás közben a posztó lábszártekercs az egyik lábszáramról letekerődött. Mivel hosszú volt, futásomban akadályozott, mert a másik lábamra tekerődött, miáltal könnyen orra eshettem volna. Meg kellett állnom, hogy a bakancsomról kiakasszam. Ezzel időt veszítettem s félnem kellett, hogy az olaszok utólérnek és elfognak. Majd a jobb könyökömbe kaptam szilánkot vagy kődarabból sebesülést, ami azonban csekély volt. Kimerülve a fáradságtól, izgatottságtól, ijedtségtől és fájdalomtól jutottam el a századparancsnoki kavernáig, ahol az orvos, a századparancsnok, néhány sebesültön kívül halott is volt bőven. Itt már összeestem, hiszen sebemből a vér ömlött, mert kötés nélkül menekültem eddig. Mgy az orvos a sebem bekötözte, érdeklődtek, hogy mi történt. Szaggatottan elmondtam nekik az eseményeket. Megtudták, hogy állásunk az olasz elfoglalta, a mieink hátrafelé húzódnak és ellenség közeledik. A tisztiszolgát utasították, hogy a legszükségesebb dolgokat szedje össze, különösen élelmet. Nem számíthattam arra, hogy innen majd hordágyon tovább visznek, összeszedtem minden erőmet és magam lábán elindultam a hegyről lefelé, mert a lövések, géppuska-kattogás és kézigranát-robbanás mindig közelebbről hallatszott. Igen ám! Csakhogy az olasz tüzérség a tüzet az utakra és a tartalékra tette át. Útközben jobbra-balra csapódtak le a granátok mellettem. De tudj'Isten nem izgatott már semmi, félelmet nem éreztem. Kis pihenőre egy kavernába húzódtam, ahol századunktól 2 szanitész volt elbújva. Kértem őket, hogy vigyenek a segélyheyre, ők azzal mentegetőztek, hogy az állásba kell nekik felmenni. Hiába mondtam nekik, hogy akik ott vannak is, hátrálnak, nem ért semmit. Néhány perc múlva granát csapott a kaverna szájába. Légnyomás, füst, por. Majdnem teljesen beontotta a kijáratot. A két katona kiugrott, én is kimásztam keservesen. Majd folytattam utam és nagy nehezen leértem a völgybe, ahol a tartalék, a trén egy része, de három napi ételünk is ott volt a kondérokban. Itt aztán a szomjamat is csillapítottam s vagy három kulacs vizet megittam a patakocskából. Volt itt elég halott és sebesült is. De tovább kellett mennem, mert láttam, nincs segítség. Az Avcsek-patak mentén, a völgyben vezető szekérúton ballagtam a segélyhely felé. Jobbra, balra, előttem, mögöttem granát, fölöttem srapnell robban. De mennem kell. Útközben tüzérek futnak a hegyről, otthagyva ágyújukat, csak az elsütőszerkezetet hozzák magukkal. Ezek is menekülnek. Elvánszorgok a segélyhelyre. Az orvos egy kapitány, nem magyar. Látja sebesülésem, hogy csupa vér vagyok, felső testemen még ing se nincs, csupán a kötésem, amely már teljesen véres. A műtőre fektet, levágja kötésem, próbálja a vérzést elállítani, majd nyirkálja a húscafatokat és új kötést ad. Mondja, hogy köhögjek. Egyet, kettőt köhögök, ömlik a számból a vér. Ekkor már úgy gondoltam, hogy nem sok reményem lehet az élethez. A fájdalom és ez a tudat könnyeket csal szemembe. Az orvos azonnal négy egészségügyivel elindított hátra. Letakartak egy pokróccal, vállukra vették a hordágyat és elindulta velem az Avcsek-patak mentén. Ekkor már alkonyodott.
De hogy merre vittek, azt egyáltalán nem tudom. Egy házcsoportnál megpihentek, majd tovább gyaloguton, kukoricáson és erdőn keresztül mentek velem. Csak attól féltem, hogy valahol az erdőben letesznek és otthagynak. Egész éjjel tartott ez a szállítás. Reggelre szanitészeim Koprivcsére értek velem. Ez a falu a segélyhelytől, ahol utoljára bekötöttek, nincs messzebb 1 órai útnál. Innen vittek be legutóbb is a tűzvonalba, itt voltunk tartalékban. De hogy ezek az emberek merre jártak velem egész éjjel, azt igazán nem tudom. Ha valahol meg is pihentek velem, vagy a rendes utat kerülték, mégiscsak sokáig tartott, míg ideértek. Koprivcsétől már a rendes országúton haladtak. Kál falu előtt jött egy sebesültszállító, egy ló által húzva két hordággyal. Az egyikre rátettek és így jutottam el az elsőt tábori kórházba. Rengeteg a sebesült, nem győzik az orvosok. Engem is egy ágyra fektettek, de csak úgy, ahogy voltam. Ekkor már gyötörni kezdett a sebláz. Hideg tört, vacogott a fogam, majd forróság futott rajtam át, izzadtam. Kaptam egy bögre teát, ennyi volt az egész. Déltájban kerütem orvoshoz. Letisztította a sebem és átkötött. De a sebem is borzalmasan fájt, különösen, hogy az orvos megpiszkálta. Délután, egy óra tájban autóba tettek és Riecskára vittek. Ez is még tábori kórház fabarakban. Itt már lehúzták rólam a nadrágot és a bakancsot. A nadrágom tele volt megaladt vérrel, amely már szinte büdös volt. Majd megfürdettek és ágyba fektettek. De nem volt nyugtom, iszonyú kínjaim voltak. Nagy a lázam, az egész éjszakát jajgatással és nyöszörgéssel töltöttem, pedig már vagy öt éjjel a szemem sem hunytam le, nemhogy aludtam volna. Szerencsétlenségemre a szomszéd ágyon fekvő bajtársam ezen éjjel jobblétre szenderült. Ennek a haláltusáját, hörgését hallgatnom kellett, ami még súlyosbította elkeseredésemet, mert a saját sorsom és a reám is leselkedő halált juttatta eszembe. Hogy én is így húnyom le szemem idegen földön, távol minden hozzámtartozótól, akik sohasem tudják meg még azt sem, hogy hol földeltek el. Bizony nem sokat törődtek itt a betegekkel. - Másnap kötés, de fájdalmas. Délelőtt olasz repülők jelentek meg felettünk. A kórház előtt az Idria folyó mellett vezetett az országút Laibach felé, amely az utánpótlás szempontjából nagyon fontos volt. Nem messze a kórháztól volt egy híd, amelyre a repülők bombát dobtak, de nem találták el. Volt nagy riadalom. A könnyebb sebesültek és betegek menekültek, ki merre tudott, de a súlyosabbaknak, köztük nekem is, bele kelett nyugodnunk a sorsunkba és ágyban maradtunk. Szerencsére az ijedtségen kívül senkinek nem történt baja. Harmadnapra továbbszállítottak autón Idriára. Egy iskola volt kórháznak berendezve. Ez már valamivel rendesebb hely, csak sok a sebesült. Itt vizsgáltak meg először alaposabbban. A lázam még mindig magas és még vért is köpök. Itt is csak pár napig maradok. A következő állomá Laibach. A városba nem vittek be, mert előzőleg egy nagy lőszerraktár itt felrobbant (szabotálás), és egy hétig robbanások voltak. A külvárosban helyeztek el egy elég ronda helyen. Szerencse, hogy csak két napig voltam itt. Innen autón szállítottak tovább és kórházvonatba helyeztek, amely Grázba vitt. Ide éjjel ért vonatunk. Autón a helyörségi kórházba szállítottak. A hordággyal a pincehelyiségben raktak le, ahol egy ápolónő lenyírta a testem szőrözetét, majd megfürdettek, bekötöztek és úgy vittek a kórterembe. Másnap kezdődött a rendes orvosi kezelés. Alaposan megvizsgál az orvos, kikérdezi sebesülésem körülményeit, műszereivel piszkálja sebemet. Éterrel, vagy szesszel lemossa a seb környékét, ami borzasztóan marja az eleven sebet, majd nyakamtól a derekamig bekötöz. Minden nap jártam kötésre. Micsoda kín az, amikor azt a kötést minden kímélet nélkűl letépi az orvos. De azt tűrni kell. Majd megröntgeneztek. Ekkor tűnt ki, hogy tele vagyok szilánkkal. Az orvos egy reggel felültet a műtőasztalra, két ápolónő megvog és a műszerével behatol a lapockámon levő sebembe. Benn a sebben ide-oda forgatja a műszert, azt hittem, beledöglök a fájdalomba, a szememből csak úgy hullott a könnyem, fogam összefogtam s úgy sziszogtam. Jó mélyen benyúlt és sokáig kotorászott, míg ráakadt a keresett szilánkra. Homlokomról csak úgy ömlött a kínos veríték. Eddig abban a tudatban voltam, hogy kézigranátszilánktól sebesültem meg, és most láttam hogy a szilánk kézipuskagolyó darabja. Vagy dum-dum lövedék volt, mely a bal vállamon behatolt és a lapockacsonton robbant, mert a lapockán két lyukat ütött, vagy közönséges puskagolyó, mely gellert kapott és ennek következtében rombolt. A vállamon, ahol bement, fillér nagyságú volt a seb, de a lapockámon két ötkoronás nagyságú sebet ütött és 15 darab szilánk maradt a testemben a röntgen szerint. Félve mentem a kötésekre, mert megkínoztak, de kötés után pár órára jobb volt.
Grácba érkezésem után pár napra megírtam édesanyámnak, hogy mi történt velem és pénzt kértem, mivel mindenem a fronton maradt, egy fillérem sem volt. Egy hét múlva levél és pénz is jött. Első dolgom volt, hogy megnyiratkozzak és megborotválkozzak. Hiszen már öthetes szakállam volt. Másnap kötéskor a főorvos nem ismert rám s azt mondja németül: "Sie sind sehr jung." Vagyis: Maga nagyon fiatal. De a szakáll megvénített, pedig még csak 20 éves multam. Grácban, - mint általában mindenütt, - 1917-ben az élelmezés gyenge volt. Mikor már a tököt is héjastól főzték meg és nem hámozták le, elképzelhető a helyzet. Pedig lázam elmultával megjött az étvágyam is. Az éjszakákat is nyugodtabban töltöttem, csak lefeküdni sehogy sem volt jó. A hátamon nem feküdhettem, mert ott volt a nagy seb. Baloldalra nem fordulhattam, mert a vállcsontok ossze voltak törve, ha a jobb oldalamon feküdtem, a bal karom húzta a vállat, ami igen fájdalmas volt. Úgyhogy csak hasra fekve pihenhettem. Meg is szoktam s ma is úgy tudok legjobban aludni.
Mindennap ...( - a fénymásolt példányról lemaradt félbevágott sor pár szavát nem tudom kikövetkeztetni). A vállamon levő seb szépen gyógyult, de minden alkalommal vérzett, mikor a kötést levették róla. A lapockán levő két seb gennyedésnek indult. Bár az egész felső testem kötésben volt, de mikor levették a kötést, zöldes gennyel volt tele. Három hét mulva kértem magam hazai földre, hogy közelebb legyek. El is indítottak Budapestre hordágyon egyedül. A személyvonat egyik kocsijába helyeztek el néhány bajtársammal. Körmenden és Győrön keresztül szállítottak. Élelmezésünkről a pályaudvari Vöröskereszt gondoskodott. Este érkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarra, ahonnan betegszállító kocsin vittek a Hungaria úton levő 16. helyőrségi kórházba. Jó kis szobába tettek, csak hárman voltunk benne önkéntesek. Tiszta volt, de mégis poloskás. Itt is jó volt a kezelésem, de mégsem helyes.
