1 gyerekkori kedvenc romantikus ballada: A Dismal-mocsárok tava, Arany János ford. /+ 1 más' gyerekkönyv + 1 s más további ajánlás

a ballad: The Lake of the Dismal Swamp

written at Norfolk in Virginia by Thomas Moore

"They made her a grave too cold and damp
For a soul so warm and true;
And she's gone to the Lake of the Dismal Swamp,
Where all night long, by a firefly lamp,
She paddles her white canoe.

Away to the Dismal Swamp he speeds,
His path was rugged and sore,
Through tangled juniper, beds of reeds,
Through many a fen where the serpent feeds,
And man never trod before.

And when on the earth he sank to sleep,
If slumber his eyelids knew,
He lay where the deadly vine doth weep
Its venemous tear, and nightly steep
The flesh with blistering dew!

And near him the she-wolf stirr'd the brake,
And the copper-snake breathed in his ear,
Till he starting cried, from his dream awake,
"Oh when shall I see the dusky Lake,
And the white canoe of my dear?"

He saw the Lake, and a meteor bright
Quick over its surface play'd,
"Welcome," he said, "my dear one's light!"
And the dim shore echo'd for many a night
The name of the death-cold maid.

Till he hollow'd a boat of the birchen bark,
Which carried him off from the shore;
Far, far he follow'd the meteor spark,
The wind was high and the clouds were dark,
And the boat return'd no more.

But oft, from the Indian hunter's camp,
This lover and maid so true
Are seen at the hour of midnight damp
To cross the Lake by a firefly lamp,
And paddle their white canoe!

1847

ti. hogy a térkép nem mindig segít az eligazodásba'

"Sírt ástak néki, nyirkost, hideget,

mitől a hű, meleg szív rettegett;
és elszökött a Dismal tómocsárra,
hol, bolygó tűz világítván utára,
egész mélységes éjszakán
evez fehérlő csónakán.

Bolygó világát majd meglátom én,
s meghallom csónakát a tó vizén;
soká élünk együtt, szerelmesen;
cipruslomb közé rejtem kedvesem,
midőn közelget a halál
s hallatszik dobogása már."

Szólt s a Dismal tavak felé siet ─
ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
keresztül egybeszőtt-font bokrokon,
zsombék között, gazos mocsárokon,
hol vízikígyók ezre költ,
hol ember nem járt azelőtt.

És amidőn így, fáradtan ledül,
pillája ha talán elszenderül,
ott hajtja le fejét a szunnyadó,
ahol mérges könnyet sír a bogyó,
melynek lecsöppent harmata
húsát kirágja éjszaka.

Körül a sást farkas zörrenti meg,
fülébe a csörgőkígyó sziszeg,
így szunnyad ottan, míg fel nem riad:
"Mikor látom meg a ködös tavat?
Ó! Vaj mikor látom ─ kiált─
szerelmesem kis csónakát?"

Meglátá a tavat: a tünde fény
futkosva játszik síma tükörén.
"Légy idvez ─ úgymond ─ kedvesem világa!"
És a viszonzó part nevén kiáltja
sok ízben és sok éjen át
a sírlakó hideg leányt;

míg nyírfakéregből sajkát csinál,
melyen a csendes tó mélyére száll,
messze, messze követvén a lidércet.
Most szél támadt, az ég felhős, sötét lett:
a csónak és csónakosa
nem jött többé vissza soha!

De sokszor lát az indián vadász
most is, ha e mocsár mellett tanyáz,
lidérc-fénynél, borongós éjfelen
sajkás legényt s a hű leányt jelen,
Dismal ködös hullámin át
hajtván fehérlő csónakát.