Röntgenfelvételt is készítettek a sebesülésemről. Néhány nap mulva ujabb nyavalyába estem, nem elég volt az egyik. Elkapott az izületi csúz, amely már harmadikos gimnazista koromban is megkinzott. Most is kezem, lábam megdagadt az ízületkeben és forró láz gyötört. Meg sem tudtam az ágyon mozdulni. Hordágyon vittek még kötésre is. Mikro valamennyire enyhült a fájdalom és csökkent a láz, a falat fogva kimentem az árnyékszékbe, de már visszajönni nem tudtam. Segítséget kellett kérnem és úgy vezettek be szobába. Vagy két hétig kinzott ez a nyavalya nyavalya is.
Két hosszúréti, de budapesti lakos is meglátogatott többször kórházban. Mily jól esett ismerősökkel beszélni. Édesanyámnak is megírtam, hogy Pesten vagyok. Hamarosan le is jött. Mily öröme volt, hogy életben láthat. Kimenőt is kértem a városba ebből az alkalomból, de bizony mége gyenge voltam. A városban járkáltunk, majd a Szt. István-bazilikába is betértünk. Onnan kijövet éreztem, hogy rosszul vagyok. Szédültem, nagy hőség fogott el és a vállamban nagy fájdalmat éreztem, úgyhogy az után a legközelebbi helyen le kellett ülnöm, míg a fájdalmam csillapodott. Nem is mertem az ágyból jódarabig kimozdulni.
Kötésre itt is eleinte mindennap, majd kétnaponként jártam. Szinte félelem fogott el, amikor mennem kellett, mert mindig alaposan megkínoztak az orvosok, de kötés után mindig jobban éreztem magamat. Azért volt jobb kötés után, mert a genny nem marta a sebet és nem is viszketett a kötés alatt.
De a sebbe kötéskor méternyi gézt toltak bele, mégis roppant gennyezett. Két hónapig voltam a helyőrségi kórházban, majd a Szövetség-utcában levő Poliklinikára helyeztek át. Mikoer idekerültem, a lapockán levő sebem is gyógyultnak látszott. Vékonyka bőr takarta. Mikor itt az orvos megnézi és megtapogatja, észreveszi, hogy a seb belül még tele van gennyel. Nemsokáig teketóriázott, felvágta a sebet és egy genny... (- a fénymásolt példányról lemaradt félbevágott sor több szavát nem tudom kikövetkeztetni) a helyőrségi kórházban hamar beszárították a sebet, holott az még teljesen nem volt rendben. Itt aztán továbbra is mint nyílt sebet kezelték, sőtt a genny kivezetésére jókora gumicsövet is dugtak a lapockámba. Úgyhogy még karácsony után is nyitott volt a seb. Karácsonyra szabadságra csak úgy engedtek haza, ha otthon a sebem rendesen kötni fogják.
Bár tisztaság volt a kórházban, a padlózat is terrazo, agyak is vasból, mégis poloskás. Az étkezés gyenge, reggelire mindig rántott leves. Innen délután már kimenőt kaptam a városba. Gyakran összejöttem unokabátyámmal, Szakal Jánossal, aki itt volt alkalmazásban. Ittlétem alatt beadtam kérvényem a kultuszminisztériumba a tanítóképezdei vizsgám iránt és tanulgattam is arra. Február közepére sebem a lapockán is begyógyult, úgyhogy a kórházból kiírtak és Losoncra küldtek lábadozóba. Sebem begyógyult, de a karom emelni nem tudtam és még mindig felkötve hordtam, mert ha leeresztettem, a vállamban nagy fájdalmaim voltak. Losoncon semmittevéssel töltöttem időm, csak reggelenként jelentkzetem a lábadozóban, míg a névsorösszeírás tartott. Itt tudtam meg az ezrednél, hogy a 11. Isonzó-csaában tanúsított magatartásomért megkaptam a nagyezüst vitézségi érmet, amelyet az ezrednél a mellemre is tűztek.
Losoncon aztán kértem, hogy további kezelés végett küldjenek valahová, mert a balkarom így béna marad. Így kerültem március elején Sátoraljaújhelybe utókezelésre, ahol a dohánygyári vöröskeresztes kórházban helyeztek el. Orvosi vizsgálatkor előírták kezelésem módját. Mindennap a kezelőhelységben kellett megjelennem, ahol a kínzógépek egész sora várta a nyomorultakat. Először masszírozás, majd hőfürdő a sérült részre, aztán a mennyezetre akasztott csigán átfutó zsinór huzogatása, melynek egyik végén homokkal teli zsákocska volt, továbbá egy nagy kerék forgatása és végül egy különleges géppel való kezelés következett. Ez állt egy székből, melynek háttámlájához drótból készül sín volt erősítve mozgathatólag, de csak föl és le volt mozgási lehetősége. Ennek a végétől lánc vezetett föl a magasba egy fogaskeréhez és a lánc másik végére súly volt erősítve. Leültettek a székre, karom vízszintesen oldalt ki kellett nyutani, a mozgatható kerethez két szíjjal odakapcsolták, és megindult a játék. Eleinte semmibe se vettem az egészet, de bizony jól megkínzott az első nap. Tudniillik, ha a kar fáradt és nem bírja a súlynehezéket visszatartani, akkor akar emelkedik, a súly pedig a lejjebb száll. Visszahúzni nem lehet, mert a csiga fogaskerekekkel van ellátva, amely visszafelé nem engedi, hogy forduljon. A fáradt kar fölfelé emelkedett, ahogy ereje fogyott. Ez pedig fájdalmas volt, mert a váll csontjai a sebesülés utánk időtől ha jól, ha rosszul de összeforrtak és a kar fölfelé emelkedésével iszonyatos kínokat kellett kiállanom. A fájdalomtó izzadtam, nagy hőség vett rajtam erőt. Rimánkodtam, hogy oldják le a szíjakat. Nem használt semmit, az időm le kellett ülnöm, akármily kínom volt is.
De kitaláltam a módját, hogy a karom magasabbra ne emelkedjen, és hogy nagyobb fájdalom ne gyötörjön. A szabadon levő egészséges jobb karommal tartomma vissza a balkarom emelkedését. Később megszoktam, ha fájdalmas volt is, de mindennap lekezeltettem magamat, annyira javult a karom, hogy oldalt is a váll magasságáig fel tudtam emelni. Mai napig sem emelhetem feljebb. Egyébként a hosszú kórházi ápolásom alatt Újhelyben volt a legjobb dolgom. A kórterem ugyan nem volt modern, mert munkaterem, vagy raktárhelység lehetett, de ellátásunk jó volt. Kimenő ebéd után estig, sőt ha tetszett, továbbra is volt. Dohánygyárban vagyunk, így a dohány sem hiányzik, pedig már a trafik előtt sorfalat kell egy csomag duhányért vagty cigarettáért állni. A városban is hamar megismerkedtem, úgy katona bajtársakkal, mint leányokkal. Nehezen is válltam el a várostól.
Június végén Kassára helyeztek át bajmegállapítás végett. Itt a Tüzér-utcában levő kórházba kerültem. Hárman voltunk egy szobában. Csak az votl a baj, hogy itt is poloska volt, bár a kedvesnővér mindennap irtotta, mégis minden reggelre összecsípett. Kassán a spanyolnáthába estem és egy hétig nyomtam az ágyat, de különben enyhe lefolyású volt nálam, mert ebben az időben már sokan haltak meg ebben az ismeretlen betegségben. Az élelmezés nagyon gyenge volt, haza is lógtam vagy kétszer élelemért és pénzért. Többször voltam a helyőrségi kórházban bajmegállapításon, míg végül augusztus elején visszakerültem Losoncra, ahol felülvizsgálatra mentem. Augusztus 10.-én voltam felülvizsgálaton, és mint 25 %-os hadirokkantat elbocsátottak a hadseregből. Leszereltem és augusztus 12-én haza is kerültem. Harmincnégy hónapig katonáskodtam. Ebből az időből 6 s fél hónap esik a kiképzésre, tisztiiskolára és a pótkeretnél levő szolgálatra, tizenhat hónapig voltam a fronton és tizenegy hónapig kórházban. Losoncon kérhettem volna a tiszti előléptetésem, de azt tanácsolták, hogy ha civil akarok lenni, akkor ne kérjem az előléptetést, mert nem engednek haza, így mint önkéntes tizedes szereltem le. De ha tudom, hogy már a háború végéhez közeledünk, azt a két és fél hónapot kibírtam volna és egy csomó pénzt felmarkolok.
Mint hadirokkantnak rokkantsági díj járt, pontosan nem emlékszem, 10 vagy 15 korona havonta. De azt sem sokáig élvezhettem, mert jött a forradalom és a változó viszonyok, amikor ilyen csekélységekkel nem sokat törődtek. A nagyezüst kitüntetés után is kaptam néhány hónapig az illetéket, havi 5 vagy 10 koronát, de az események következtében az is megszünt. Sem a forradalmi hadseregben, sem az utána következő vörös hadseregben rokkantságom miatt nem szolgáltam, és nem is háborgatott senki. A csehszlovák hatóságok később bekérték a rokkantigazolványom és 1921-ben a Károly király puccsa idején, - amikor a kortársaim a csehszlovák hadseregbe bevonultak, - engem is felülvizsgálatra hívtak Tiszolcra, ahol rokkantságom elismerték. Később a hadigondozást a katonai ügyektől elválasztották, és így mint hadigondozott 33 %-os rokkant lettem, viszont sok bajmegállapítás és felülvizsgálat után a hadseregben könnyűszolgálatra lettem beosztva. Mint ilyet évről-évre fegyvergyakorlatra hívtak be hol Losoncra, hol Besztercebányára. Azonban csak egy alkalommal töltöttem le a 28 napi gyakorlatot, de akkor is beugrasztottak. Fegyvernélküli szolgálatra voltam beosztva mint irnok, csakhogy szlovákul nem tudtam, így Losoncon az irodában a jelentéskönyveket vonalaztam. De nagygyakorlatra ment ki Léva és Aranyosmarót környékére az egész ezred, senki nem maradt a kaszárnyában, így nekem is velük kellett tartanom. Losoncról Léváig vonaton tettük meg az utat, még tűrhetően, bár marhakupéban, de az út további részét Aranyosmarótig gyalog. Léván elég jól teltek a napjaim, gyakorlatokra jártam, írnivaló meg nem volt, az időm szabadon tölthettem. Lévától Aranyosmarótig több nap alatt tettük meg az utat. Én mindig a trénnel tartottam, amely a hátizsákom is vitte. De hozzám hasonló lógó elég sok volt az ezredben, akik a felszerelésüket a trénnel vitették. Útközben egy őrnagy lovagolt el mellettünk, aki nagy szakrázások kiséretében mindenkivel levetette felszerelését a szekerekről. Én is levettem és félvállamra vettem, úgy meneteltem. Ekkor az volt a baja, miért nem viszem mindkét vállamon a hátizsákot. Megmondtam, hogy a bal vállamon lövésem van. Újbarsban orvosi vizsgálaton kellett megjelennem és az orvos igazolása után tovább a felszerelést nem cipeltem. Ez nagy hadgyakorlat volt, amelyen a köztársasági elnök, a hadügyminiszter, a miniszterelnök is jelen volt, de én mindig csak a háttérben lógtam. A gyakorlat lefújása után Aranyosmaróton bevagoníroztak és Losoncon utána le is szereltünk. A következő évben ismét behívtak Besztercebányára hadgyakorlatra. Ekkor már több szerencsém volt, mert a jelentkezés után orvosi vizsgálatra mentem, az orvos látva vékony testalkatom és sebesülésem, bajmegállapításra Pozsonyba küldött. Egy kollégámmal együtt utaztunk és útközben még egy rimaszombati kereskedő csatlakozott hozzánk, s éjfélkor, megérkezésünk után nemhogy lefeküdtünk volna szállodai lakásunkon, hanem kávéházba és borkimérésekbe mentünk, ahonnan csak reggel tértünk nyugovóra. Én egész éjszaka egyik szivart a másik után szívtam, ami nálam szokatlan volt. Reggel 8 óra után jelentkeztünk a katonai kórházban. Engem a tüdő és a sebesülés megvizsgálására küldtek. A tüdővizsgálat 65 %-os C-t állapított meg, vagyis hogy katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Vizsgálatnál ugyanis a tüdőm kegyetlenül sípolt, amit a sok szivarelszívás okozott, de egyébként én éreztem, hogy annak semmi baja. Délutánra maradt a sebesülésből származó bajom megállapítása. Először megröntgeneztek és a felsőtestemben nyolc szilánkot állapítottak meg. Maj orvos elé kerültem, aki alaposan megforgatott és a végén 35 %-os B-t konstatált, vagyis fegyvernélküli katonai szolgálatot. Ezek után visszatértem Besztercebányára, ahol az ezred törzs irodán egy hétig a halálcédulákat írtam, míg a leletem Pozsonyból megérkezett. Ekkor azonnal haza is engedtek. Be sem öltöztem katonai ruhába, civilben voltam egész idő alatt. Majd felülvizsgálatra hívtak Tiszolcra, de a lelet alapján nem tudtak semmit sem tenni velem és döntés nélkül hazaengedtek, de a következő év júniusában Rózsahegyre kellett menjek a tüdőbajom pontos megállapítására. Itt egy hétig tartottak, és sok mindenen át kellett esnem, amíg kisült, hogy a tüdőmnek semmi baja. Ezután még egyszer voltam Tiszolcon felülvizsgálaton, ahol aztán véglegesen fegyvernélküli szolgálatra osztottak be mint irnokot. Többet nem is zavart a katonai parancsnokság. Tizedesi katonai rangomat a csehszlovák hadseregben is megkaptam, de a volt tisztek mint közlegények vonultak be hadgyakorlatra, persze csak a magyar nemzetiségűek.
Amint már említettem, a hadigondozó elismerte rokkantságomat először 33 %-ban, majd később 20 %-ban. Rokkantsági díjat azonban nem kaptam, azzal az indoklással, hogy mint tanítónak a megélhetésem biztosítva van, és csak abban az esetben kaphatok rokkantsági díjat, ha rokkantságom az 50 %-ot eléri. Nem is háborgattam a hatóságokat többé ebben az ügyben. 1938 után, amikor Magyarországhoz csatoltak, híre terjedt, hogy azokat, akik a nagyezüst kitüntetést a világháborúban megszerezték, és ezt igazolni is tudják, vitézzé avatják és 15 hold szántóföldet is kaphat vitézi telek címén. Én is hozzákezdtem a szükséges iratok beszerzéséhez. Először a bécsi hadilevéltárból kellett a kitüntetési javaslatot megszerezni, majd Balassagyarmatról a katonai törzslapom másolatát, a származásom igazolását, hozzá a saját és gyermekeim kereszt-, vagy anyakönyvi kivonatokat.
A beszerzett iratokat aztán felterjesztettem a vitézi székhez és várni kellett, míg az adatokat átvizsgálják és helybenhagyják. 1942. szeptember 6.-án tettem le a vitézi esküt és kaptam meg a vitézi jelvényt Rimaszombatban a vármegyei vitézi széken. Négyen tettük le az esküt és utána az ott levő vitézekkel kisebbszerű bankettet tartottunk. Nem sok hasznom volt ebből sem. A beigért 15 hold szántóföldet nem kaptam meg, pedig csak ez ösztönzött a vitézi névre, hogy majd valamelyik fiamnak jó lesz. A vitézi jelvényt is csak ritkán látták a kabátomon, legfeljebb valami ünnepélyes alkalomkor tűztem ki. Nevem előtt a "vitéz" előnevet használtam. Ezzel katonai dolgaim le is zárultak. Hiába ontottam véremet, annyi bizonyos.Losoncon aztán kértem, hogy további kezelés végett küldjenek valahová, mert a balkarom így béna marad. Így kerültem március elején Sátoraljaújhelybe utókezelésre, ahol a dohánygyári vöröskeresztes kórházban helyeztek el. Orvosi vizsgálatkor előírták kezelésem módját. Mindennap a kezelőhelységben kellett megjelennem, ahol a kínzógépek egész sora várta a nyomorultakat. Először masszírozás, majd hőfürdő a sérült részre, aztán a mennyezetre akasztott csigán átfutó zsinór huzogatása, melynek egyik végén homokkal teli zsákocska volt, továbbá egy nagy kerék forgatása és végül egy különleges géppel való kezelés következett. Ez állt egy székből, melynek háttámlájához drótból készül sín volt erősítve mozgathatólag, de csak föl és le volt mozgási lehetősége. Ennek a végétől lánc vezetett föl a magasba egy fogaskeréhez és a lánc másik végére súly volt erősítve. Leültettek a székre, karom vízszintesen oldalt ki kellett nyutani, a mozgatható kerethez két szíjjal odakapcsolták, és megindult a játék. Eleinte semmibe se vettem az egészet, de bizony jól megkínzott az első nap. Tudniillik, ha a kar fáradt és nem bírja a súlynehezéket visszatartani, akkor akar emelkedik, a súly pedig a lejjebb száll. Visszahúzni nem lehet, mert a csiga fogaskerekekkel van ellátva, amely visszafelé nem engedi, hogy forduljon. A fáradt kar fölfelé emelkedett, ahogy ereje fogyott. Ez pedig fájdalmas volt, mert a váll csontjai a sebesülés utánk időtől ha jól, ha rosszul de összeforrtak és a kar fölfelé emelkedésével iszonyatos kínokat kellett kiállanom. A fájdalomtó izzadtam, nagy hőség vett rajtam erőt. Rimánkodtam, hogy oldják le a szíjakat. Nem használt semmit, az időm le kellett ülnöm, akármily kínom volt is.
De kitaláltam a módját, hogy a karom magasabbra ne emelkedjen, és hogy nagyobb fájdalom ne gyötörjön. A szabadon levő egészséges jobb karommal tartomma vissza a balkarom emelkedését. Később megszoktam, ha fájdalmas volt is, de mindennap lekezeltettem magamat, annyira javult a karom, hogy oldalt is a váll magasságáig fel tudtam emelni. Mai napig sem emelhetem feljebb. Egyébként a hosszú kórházi ápolásom alatt Újhelyben volt a legjobb dolgom. A kórterem ugyan nem volt modern, mert munkaterem, vagy raktárhelység lehetett, de ellátásunk jó volt. Kimenő ebéd után estig, sőt ha tetszett, továbbra is volt. Dohánygyárban vagyunk, így a dohány sem hiányzik, pedig már a trafik előtt sorfalat kell egy csomag duhányért vagty cigarettáért állni. A városban is hamar megismerkedtem, úgy katona bajtársakkal, mint leányokkal. Nehezen is válltam el a várostól.
Június végén Kassára helyeztek át bajmegállapítás végett. Itt a Tüzér-utcában levő kórházba kerültem. Hárman voltunk egy szobában. Csak az votl a baj, hogy itt is poloska volt, bár a kedvesnővér mindennap irtotta, mégis minden reggelre összecsípett. Kassán a spanyolnáthába estem és egy hétig nyomtam az ágyat, de különben enyhe lefolyású volt nálam, mert ebben az időben már sokan haltak meg ebben az ismeretlen betegségben. Az élelmezés nagyon gyenge volt, haza is lógtam vagy kétszer élelemért és pénzért. Többször voltam a helyőrségi kórházban bajmegállapításon, míg végül augusztus elején visszakerültem Losoncra, ahol felülvizsgálatra mentem. Augusztus 10.-én voltam felülvizsgálaton, és mint 25 %-os hadirokkantat elbocsátottak a hadseregből. Leszereltem és augusztus 12-én haza is kerültem. Harmincnégy hónapig katonáskodtam. Ebből az időből 6 s fél hónap esik a kiképzésre, tisztiiskolára és a pótkeretnél levő szolgálatra, tizenhat hónapig voltam a fronton és tizenegy hónapig kórházban. Losoncon kérhettem volna a tiszti előléptetésem, de azt tanácsolták, hogy ha civil akarok lenni, akkor ne kérjem az előléptetést, mert nem engednek haza, így mint önkéntes tizedes szereltem le. De ha tudom, hogy már a háború végéhez közeledünk, azt a két és fél hónapot kibírtam volna és egy csomó pénzt felmarkolok.
Mint hadirokkantnak rokkantsági díj járt, pontosan nem emlékszem, 10 vagy 15 korona havonta. De azt sem sokáig élvezhettem, mert jött a forradalom és a változó viszonyok, amikor ilyen csekélységekkel nem sokat törődtek. A nagyezüst kitüntetés után is kaptam néhány hónapig az illetéket, havi 5 vagy 10 koronát, de az események következtében az is megszünt. Sem a forradalmi hadseregben, sem az utána következő vörös hadseregben rokkantságom miatt nem szolgáltam, és nem is háborgatott senki. A csehszlovák hatóságok később bekérték a rokkantigazolványom és 1921-ben a Károly király puccsa idején, - amikor a kortársaim a csehszlovák hadseregbe bevonultak, - engem is felülvizsgálatra hívtak Tiszolcra, ahol rokkantságom elismerték. Később a hadigondozást a katonai ügyektől elválasztották, és így mint hadigondozott 33 %-os rokkant lettem, viszont sok bajmegállapítás és felülvizsgálat után a hadseregben könnyűszolgálatra lettem beosztva. Mint ilyet évről-évre fegyvergyakorlatra hívtak be hol Losoncra, hol Besztercebányára. Azonban csak egy alkalommal töltöttem le a 28 napi gyakorlatot, de akkor is beugrasztottak. Fegyvernélküli szolgálatra voltam beosztva mint irnok, csakhogy szlovákul nem tudtam, így Losoncon az irodában a jelentéskönyveket vonalaztam. De nagygyakorlatra ment ki Léva és Aranyosmarót környékére az egész ezred, senki nem maradt a kaszárnyában, így nekem is velük kellett tartanom. Losoncról Léváig vonaton tettük meg az utat, még tűrhetően, bár marhakupéban, de az út további részét Aranyosmarótig gyalog. Léván elég jól teltek a napjaim, gyakorlatokra jártam, írnivaló meg nem volt, az időm szabadon tölthettem. Lévától Aranyosmarótig több nap alatt tettük meg az utat. Én mindig a trénnel tartottam, amely a hátizsákom is vitte. De hozzám hasonló lógó elég sok volt az ezredben, akik a felszerelésüket a trénnel vitették. Útközben egy őrnagy lovagolt el mellettünk, aki nagy szakrázások kiséretében mindenkivel levetette felszerelését a szekerekről. Én is levettem és félvállamra vettem, úgy meneteltem. Ekkor az volt a baja, miért nem viszem mindkét vállamon a hátizsákot. Megmondtam, hogy a bal vállamon lövésem van. Újbarsban orvosi vizsgálaton kellett megjelennem és az orvos igazolása után tovább a felszerelést nem cipeltem. Ez nagy hadgyakorlat volt, amelyen a köztársasági elnök, a hadügyminiszter, a miniszterelnök is jelen volt, de én mindig csak a háttérben lógtam. A gyakorlat lefújása után Aranyosmaróton bevagoníroztak és Losoncon utána le is szereltünk. A következő évben ismét behívtak Besztercebányára hadgyakorlatra. Ekkor már több szerencsém volt, mert a jelentkezés után orvosi vizsgálatra mentem, az orvos látva vékony testalkatom és sebesülésem, bajmegállapításra Pozsonyba küldött. Egy kollégámmal együtt utaztunk és útközben még egy rimaszombati kereskedő csatlakozott hozzánk, s éjfélkor, megérkezésünk után nemhogy lefeküdtünk volna szállodai lakásunkon, hanem kávéházba és borkimérésekbe mentünk, ahonnan csak reggel tértünk nyugovóra. Én egész éjszaka egyik szivart a másik után szívtam, ami nálam szokatlan volt. Reggel 8 óra után jelentkeztünk a katonai kórházban. Engem a tüdő és a sebesülés megvizsgálására küldtek. A tüdővizsgálat 65 %-os C-t állapított meg, vagyis hogy katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Vizsgálatnál ugyanis a tüdőm kegyetlenül sípolt, amit a sok szivarelszívás okozott, de egyébként én éreztem, hogy annak semmi baja. Délutánra maradt a sebesülésből származó bajom megállapítása. Először megröntgeneztek és a felsőtestemben nyolc szilánkot állapítottak meg. Maj orvos elé kerültem, aki alaposan megforgatott és a végén 35 %-os B-t konstatált, vagyis fegyvernélküli katonai szolgálatot. Ezek után visszatértem Besztercebányára, ahol az ezred törzs irodán egy hétig a halálcédulákat írtam, míg a leletem Pozsonyból megérkezett. Ekkor azonnal haza is engedtek. Be sem öltöztem katonai ruhába, civilben voltam egész idő alatt. Majd felülvizsgálatra hívtak Tiszolcra, de a lelet alapján nem tudtak semmit sem tenni velem és döntés nélkül hazaengedtek, de a következő év júniusában Rózsahegyre kellett menjek a tüdőbajom pontos megállapítására. Itt egy hétig tartottak, és sok mindenen át kellett esnem, amíg kisült, hogy a tüdőmnek semmi baja. Ezután még egyszer voltam Tiszolcon felülvizsgálaton, ahol aztán véglegesen fegyvernélküli szolgálatra osztottak be mint irnokot. Többet nem is zavart a katonai parancsnokság. Tizedesi katonai rangomat a csehszlovák hadseregben is megkaptam, de a volt tisztek mint közlegények vonultak be hadgyakorlatra, persze csak a magyar nemzetiségűek.
Amint már említettem, a hadigondozó elismerte rokkantságomat először 33 %-ban, majd később 20 %-ban. Rokkantsági díjat azonban nem kaptam, azzal az indoklással, hogy mint tanítónak a megélhetésem biztosítva van, és csak abban az esetben kaphatok rokkantsági díjat, ha rokkantságom az 50 %-ot eléri. Nem is háborgattam a hatóságokat többé ebben az ügyben. 1938 után, amikor Magyarországhoz csatoltak, híre terjedt, hogy azokat, akik a nagyezüst kitüntetést a világháborúban megszerezték, és ezt igazolni is tudják, vitézzé avatják és 15 hold szántóföldet is kaphat vitézi telek címén. Én is hozzákezdtem a szükséges iratok beszerzéséhez. Először a bécsi hadilevéltárból kellett a kitüntetési javaslatot megszerezni, majd Balassagyarmatról a katonai törzslapom másolatát, a származásom igazolását, hozzá a saját és gyermekeim kereszt-, vagy anyakönyvi kivonatokat.
Tanítói működésem
1918. augusztus 12.-én a katonaságnál leszereltem és hazakerültem. Még hazajövetelem előtt üzent a hárskúti pap, hogy menjek fel hozzá, mert hallotta, hogy végzett tanító vagyok és az ottani kántortanítói állás üresedésben volt. Háború lévén kevés férfi volt itthon, különösen lehet ezt mondani a tanítókra. Másnap fel is mentem Hárskútra, ahol az ismerkedés után kért, hogy pályázzak és adjam be kérvényem a megüresedett tanítói állásra, és biztos a megválasztásom. Bár szomszéd falubeli vagyok, nem is tudta Zeman esperes, hogy Hosszúréten kész tanító van. Az állást a Néptanítók lapjában meg is hirdették és a választás 1918. augusztus 25.-én lett megtartva. A választáson egyedül vettem részt, így a megválasztásom egyhangulag történt, de ahogy később a pap elárulta, több pályázó is volt, de ő az iskolaszék előtt eltitkolta. A választás után megköszöntem az iskolaszék bizalmát és mint fiatal tanító megígértem, hogy kötelességeimet lelkiismeretesen és közmegelégedésre fogom teljesíteni. Az állást szeptember 1.-én el is kellett foglalnom, a tanítás azonban csak később kezdődött, részben mert nekem még az almát kellett a Bérc-megett leszednem, másrészt a papom kántori gyakorlatra küldött Dejtárba (Nógrád-m.) Luspai Kálmán bátyámhoz, aki ott kántortanítóskodott, de 6-8 évvel azelőtt Hárskúton volt kántortanító. Kántori dolgot nagyon nem sokat tanultam, de rám fért az a kétheti szabad idő, amit Kálmán bátyám házánál töltöttem. Igazi vendégszeretetben volt részem. Elbúcsúzva Dejtárról Budapestre mentem, ahol egy napot töltöttem nem gondolva azt, hogy annyi év után fogom viszontlátni Pestet. Hazajövetelem után megtartottam a tankötelesek beiratását és mondhatom a szülők az akkori viszonyoknak megfelelőn gavallérosan kitettek magukért, mert a kötelező beiratási díjon kívül ki-ki tehetsége szerint engem is megajándékozott. A tanítást tehát megkezdtem. Az első tanítói év. Tanítványaim száma 60-70 között változott, azon kívül az ...( - a fénymásolt példányról lemaradt félbevágott sor egy-két szavát nem tudom kikövetkeztetni). Visszagondolva az első évekre, eszembe jut, hogy mily kevés az a tudás egy tanítónak, amit a négyéves tanítóképezde nyujt. Mennyit kell egy tanítónak még tanulnia, hogy tanítani tudjon. Sokoldalú munkát kíván az iskola, napról-napra ujabb és ujabb anyaggal kell a nebulók fejét tömni. És mit jelent ez egy hatosztályos osztatlan iskolánál, de szerettem a gyerekekkel foglalkozni. Mostani visszagondolásom szerint túl szigorú voltam a tanítványaimhoz. A legkisebb botlásukért vagy hanyagságukért szigorúan megbüntettem őket. Bár magaviseletük is, - egy-két rakoncátlan fiút leszámítva, - jó volt. A tanítás bizony az első évben nem ment zavartalanul. Mindjárt 1918 őszén itt is felütötte fejét a spanyolnátha, ami, ha nem egyszerre is, a tanulókat agyba fektette, és így nagy volt az iskolamulasztás. Később, a téli időszakban a lábbeli és a ruhahiány miatt maradoztak el, hiszen a négy évnél tovább tartó háború minden ilyen anyagot felemésztett. Papírruha, papír- és fatalpú lábbeli nemcsak a polgári lakosságnál, hanem a katonaságnál is előfordult. De a gyerekek, ha csak valamit a lábukra tudtak húzni, jöttek az iskolába, ha másban nem, az apja vagy anyja csizmájában. Majd jött novemberben a forradalom. Meglazult a fegyelem, amit a kimerült katonák hoztak magukkal, és ez átragadt az itthoniakra is, de az iskolát ez kévésbé érintette, mert a hazakerült apák bajtársukat látták bennem, és a szülők megbecsültek. Ősszel még mindennap hazajártam, mert a lakásom nem volt berendezve, és otthonról is étkeztem. Majd édesanyám vett egy szobabútort, olyan legényembernek valót, ami állt egy szekrény, asztal, ágy és négy székből. Ekkor már nem járogattam haza mindennap, de enni azért mindig hoztak. Mikor aztán az őszi mezei munka is megszűnt, a marhát is istállóba kötötték, édesanyám is felköltözött Hárskútra. Így kettecskén laktunk a tanítói lakásban, de csak az egyik szoba volt bebútorozva. Karácsony előtt az izületi csúz ágyba fektetett és három hétig alaposan megkínzott, éppúgy mint 1917 őszén a pesti kórházban. Hiába, a háború sok sanyarúsága érezteti utóhatását.
Majd 1919. februárjában jött a csehszlovák megszállás, mert a háború végével az akkori Felvidéket az ujonnan alakult Csehszlovák köztársasághoz csatolták jó darab magyarok lakta területtel együtt. Az iskolában a tanítás tovább folyt, a magyar tankönyveket tovább használtuk, de május elején jött rendeletre a tanítást be kellett fejezni és az iskolai évet bezárni.
Közben márciusban Magyarországon a kommunizmus került hatalomra. Be kellett vonulni, illetve önként bevonultak a magyar hadseregbe a kortársaim, de én mint hadirokkant itthon maradtam. Májusban a vöröshadsereg támadást ... (- a fénymásolt példányról lemaradt sor) ...hadsereg visszavonult. Emlékszem 1919. pünkösdkor bérmálás volt Hárskúton. A püspök kiséretével alig tudott a faluba eljutni, mert a visszavonuló csehszlovák katonák a kocsiját igénybe akarták venni. A visszahuzódó katonaság, szekerek, autók éjjel-nappal izgalomban tartották a községet. Majd a Szilicei fennsíkról, a Leánykőről kezdte a vörös hadsereg tüzérsége a visszavonulókat lőni, akik hamarosan Szomolnok és Dobsina felé elhagyták a völgyet. A vörös uralom mindössze csak egy hétig tartott nálunk. Megalakították a nemzeti bizottságot, amely működését meg sem kezdte. Egy hét múlva a csehszlovák hadsereg a vörösek ellen ellentámadást intézett, úgyhogy azok Rozsnyóról hamarosan kivonultak a Sajó völgyén és Hárskút felé. Ekkor a csehszlovák tüzérségtől szorult Hárskút, pedig vöröskatonák már egyáltalán nem voltak a faluban. A Kápolnából és a Nyírjestől tűz alá vették a falut. Én a papommal a templom előtt beszélgettem, amikor az első lövést leadták, amely a hegyre ment, a következő a falu felső részén robbant. Ekkor értem jött anyám, hogy meneküljünk, vagy bujjunk valahová, mert agyonvernek. Én még hirtelen megebédeltem és a Demárka mögé siettem vele, ahol a falu népe már ott volt. Az ágyúzás után visszajöttünk, de a csehszlovák katonák már a faluban voltak. Az iskola és a lakás ablakai... (- a fénymásolt példányról lemaradt sor) ... az iskola előtt robbant. Úgy látszik, a célpont a templom volt, mert öt granát esett a környékére, s azokból egy a templom oldalában robbant a kórusi részen. A bevonuló katonák megszállták a falut, majd másnap egy részük továbbvonult, de az iskola és az egyik szobám egész nyáron a katonák tanyája volt. Egyik csapat a másikat váltotta. Legtöbbje olaszországi legionista volt. A szobában laktak és nem vették észre a kályha tetején a szalonnát, sőt a veranda padlására dugott szalonna zsírja rájuk csepegett a nyári melegben.
Hárskút anyaegyház, ahol plébánia van, így a pap ott lakik. Papom Zeman Jenő esperesplébános volt. Valamit a zenéhez is értett. Kántori dolgokban sokat kívánt, hiszen elődeim jóhírű kántorok voltak: Anna Gyuri, Luspay, Longauer, Péró. Utánuk következtem én, aki háború képesítésű vagyok, tehát nem százszázalékos kántor. No de azért megálltam a helyem, és a választásom előtti kántorpróbával meg volt elégedve. Kötelességem volt minden reggel a miséken orgonálni, amely hétköznapokon is többnyire nagymise volt. Melegebb időkben az iskolás gyermekeket is a templomba vezetni. Szerencsém volt, hogy az iskolában volt zongora és harmonium, így szabadidőben gyakorolhattam az énekeket és az orgona elő- és közjátékokat. Nagyobb ünnepek alkalmával többszólamu latin és magyar miseénekeket énekelt az énekkar, amelynek java részét már tudták, de ünnepek előtt estéken próbákat kellett velük tartanom. De én magam is több latin és magyar éneket tanítottam be. Volt azonkívül négyszólamú férfikar is, amely szintén tudott egy egész misére való magyar és latin éneket. Temetéseken és szertartásoknál szintén az énekkar énekelt, ami számomra nagy könnyebbséget okozott.
A hitközségtől a kántortanítói díjazásom a következő volt. Mint tanítónak lakás járt, azonkívül 3 hold szántó és rét, 400 Kor. készpénzfizetés évente, 4 szekér, azaz 8 űrméter tűzifa beszállítva. Kántori javadalmazásom a gazdáktól 8 köböl búza és a zsellérektől valam csekély pénz. A fizetett misékből 50 fill., a temetésekért 20-25 Korona stóla. Azonkívül a politikai község átengedte az Újtemető fűtermését és a faiskola használatál. Andrássy Dénes által a váraljai, hosszúréti és hárskúti tanítónak adományozott mintegy 15 hold szántóföld és rétből a negyedrész illette a hárskúti tanítót, amely bérletben volt és évente 50 Kor bérletet kaptam. Ez az adományaz iskolai ének oktatásáért járt és a politikai községi iskolára volt telekelve. Ezért Zemannal sokat kellett még harcolni.
Megválasztásom után díjlevelem éa az államsegély elnyeréséhez szükséges irataimat az iskolaszéki elnök felterjesztette a vármegyei közigazgatási bizottsághoz, amely az ügyet le is tárgyalta és továbbküldte a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz Budapestre. Ezek az iratok a forradalmi időkben elvesztek, úgyhogy államsegélyt, a tulajdonképeni tanítói fizetésem nem kaphattam meg, pedig a többi tanítók a csehszlovák hatóságoktól már rendesen havonta kapták. 1919 őszén a tanfelügyelőség útján a csehszlovák iskolai hatóságokhoz újra be kellett adnom az államsegély iránti kérvényemet. Egy évig tanítottam és fizetést az államtól nem kaptam. Az volt a szerencsém, hogy gyümölcsből, tejből tudtunk anyámmal pénzt csinálni és a konyhára pedig mindenünk megvolt.
A második tanítási évet rendes időben megkezdtem miután a katonaság kivonult az iskolából. Tanításnál még a régi tankönyveket használtuk. A tanítás már nyugodtabb légkörben folyt. A tanulók rendesen jártak iskolába és szorgalmasan tanultak is. A téli estéken a latin miséhez a nő karral egy új Credot tanítottam be. Úgy terveztem, hogy majd Vízkeresztre elénekeljük. A pap közben a férfikarral ugyancsak foglalkozott és ők is egy misén akartak énekelni. A jelzett vasárnap reggel a pap értem jön, hogy menjek fel a kórusra, majd megmutatja a miseénekek kíséretét, amit ő tanított be. Felmegyünk a korusra, ahol már néhány énekeslány volt. Ezekbe beleköt és csúnyán lehordja őket. Majd az orgonához ül, de még mindig jár a szája és nekem is vagdaló szavakat dob. Fogom magam és otthagyom őt a koruson. Beharangozás után felmegyek a korusra, hát az orgonánál Dombos Sándor bátyám, a dernői kollégám ül.
Mondja, hogy Zeman megkereste őt, hogy orgonáljon. Én hagytam őt és félreültem. Azonban Credora intettem a lányoknak, hogy elénekeljük a betanult Credot. El is ment a hosszú latin Hiszekegy jól. De a papnak ez nem tetszett, hogy a tervét keresztülhúztam. Izgett-mozgott az oltárnál, míg az ének tartott. Mise végeztével az iskolában iskolaszéki gyűlés volt. Mivel iskolaszéki jegyző voltam, a jegyzőkönyvet a gyűlésekről én vezettem, tehát az előző gyűlésről is. Csakhogy ennek a jegyzőkönyvét ahogy megírtam, azt megszáradás előtt összecsaptam, és az írás helyenkétn elpacolódott a másik oldalra is. Ezzel kötött belém. Hogy ilyen meg olyan a jegyzőkönyv, majd a mai misével folytatta. Hogy azt a hosszúréti templomban elénekeltethetem, de a hárskútiban nem. No nekem sem kellett sok, már énbennem is forrt a méreg. Ha ő így, én is úgy. Kiadtam én is, ami bennem volt. Az iskolaszéki tagok elhűltek és később azt mondták, hogy még ilyet nem kapott az esperes. Ha nem tetszik a működésem, a mai nappal lemondok az állásomról és itthagyom. Másnap nem is tanítottam, hazajöttem intézkedni, hogy házunkba beköltözhessünk. Csak este tértem vissza, de már elém jött két legény, mert a községházában az egész falu részvételével gyűlést tartottak, hogy ki menjen el a faluból, a pap-e, vagy a tanító? Azért küldték a két legényt elém, mert meg akarták tőlem tudni, hogy meg akarok-e maradni. Igenlő válaszom után vagy 15 ember fölment a plébániára és ott mindent a pap szemére vetettek, ami botlásokat már csinált és az előző tanítókkal hogyan bánt. Másnap reggel a bíró hozzám jött, hogy menjek csak a parochiára. Bevezetett a paphoz és ott nagy beszédben arra kért mindkettőnket, hogy bocsássuk meg egymás hibáit és továbbra is munkálkodjunk együtt. Kezet fogtunk, de én bocsánatot nem kértem, mint a pap később állította. Hiszen az egész falu mellettem volt. Csak egy asszony szólott a gyűlésen is ellenem, de az is tudom, miért, mert a közös tanítói földeket bérelte potom áron, és mi tanítók el akartuk azt venni, ez fájt neki. De az asszonyt a legények felkapták és kivitték.
A pap hozzá volt ahhoz szokva, hogy a tanítókkal mint alázatos szolgáival, úgy bánjon. A legtöbb nem csak hivatalosan, hanem anyagilag is függő viszonyban volt a pappal, mert a legénytanítók nála étkeztek, vagy ezzel-azzal kisegítette őket. Én függetlenítettem magam, nem szorultam rá, így nekem nem is parancsolhatott úgy, mint azoknak. A hivatalos érintkezés megvolt köztünk, de nem alázkodtam meg, mert kötelességeimet teljesítettem. Különben is végig szenvedtem a háborút és egy olyan, aki azt nem próbálta, ha pap is, nem tekinthet szolgájának. Egyébként Zeman az egész faluval szemben ilyen viselkedést tanusított.
Szavaira senkitől nem tűrt ellentmondást. Úgy gondolta, hogyha ő Isten szolgájának csúfolja magát, akkor neki mindent szabad, ő kiváltságos ember, mert reverenda van rajta. Pedig az a szoknya sok bűnt és hamisságot takar, amit nála is tapasztaltam. Ezen eset után másképpen beszélt velem, és nem melegedtünk többet össze, míg Hárskúton voltam.
1920 nyarán, azaz szeptember 13.-án végre kiutalták az államsegélyem, amely évi 605 Kor és 1200 Kor háborús segély, mely összeget 2 évre visszamenőleg kaptam meg. Olyan tanító, akinek semmije sem volt, bizony két évig nem bírta volna ki fizetés nélkül, megszökött volna a faluból.
A második év már június 29.-én végződött, és évzáró vizsgát is tartottunk, amelyen az esperes is jelen volt és sok kérdést intézett a tanulókhoz, különösen hittanból. A vakációban gyakran le kellett járnom Hosszúrétre, mert ami ott termett is, felhordattuk Hárskútra.
A harmadik iskolai év is rendes időben, szeptember elején kezdődött. A magyar kiadású tankönyvek használatát már nem engedélyezték, de megfelelő csehszlovákiai könyvek még nem jelentek meg helyette, így a régi könyveket, ha titokban is, használták a tanulók. Három évig működtem Hárskúton, de mondhatom, a szülők rendesen és tisztán járatták a gyermekeket iskolába. A legtöbbje tehetségéhez képest szorgalmas is volt és iparkodott tanulni. Mint kezdő tanító szerettem is a gyerekekkel foglalkozni és hacsak nem volt tökkelütött, beléjük is vertem a tudományt. A szülők szigorú bánásmódom miatt sohasem jöttek panaszra. Annyi hasznom volt, hogy zenei tudásom bővült, mert a mindennapi misére eleinte gyakoroltam magam, különösen az ünnepi latin misékre. Legnagyobb nyilvános szereplésem 1921 pünkösd napján volt, amikor a Hajcsa völgyben táncmulatságot rendeztek, és a műsor főszámait az énekkar adta. Erre úgy férfi, női és vegyeskari énekeket tanítottam be. Három hónapig készültem velük az előadásra. Nagyon sokan vettek részt idegenek is az előadóson. Rimaszombatból a magyar párt vezetői is megjelentek.
1921 júliusában rendeztéka tanítófizetéseket, így az enyém is, úgyhogy visszamenőleg 1920 december 31-ig egy összegben 8113 K-t kaptam, majd 1921. január 1.-től a havi fizetésem is emelkedett, így június végéig ez is 940.25 K.
Megüresedett a hosszúréti tanítói állás, mert kollégám, akit szintén Balázs Józsefnek hívtak 1921. június 12.-én tüdőbajban meghalt. A hosszúréti iskolaszék engem meghívott a kántortanítói állásra. Sokáig gondolkodtam, hogy elfogadjam-e meghívásukat, mert ismertem a hosszúréti iskolaügyeket és úgy gondoltam senki sem próféta ... (- a fénymásolt példányról lemaradt sor), és nem fognak megbecsülni, mint Hárskúton. Végre mégis ráadtam a fejem, hogy elfogadom a meghívást, részben azért, mert az otthon használt földeket innen művelni nehéz, anyám már nem bír. A gyümölcsöskert is ott van, ami szép pénzt hoz, ha megterem. Másrészről ott könnyebbnek is gondoltam helyzetem, mivel mindennap nem kell kántorkodnom, nincs énekkar, nem kell velük bíbelődni, szóval nincs pap a faluban, aki dirigáljon. Viszont az iskola elhanyagolt. Tudniillik a háború alatt az elődöm katona volt szintén 1917-ben hazakerült betegen. A tanítással betegsége miatt nem sokat törődött, de míg katona volt is, addig is hol volt, hol nem volt tanítás. Vagy olyanok próbálkoztak tanítani, akik ahhoz nem értettek. 1920. őszén kollégám betegsége annyira súlyosbodott, hogy a tanítással fel kellett hagynia, és helyettesként Csutor Mária tanítónő tanított az iskolai év végéig váltakozó rendszerrel, mert egyszerre a hat osztályt nem bírta tanítani. 8 hónap alatt 5-6 év mulasztását azonban nem lehet pótolni, különösen amikro a tanulók száma nagy. Mindezeket a bajokat én jó ismertem.
A tanítóválasztó iskolaszéki gyűlés 1921. augusztus 28-án folyt, - amelyen, mivel meghívtak - egyhangú volt a megválasztásom, s nem annyira én, mint inkább a község akarta, hogy tanítójuk legyek. Ez ... (- a fénymásolt példányról lemaradt sor), hogy mit ad a hitközség. Talán legkevésbé akarta a megválasztásom Erm plébános, talán félt tőlem, mert hallhatta, hogy Zemantól nem ijedtem meg, de az iskolaszék határozata ellen nem mert semmit sem tenni. Már azon a napon temetnem is kellett,, búcsúztatással, holott arra elkészülve nem voltam. A költözködésem Hárskútról könnyen ment, mert a község annyi fuvarost adott, amennyire szükségem volt.
Hárskúttól tehát búcsút kellett vennem. Az 1921. évre járó pár bérjárandóságom felszólításomra a hívek be is hozták, és a 8 köböl búzának a 2/3 részét kivettem, a többit otthagytam az utódomnak. De a pénzbeli járandóságom kifizetése nehezebben ment, s ezen a papommal össze is csaptunk, amikor elmentem hozzá annak elintézése végett. A verendán uzsonnázott, és szóváltásunk mindig erősebb lett, annyira, hogy a kezében levő kést még az asztalba is verte, hogy majd ő megmutatja nekem, hogy parancsol. Én erre azt mondtam neki, ha eddig nem parancsolt, ezután még úgy sem fog. Biztosan arra gondolt, hogy mint egyházi tanfelügyelő a püspökségnél beárul. De másnap kifizette úgy a tanítói járandóságom, mint a kántori stóladíjakat, kiadta a működési bizonyítványom, amelyet oly silányan állított ki, hogy abban a működésemről sem jó, sem rossz nem volt írva. Ekkor én is átadtam az iskola kulcsát. ... (- a fénymásolt példányról lemaradt sor), de nem örökre, mert még elintézetlen maradt egy dolog, a közös tanítói földek ügye. Mikor a hárskútiak marasztaltak, azt mondtam nekik, szerezzék meg az esperestől a földeket, hogy magam használjam, és ne legyen bérletben. Nem mertek a pappal kikezdeni. Andrássy Dénes ugyanis a váraljai, a hárskúti és a hosszúréti iskolák tanítói részére a hárskúti határban mintegy 15 kat. holdat adományozott az iskolai énekoktatásért. Zeman ezt a földeket egy hárskúti embernek eladta 1000 dollárért. Az adásvételi szerződést megkötötték, és az illető Amerikából a pénzt el is küldte, de azt saját céljaira felhasználta.
Az adásvételt a püspökségnél nem tudta keresztülvinni, mivel a földek nem a katholikus iskolára voltak telekelve, hanem a községi iskolára. Ilyen pedig egy községben sem volt. Mit tett hát? A földeket bérletbe adta a vevőnek és a vételár kamataiból fizette hármunknak a bérletet. De az oly csekélység volt, hogy egy szekér szénáért sokkal többet fizettek. Ezért aztán nem nyugodtunk be és a dolgot azután is piszkáltuk, míg az saját használatunkba ne került nagynehezen. Az 1000 dollár értékét halála után az örökösei fizették vissza a hagyatékából. Ilyenek a papok, még hazudnak is, ha úgy hozza a helyzetük. Az egész dolgot persze mielőttünk eltitkolta, de a bérlő, illettve vevő kibeszélte. Ezért nem tetszettem én neki, mert piszkáltam a dolgot.
Hosszúréti tanító lettem. Első dolgom volt a tanulók beírása. Ez elég simán ment, bár a rendhez a szülők még nem voltak hozzászokva, így egyesek később iratták be gyermekeiket és persze később is küldték iskolába. A tanulók száma nagyobb, mint Hárskúton volt. A tanterem minden padja megtelt, egybe-egybe 5-6 tanuló jutott. A megismerkedés után győződtem meg tudatlanságukról, amikor 10-11 éves tanulók olvasni sem tudnak s ABC-és könyvvel járnak iskolába, sőt második, harmadik ismétlőben is volt elég, akiket olvasni kellett tanítanom Elsőosztályos tanulóm is volt 17-18. Ezekkel könnyebben ment a betűismertetés, mert kezdők voltak és saját módszeremmel gyorsabban haladtak. Nehezen ment a tanítás, de a tanulás is. A felsőbb osztályokban nem voltak az egyes tantárgyakhoz tankönyvek. A régi könyvek használata tiltva van, újak nem jelentek meg, így a legtöbb tantárgyat csak a tanításomból sajátították el. Irkájuk, tankönyvük gyűrött, maszatos, zsíros. Az irka tele tintafolttal és különféle rajzokkal. Egy irkába elfért nekik a számtan, nyelvtan, szépírás, rajz és minden egyéb. A egyik oldalon a betűk fejjel lefelé állnak, a másik hátulsó lapnál kezd írni. Rendnek kell lenni. Beszereztettem velük a különféle irkákat, azokat gyakran ellenőriztem és a piszkos irkákért szigorúan büntettem. Sokan mocskosan, sárosan jártak. Bevezettem a tanítás elején a tisztasági vizitet úgy lábbelire, mint az arc, fül, nyak és kézre.
A piszkosakat a kútra küldtem ki megmosdani, még télen is. A torzonborz hajak a fejről lekerültek. Csak kopaszra lenyírott fejjel engedtem őket iskolába járni. Aki nem engedelmeskedett, magam nyírtam le fejének egy részéről a hajat, így kénytelen volt a többit lenyírati. A lányoknál is megtatottam a fejbőr- és haj-tisztántartási vizsgálatot, nehogy a férgek elszaporodjanak, mert akadt egyik-másiknak a fejében és ruházatában is.
Rendetlen volt az iskolalátogatás. A gyerek bármi csekélységért, vagy ha nem tudta a leckéjét, vagy nem készítette el a házi feladatát, egyszerűen otthon maradt. Vagy akadt olyan is, aki otthonról eljött azzal, hogy iskolába megy és ahelyett elcsavarogta az időt. Másnap, ha kérdeztem, hol volt, hamar készen állott a felelettel; beteg voltam, a fejem fájt, a kistestvéremre vigyáztam, mama elment Rozsnyóra, apának vittem enni, a kislibára vigyáztam stb. Eleinte elfogadtam ezeket az igazolásokat a tanulótól, de aztán meggyőződtem, hogy sok esetben ez nem igaz. Ekkor már nem fogadtam el az igazolást csak abban az esetben, ha maga a szülő, vagy nagyobb családtag jött elkérni a gyermeket. Ha a szülő nem igazolta a mulasztást, intőt küldtem, ismételt esetben kimutattam a járási hivatalnak, amely vagy pénzbírsággal vagy elzárással büntette a szülőket. Így elértem, hogy igazolatlanul mulasztó alig akadt. Ha szükség volt otthon a gyermekre, vagy beteg volt, akkor már tanítás előtt jelentették elmaradását, s ha alapos ok volt rá, el is engedtem.
Már magát a késést is büntettem. Mert volt olyan, aki reggel 7 órakor, nyári időben már 6 órakor az iskola körül ólálkodott, de viszont akadt, aki csak fél kilencre ért fel az iskolához. A későn járó először térdepelve maradt a táblánál, mikor helyére küldtem, kikapott és végül tanítás után be maradt zárva. Ezzel elértem, hogy a későn járók száma a legkisebbre apadt. Tanítás előtt felvigyázó ügyelt a tanteremben a rendre mégpedig a fiúkra lány, a lányokra fiú, aki feljegyezte a rendetlenkedőket vagy a táblára, vagy papírra. Mert aki bejött az iskolába, annak már ok nélkül kimenni nem volt szabad. Különben tanítás előtt karban kellett az egésznek mondani az egyszeregyet mindaddig, míg a tanítás meg nem kezdődött.
Sok gondot okozott tanítás alatt a csendes foglalkozások kiosztása, mivel csak egy osztályt taníthattam, a többieknek csendben számolniok, fogalmazniok vagy írni és rajzolni kellett, mert ha ezt em adtam, akkor nem fértek a bőrükben és vagy rendetlenkedett, vagy beszélgetett. A feladott leckét kivétel nélkül mindegyiktől napról-napra számonkértem, kikérdeztem. Így kénytelen volt mindegyik minden órára készülni és a leckét megtanulni. Nem számíthatott arra, hogy ő nem felel. Ha nem tudta, kikapott és tanítás után addig maradt bezárva, míg meg nem tanulta és fel nem mondta. De nehogy elbízza magát, hogy ő kibírja, ha be maradt zárva, mert a tarisznájából az élelmet elvettem, így ha nem tanult, csakugyan éhen is maradt.
Nehéz volt a táncmulatságokba való járásról leszoktatni őket. Ha a zene megszólalt, apraja-nagyja az iskolának ott volt. Egyesek még az esti, sőt az éjszakai órákban is ott leselkedtek vagy rendetlenkedtek, sokszor az édesanyjuk védőszárnyai alatt, illetve szoknyája mellett. Mert az anyáknak szokása volt még szopós gyermeküket magukkal vinni a bálba , nem gondolva azzal, hogy mi történne egy nagyobb verekedés vagy tűz esetén, amikor mindenki menekülne és ott taposnák agyon. Sőt a nagyobb iskolás lányok szülei azzal érveltek, hogy mikor fog a lányuk táncolni megtanulni. No a bálozókat aztán én másnap megtáncoltattam. Ebben az egyben kiméletlen voltam. Előfordult, hogy a tanulók többségét el kellett raknom és bezárni, de nem engedtem meg nekik. Le is szoktak róla. Ha észrevettek, hogy a tánchelység felé megyek, bár nem voltak ott, csak messziről bámulták, menekült ki-ki, amerre látott. Ha pedig a tánchelységben találtam, nyaklevesek között repült ki onnan.
Mivel a legtöbb családnak van mellékneve, vagy csúfneve, egymást csak azon szólították. Leszoktattam őket e megrögzött csúnya szokásról. Sok a társainak valódi nevét nem is tudta.
11-12 éves fiugyerekek, - utánozva a nagyobbakat, - már cigarettáztak. Ezt nemcsak hogy beárulták a társai, hanem magam is meggyőződtem, amikor zseb- és táskavizite tartottam, mert ha dohánypor és gyufa került elő, biztos volt a bűntett. Füstölt is a nadrág érte. Elrettentő példaképen az egyikkel az összes tanulók előtt szivarra gyújtattam, és mikor javában égett, az égő szivart szájába kellett vennie.
Tanítás után úgy az Alsó-, mint a Felsősoron lakóknak az iskola előtt párba kellett állniok és úgy párban kellett menniök, míg haza nem értek. Az úton a járókelőknek nagy hangosan köszöntek. De hogy a rend fel legyen tartva, felvigyázó volt, aki a rendetlenkedőket mindennap jelenteni tartozott.
Ezeket a rendszabályokat, habár nehezen, de mégis lassan-lassan megszokták. Eleinte a szülőknek sem tetszett a túlzott szigorúságom, szidtak is, de belátták, hogy rendnek kell lenni és egy nagy létszámú elhanyagolt iskola tanulóival nem lehet másképpen bánni.
Ideköltözésemkor az iskolaépület, a tanterem és a tanítói lakás ablakai kitörve. A tanterem és a folyosó padlózata elrohadva. A bejárati kapu mindkét helyen kidülve, a kút kávája rossz. Sok minden javításra szorul, hiszen a háború kezdetétől eltelt 7 év alatt semmiféle javítást nem eszközöltek rajta. Mindezeket a hibákat az iskolaszék elé terjesztettem s amennyire lehetett, még azon őszön a nagyobb javításokat el is végezték.
Karácsonyra, hogy az éjféli mise szebb legyen, ismeretlen új karácsonyi énekeket tanítattam be úgy az iskolásokkal, mint a nagyobb fiatalsággal, amelyet aztán a felnőttek is megtanultak tőlük s még ma is szívvel-lélekkel zengik az ünnepek alatt.
Farsangra a fiatalság kérésére megrendeztük itt is az első szindarabot, ugyancsak A falu rosszát tanulták be. Bár az elődeim is tanítottak színdarabokat, de ily hosszú és nehéz darabbal nem próbálkoztak. Nagy is volt az érdeklődés, a darab maga is sikerült.
Elmult a tél, a tavasz, elközeledett az iskolaév vége. Vizsgára készültek a gyerekek. Úgy emlékszem, vasárnapra vagy Péter-Pál napjára esett. A gyerekek, ami virágot a rét és a virágoskert termett, mind összehordták, a fiúk pedig a nyírfát. Erm plébános mise után vonult be az iskolába, amelyet teljesen megtöltöttek a szülők és az érdeklődők. Hittanból mindegyik felelt, majd olvasás, számtan, kevés földrajz, természeti ismeret, szavalatok és ének. Végezetül a pap kenetes szavai a tanítóhoz, tanulókhoz és a szülőkhöz. Nyilvánossát előtt folyt, de mint elődeim előre betanítottak mindegyikkel egy-egy tételt, azt nem tettem. Úgy a gyermek tudásáról nem győződhetett meg a szülő. Ha megijedt, még a jól betanultakat sem tudta úgy sem elmondani. De valami eredményt mégiscsak elértem velük, mert a pap és a szülők is meg voltak elégedve. Majd vizsga után majális volt a gyerekeknek az iskola udvarán, ahol aztán estig kedvükre kitáncolhatták magukat.
1922 augusztus 31.-én, az iskolai év megkezdése előtt megholt az édesanyám. Ez nagy fordulatot jelentett életemben. Egyedül maradtam, nem tudtam mihez kezdeni. A három tehén, disznók, baromfiak a nyakamon. Mostohatestvérem eljárt ugyan főzni, de minden munkával nem várhattam reá. Így anyám halála után három hónap mulva megnősültem.
Az 1922. iskolai évtől kezdve kötelező volt a második osztálytól kezdve a szlovák nyelv tanítása heti 3 órában. Szlovák nyelvet tanítani, amikor én magam sem tudok. Megfelelő könyvek sem voltak, amiből tanulhattam volna, de a nyelv tanításához is hiányzott a vezérkönyv, a tanulóknak a tankönyv. A mi részünkre aztán rendeztek tanfolyamot, meg egy év alatt vizsgát, úgynevezett nosztrifikációs vizsgát kellett letenni. Minden szombaton Rozsnyóra jártunk és reggel 8 órától 1 óráig folytak az előadások. Egy gimnáziumi tanár tanított és a szlovák nyelvtani anyagot őáltala összeállított és sokszorosított füzetből tanultuk. Később könyv alakban is megjelentek a szükséges könyvek. Tehát tanulni már lehetett miből, de a szlovák nyelvtan bonyolult anyagával nehéz volt megbirkózni, különösen az igeragozással. A nyelvvizsga 1923. július 12.-én folyt le. Tantárgyai voltak: szlovák nyelv, irodalomtörténet, történelem és földrajz. Szlovák nyevtanból a főnév- és igeragozásból kaptam egy-egy tételt, majd egy szlovák versfordítást, irodalomtörténetből Bernolák Antalt, történelemből a Pragmatika sanctió és földrajzból Szloveszkó... (- a fénymásolt példányról lemaradt sor) és annak letételét a tanítói oklevelemre rávezették.
Dacára, hogy levizsgáztam, az még nem jelenti azt, hogy beszélni is tudok szlovákul. A tanfolyamon csak az alapvető ismeretekkel foglalkoztunk, különösen a nyelvtannal, de szókincs hiányában beszélni idegen nyelvet nem lehet, különösen nehéz tanítani. Még aki beszéli is tökéletesen a nyelvet, nem biztos, hogy azt tanítani tudja. Nekem pedig tanítanom kellett. Először magamnak meg kellett tanulnom azt, amit tanítványaimmal meg akartam tanítani, illetve tanulni. A legegyszerűbb beszélgetéssel kezdtük, így az iskolában lelvő tárgyakkal. Čo je to? To je lavica (Mi ez? Pad), és így tovább. Mivel az egész iskola első ízben tanulja a nyelvet, tehát mind kezdő, az egészet egyszerre, együtt tanítottam. Nehéz volt, nem szívesen csináltam, de kötelességem volt. A tanterv új tantárgyként előírta a kézimunka tanítását. Ezt szerették a tanulók, mert minden gyermek vérében van a sárral való pepecselés , így aztán az agyagból is szívesen mintáztak különféléket. A kiszáradt tárgyakat aztán ki is festették. De agyaggal csak ősszel és tavasszl lehetett dolgozni, akkor is az udvaron, téli időben a kisebbek papír munkát, a nagyobbak fafaragási munkákat végeztek. A lányoknak női kézimunkát kellett volna tanítani, de ahhoz én nem értettem, úgyhogy a kisebb lányok a fiúkkal együtt foglalkoztak, a nagyobbak a női munkánál felhasználható díszítőrajzokat készítették.
... (A fénymásolt példányról lemaradt sor) iskola volt a hosszúréti is, és a pap mega szülők e tekintetben sokat vártak a tanítótól. A hittantanítás tulajdonképen az egyházi hatóság előírása szerint a papok dolga, a tanító csak a kikérdezést végezheti. A vallástanítást tanító csak a püspökség külön engedélye alapján végezhette, amit a tanító részére kérni kellett és azt megindokolni. A papok, ha káplán volt, még csak lejárogattak hitoktatásra, de a plébános csak akkor jött be az iskolába, ha miséje volt, de akkor is oly rövid időre, hogy az alatt nem sokat taníthatött. Így magamnak kellett a hittantanítást végeznem, mégpedig díjtalanul.
Így folytak az iskolai évek egymás után, mindig többet és többet követelve tanítótól és tanulótól. Különösen az írásbeli dolgok sok időt igénybe vettek, mert az iskolai felsőbb hatóságok, a tanfelügyelőség rendeleteiket az állam nyelvén adták ki és a jelentéseket ezekre ugyancsak szlovákul kellett beterjeszteni. A tanulók száma is évről-évre szaporodott, mert már a háború után született gyermekek is kezdtek iskolába járni. Új kiadású tankönyvek is jelentek meg, de nagyon hitvány könyvek voltak ezek. Magyarul volt írva, de nem magyar szellemben, tele sovinizmussal. Iskolaév végén mindig megtartottuk az évzáró vizsgát, mely ha vasárnapra esett, mindig többen jelentek meg azon. Utána persze elmaradhatatlan volt a majáli. Májusban minden éven egésznapo kirándulást rendeztem a hegyre a Cserepesakolhoz, amelyre minden gyermek napokkal előtte készült, és annyi elemózsiát hozott magával, hogy máskor egy hétre is elég lett volna. A napot vidáman, különféle szórakoztató játékokkal töltöttük. Később a jólészi iskolák is csatlakoztak hozzánk. Rendeztem velük nagyobb kirándulást is a Szádelői völgybe. Egész szekérkaraván haladt végig a Csermosnya völgyén, aki csak tehette el nem maradt.
Idejövetelem után mindjárt megkezdtem pendíteni, hogy a háborúba elvitt harangok helyett újakat szerezzünk be. Annyira buzdítottam a falut, hogy végül gyűjtést rendeztünk a harangok céljára. Szépen adakoztak, sőt további adományokat is kilátásba helyeztek, de ez mind kevésnek bizonyult, azért az Amerikában levő földiekhez fordultunk, akik aztán igazán kitettek magukért. A harangmegrendelést a pappal és a bírórval együtt Kassán elintéztük, sőt még az itthon levőt is felküldtük, hogy más koronát szereljenek rá és megfordítsák. A harangszentelés 1924. év Szent György-napi búcsúkor volt. A szentelésre az előkészületeket nekem kellett megtennem, hogy az sikerüljön. Megfelelő férfiénekkart tudtam ez alkalomra összeszedni, akiket estéről estére tanítottam. A vendégeket meghívni és a táncmulatsági jó zenéről gondoskodni szintén az én feladatom volt. Az idő is kedvezett, bár szombaton jó kiadós eső, ami azt hittem keresztülhúzza kidolgozott tervünket. A szentelést Dittel István kanonok végezte Erm plébános Jerke Ferenc káplán segédletével (az utolsó vezetéknév első két betűje nem 1oo% - a fénymásolásnál lemaradt a sor betűinek teteje). Rengeteg nép gyűlt ez alkalomra össze. A szentelés után a harangok felhúzásakor egy alkalmi éneket, Kondulj harang kezdetűt énekelt a férfikar. Majd a harangok felhúzása után bevonult a nép a templomba és kezdetét vette a mise. Ezen az énekkar Áldj meg minket, óh nagy Isten miseéneket, felajánlásra Nézz miránk, oh jó Anyánk, Úrfelmutatás után Oh szeretet szent emléke és Adoramus te Christe kezdetű éneket énekekelte, amely énekeket, szakértők bírálata szerint szépen adták elő. Az ünnepi ebéd a lakásomon volt, amelyen a hivatalos vendégeken kívül négy tanítóbarátom és a komám családjával jelen volt, és ez a társaság a késő éjszakai órákig együtt maradt, oly jól érezték magukat. Estefelé az iskolában táncmulatság kezdődött, amelyre Rozsnyó legjobb cigánybandáját fogadtam meg. A mulatság sikerült, de a költségek fedezésén kívül a harang javára alig maradt. Az ebéd költségeit felerészben én viseltem, a többit a táncmulatság bevételéből fedeztem.
Karácsonyra, hogy az éjféli mise szebb legyen, ismeretlen új karácsonyi énekeket tanítattam be úgy az iskolásokkal, mint a nagyobb fiatalsággal, amelyet aztán a felnőttek is megtanultak tőlük s még ma is szívvel-lélekkel zengik az ünnepek alatt.
Farsangra a fiatalság kérésére megrendeztük itt is az első szindarabot, ugyancsak A falu rosszát tanulták be. Bár az elődeim is tanítottak színdarabokat, de ily hosszú és nehéz darabbal nem próbálkoztak. Nagy is volt az érdeklődés, a darab maga is sikerült.
Elmult a tél, a tavasz, elközeledett az iskolaév vége. Vizsgára készültek a gyerekek. Úgy emlékszem, vasárnapra vagy Péter-Pál napjára esett. A gyerekek, ami virágot a rét és a virágoskert termett, mind összehordták, a fiúk pedig a nyírfát. Erm plébános mise után vonult be az iskolába, amelyet teljesen megtöltöttek a szülők és az érdeklődők. Hittanból mindegyik felelt, majd olvasás, számtan, kevés földrajz, természeti ismeret, szavalatok és ének. Végezetül a pap kenetes szavai a tanítóhoz, tanulókhoz és a szülőkhöz. Nyilvánossát előtt folyt, de mint elődeim előre betanítottak mindegyikkel egy-egy tételt, azt nem tettem. Úgy a gyermek tudásáról nem győződhetett meg a szülő. Ha megijedt, még a jól betanultakat sem tudta úgy sem elmondani. De valami eredményt mégiscsak elértem velük, mert a pap és a szülők is meg voltak elégedve. Majd vizsga után majális volt a gyerekeknek az iskola udvarán, ahol aztán estig kedvükre kitáncolhatták magukat.
1922 augusztus 31.-én, az iskolai év megkezdése előtt megholt az édesanyám. Ez nagy fordulatot jelentett életemben. Egyedül maradtam, nem tudtam mihez kezdeni. A három tehén, disznók, baromfiak a nyakamon. Mostohatestvérem eljárt ugyan főzni, de minden munkával nem várhattam reá. Így anyám halála után három hónap mulva megnősültem.
Az 1922. iskolai évtől kezdve kötelező volt a második osztálytól kezdve a szlovák nyelv tanítása heti 3 órában. Szlovák nyelvet tanítani, amikor én magam sem tudok. Megfelelő könyvek sem voltak, amiből tanulhattam volna, de a nyelv tanításához is hiányzott a vezérkönyv, a tanulóknak a tankönyv. A mi részünkre aztán rendeztek tanfolyamot, meg egy év alatt vizsgát, úgynevezett nosztrifikációs vizsgát kellett letenni. Minden szombaton Rozsnyóra jártunk és reggel 8 órától 1 óráig folytak az előadások. Egy gimnáziumi tanár tanított és a szlovák nyelvtani anyagot őáltala összeállított és sokszorosított füzetből tanultuk. Később könyv alakban is megjelentek a szükséges könyvek. Tehát tanulni már lehetett miből, de a szlovák nyelvtan bonyolult anyagával nehéz volt megbirkózni, különösen az igeragozással. A nyelvvizsga 1923. július 12.-én folyt le. Tantárgyai voltak: szlovák nyelv, irodalomtörténet, történelem és földrajz. Szlovák nyevtanból a főnév- és igeragozásból kaptam egy-egy tételt, majd egy szlovák versfordítást, irodalomtörténetből Bernolák Antalt, történelemből a Pragmatika sanctió és földrajzból Szloveszkó... (- a fénymásolt példányról lemaradt sor) és annak letételét a tanítói oklevelemre rávezették.
Dacára, hogy levizsgáztam, az még nem jelenti azt, hogy beszélni is tudok szlovákul. A tanfolyamon csak az alapvető ismeretekkel foglalkoztunk, különösen a nyelvtannal, de szókincs hiányában beszélni idegen nyelvet nem lehet, különösen nehéz tanítani. Még aki beszéli is tökéletesen a nyelvet, nem biztos, hogy azt tanítani tudja. Nekem pedig tanítanom kellett. Először magamnak meg kellett tanulnom azt, amit tanítványaimmal meg akartam tanítani, illetve tanulni. A legegyszerűbb beszélgetéssel kezdtük, így az iskolában lelvő tárgyakkal. Čo je to? To je lavica (Mi ez? Pad), és így tovább. Mivel az egész iskola első ízben tanulja a nyelvet, tehát mind kezdő, az egészet egyszerre, együtt tanítottam. Nehéz volt, nem szívesen csináltam, de kötelességem volt. A tanterv új tantárgyként előírta a kézimunka tanítását. Ezt szerették a tanulók, mert minden gyermek vérében van a sárral való pepecselés , így aztán az agyagból is szívesen mintáztak különféléket. A kiszáradt tárgyakat aztán ki is festették. De agyaggal csak ősszel és tavasszl lehetett dolgozni, akkor is az udvaron, téli időben a kisebbek papír munkát, a nagyobbak fafaragási munkákat végeztek. A lányoknak női kézimunkát kellett volna tanítani, de ahhoz én nem értettem, úgyhogy a kisebb lányok a fiúkkal együtt foglalkoztak, a nagyobbak a női munkánál felhasználható díszítőrajzokat készítették.
... (A fénymásolt példányról lemaradt sor) iskola volt a hosszúréti is, és a pap mega szülők e tekintetben sokat vártak a tanítótól. A hittantanítás tulajdonképen az egyházi hatóság előírása szerint a papok dolga, a tanító csak a kikérdezést végezheti. A vallástanítást tanító csak a püspökség külön engedélye alapján végezhette, amit a tanító részére kérni kellett és azt megindokolni. A papok, ha káplán volt, még csak lejárogattak hitoktatásra, de a plébános csak akkor jött be az iskolába, ha miséje volt, de akkor is oly rövid időre, hogy az alatt nem sokat taníthatött. Így magamnak kellett a hittantanítást végeznem, mégpedig díjtalanul.
Így folytak az iskolai évek egymás után, mindig többet és többet követelve tanítótól és tanulótól. Különösen az írásbeli dolgok sok időt igénybe vettek, mert az iskolai felsőbb hatóságok, a tanfelügyelőség rendeleteiket az állam nyelvén adták ki és a jelentéseket ezekre ugyancsak szlovákul kellett beterjeszteni. A tanulók száma is évről-évre szaporodott, mert már a háború után született gyermekek is kezdtek iskolába járni. Új kiadású tankönyvek is jelentek meg, de nagyon hitvány könyvek voltak ezek. Magyarul volt írva, de nem magyar szellemben, tele sovinizmussal. Iskolaév végén mindig megtartottuk az évzáró vizsgát, mely ha vasárnapra esett, mindig többen jelentek meg azon. Utána persze elmaradhatatlan volt a majáli. Májusban minden éven egésznapo kirándulást rendeztem a hegyre a Cserepesakolhoz, amelyre minden gyermek napokkal előtte készült, és annyi elemózsiát hozott magával, hogy máskor egy hétre is elég lett volna. A napot vidáman, különféle szórakoztató játékokkal töltöttük. Később a jólészi iskolák is csatlakoztak hozzánk. Rendeztem velük nagyobb kirándulást is a Szádelői völgybe. Egész szekérkaraván haladt végig a Csermosnya völgyén, aki csak tehette el nem maradt.
Idejövetelem után mindjárt megkezdtem pendíteni, hogy a háborúba elvitt harangok helyett újakat szerezzünk be. Annyira buzdítottam a falut, hogy végül gyűjtést rendeztünk a harangok céljára. Szépen adakoztak, sőt további adományokat is kilátásba helyeztek, de ez mind kevésnek bizonyult, azért az Amerikában levő földiekhez fordultunk, akik aztán igazán kitettek magukért. A harangmegrendelést a pappal és a bírórval együtt Kassán elintéztük, sőt még az itthon levőt is felküldtük, hogy más koronát szereljenek rá és megfordítsák. A harangszentelés 1924. év Szent György-napi búcsúkor volt. A szentelésre az előkészületeket nekem kellett megtennem, hogy az sikerüljön. Megfelelő férfiénekkart tudtam ez alkalomra összeszedni, akiket estéről estére tanítottam. A vendégeket meghívni és a táncmulatsági jó zenéről gondoskodni szintén az én feladatom volt. Az idő is kedvezett, bár szombaton jó kiadós eső, ami azt hittem keresztülhúzza kidolgozott tervünket. A szentelést Dittel István kanonok végezte Erm plébános Jerke Ferenc káplán segédletével (az utolsó vezetéknév első két betűje nem 1oo% - a fénymásolásnál lemaradt a sor betűinek teteje). Rengeteg nép gyűlt ez alkalomra össze. A szentelés után a harangok felhúzásakor egy alkalmi éneket, Kondulj harang kezdetűt énekelt a férfikar. Majd a harangok felhúzása után bevonult a nép a templomba és kezdetét vette a mise. Ezen az énekkar Áldj meg minket, óh nagy Isten miseéneket, felajánlásra Nézz miránk, oh jó Anyánk, Úrfelmutatás után Oh szeretet szent emléke és Adoramus te Christe kezdetű éneket énekekelte, amely énekeket, szakértők bírálata szerint szépen adták elő. Az ünnepi ebéd a lakásomon volt, amelyen a hivatalos vendégeken kívül négy tanítóbarátom és a komám családjával jelen volt, és ez a társaság a késő éjszakai órákig együtt maradt, oly jól érezték magukat. Estefelé az iskolában táncmulatság kezdődött, amelyre Rozsnyó legjobb cigánybandáját fogadtam meg. A mulatság sikerült, de a költségek fedezésén kívül a harang javára alig maradt. Az ebéd költségeit felerészben én viseltem, a többit a táncmulatság bevételéből fedeztem.
A Várhosszúréti Krónikát kiadta a falu vezetősége CD-n - a copyright-ot mellőzve - s megvásárolható ott.
Állítólag kihagytak belőle. Talán egyszer, ha kedvem támad, azt is fölteszem a netre.
Állítólag kihagytak belőle. Talán egyszer, ha kedvem támad, azt is fölteszem a netre.
Balázs József a '60-as évek első felében a hosszúréti ház - egykori iskola - udvarán
Az itt átírt szöveg egy füzetben nagyszüleim legidősebb, otthon (Rozsnyón) maradt tanítónői képesítést szerzett lányára maradt (az első lány a csonkaországba került). Egyszer régebben lehetőségem adódott fénymásolni (akkor még nem voltak oly gyakoriak a másológépek). A füzet most a néhai O. M. néni lányánál lehet (Pozsonyban), vagy a fiánál (Németországban vagy Svájcban), ha nem maradt a Drázus-parti házukban.
A szöveget igyekeztem betűhíven átírni, csak itt-ott javítottam jelzésszerűen néhány apróságot (nem következetesen, ahogy nagyapám se írt mindig ugyanúgy egy-egy szót) s hagytam meg máshol az eredeti formát, egybeírtam néhány szót, ékezetet pótoltam, vesszőt tettem vagy töröltem a mai helyesírás s a helybeli s korabeli szóhasználat s kiejtés szerint, egyébként, mint a mellékelt oldalakon is látszik, szépen írt az egykori hosszúréti kántortanító, akire én már nem nagyon emlékszem, mert kisgyerekkoromban meghalt.
Az elütéseket, hibákat később egy újraolvasáskor majd kijavítom, de a figyelmezetetéseket így is szívesen veszem. Köszönöm az érdeklődésük s megértésük. Minden jót kívánva Önöknek maradok tisztelettel stb.
/Van e blogban Hárskútról is egy leírás s több kép a hegyről Krasznahorka irányában - jobbra a Demárka oldala, balra a Kápolna Kerekerdője, egy a régi szoroskői szerpentinnel is a '94o-es évekből, s egy-egy a hárskúti s a hosszúréti templomról, s a hosszúréti útról Krasznahorka várával a háttérben a Kápolna erdős dombjáról, ami előtt, s az '50-es években épült vasúti híd után az aszfaltút jobbra kanyarodik Hárskút felé. Korábban, a vasút miatti kitérő nélkül, közvetlenül vezetett két szekérút Hosszúrétről Hárskútra. Ma az országúton kívül csak a Fönnsík alatti, a Csermosnyával párhuzamos, elhanyagolt, rossz állapotú járható még esetleg terepjáróval, a másik a vasút miatt csak gyalogosan.
S még pár kép: anyai nagymamám, szül. Szakal Margit a háború utáni évben, ki szintén keménnyé vált a nagycsalád gondjával a vállán s a hagyományos anyagias s vallásos falusi közegben, a történelmi gőzhengert nem is említve (* 19o3 ápr. 29-én - + 198o-ban)
s nagyapám a legidősebb lányával, Bori nénivel s annak 3 fiával, unokáival a Bércmegetti gyümölcsöskertben az egyik hazalátogatásukkor a csonkaországból /a 4., lánygyerek sajnos hiányzik a képről
- talán ő fényképezhetett?
s 3 kisb gyrekük: Gabi, Viktor s Margit z isk - szülői ház udvarán a 4os évek lejin
/Van e blogban Hárskútról is egy leírás s több kép a hegyről Krasznahorka irányában - jobbra a Demárka oldala, balra a Kápolna Kerekerdője, egy a régi szoroskői szerpentinnel is a '94o-es évekből, s egy-egy a hárskúti s a hosszúréti templomról, s a hosszúréti útról Krasznahorka várával a háttérben a Kápolna erdős dombjáról, ami előtt, s az '50-es években épült vasúti híd után az aszfaltút jobbra kanyarodik Hárskút felé. Korábban, a vasút miatti kitérő nélkül, közvetlenül vezetett két szekérút Hosszúrétről Hárskútra. Ma az országúton kívül csak a Fönnsík alatti, a Csermosnyával párhuzamos, elhanyagolt, rossz állapotú járható még esetleg terepjáróval, a másik a vasút miatt csak gyalogosan.
S még pár kép: anyai nagymamám, szül. Szakal Margit a háború utáni évben, ki szintén keménnyé vált a nagycsalád gondjával a vállán s a hagyományos anyagias s vallásos falusi közegben, a történelmi gőzhengert nem is említve (* 19o3 ápr. 29-én - + 198o-ban) 
s nagyapám a legidősebb lányával, Bori nénivel s annak 3 fiával, unokáival a Bércmegetti gyümölcsöskertben az egyik hazalátogatásukkor a csonkaországból /a 4., lánygyerek sajnos hiányzik a képről- talán ő fényképezhetett?
s 3 kisb gyrekük: Gabi, Viktor s Margit z isk - szülői ház udvarán a 4os évek lejin
pum *29 Kiskovvágás' kedvs tanítvának xetettl 43 II 28 Kolmonth Jó tanmit *eim mll nn'n'mnek köszön77 Bp +ismrse Savoyai Jnő Róna Jó 9oo
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése